Kereső toggle

Könnyen röpül a magyar menedzser

Pénz van, vita nincs

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem könny? a fiataloknak! – hallhattuk már pár tucatszor nagymama korú ismerőseink szájából. Valóban, nekik valamivel egyszer?bb volt a képlet: diploma, lakás, autó, gyerekek, előléptetés-fizetésemelés, nyaraló, unokák és végül a jól megérdemelt nyugdíjas évek, s mindezt a legtöbben egy-két munkahely-változtatással élték végig. Kétségtelen, ez mára már nem működik. 

Ha valaki az egyetem vagy főiskola után rögtön el tud helyezkedni, s mindezt még tisztességesen ki is fizetik, az már maga a sikertörténet, viszont ritka, mint a fehér holló. S aki mindezt eléri, az sem dőlhet hátra nyugodtan. A biztos állás ma már kis híján nem létező fogalom, s nincs ez máshogy a jól fizető pozíciókban sem, sőt!

Tudomásul kell vennünk, hogy kis országban élünk, és igenis örülünk az ide települő multinacionális vállalatoknak, nemcsak azért, mert munkahelyeket teremtenek, hanem mert átlagosan 20-25 százalékkal több bért fizetnek. Egyes középvezetők – főképp a pénzügy, az informatika és a kereskedelem területén – a magyar átlagbér sokszorosát vihetik haza. Ennek fejében a munkáltató elvár némi pluszt: nálunk, ugye, megszokott jelenség a túlóra, akár szombat-vasárnap is, amit nyugat-európai társaink nem feltétlenül vállalnak. Magyarországon viszont éppen a szellemi munkát végzők körében jelentősen fejletlenebbek a szakszervezetek, nemigen működik az érdekérvényesítés, hiszen az ide települő multiknak általában éppen ez az egyik kritériuma: van pénz és munka, de ne legyen szervezkedés és alkudozás. És a magyar dolgozó ezt elfogadja, részben mert jobb a fizetés, részben mert félti az állását.

Természetes, hiszen egy egész életet rendezett be a jobb fizetéshez. Van egy szépen berendezett háza vagy lakása, jó autója. Esetleg felvett – mint oly sokan – nagy
összegű, hosszú lejáratú lakáshitelt, vagy anyagilag elkötelezte magát egyéb módon. A jelzálog pedig nem tréfa. Eddigi sikereit sok munkával érte el, s továbbra is kényszeríti az üzleti világ tempója: felelősségteljes munkavégzés napi minimum tíz-tizenkét órában; külön programokon, fejlesztő tréningeken való részvétel, akár hétvégén is; csapatszellem; feltétlen hűség stb. Az így eltöltött évek után nem csupán anyagilag kínos, de demoralizáló is egyik napról a másikra az utcára kerülni. Pedig a jelenség nem ritka, s gyakran csupán az az oka, hogy az illető munkaerő "kiszolgált": minden kreatív ötletével előállt már, amit tudott megtett a cégért, s most új, friss látásmódra van szükség – egy másik emberre. Nálunk könny? "lapátra tenni" a nemkívánatos dolgozót, s még könnyebb, ha a távozó felet ráveszik a szerződésbontásra közös megegyezéssel, így jelentősen változhat a felmondási idő vagy az esetleges végkielégítés mértéke. A munkavállaló pedig belemegy ebbe, mert nem mindegy, hogy a következő munkahelyére milyen referenciákkal érkezik. Ugyan az EU-s szabályozás tartalmaz a munkavállalással kapcsolatos szociális jogokat és elveket is, mint például a szakma kiválasztására vagy a tisztességes és igazságos munkakörülményekre vagy akár az indokolatlan elbocsátás elleni védelemre vonatkozó jogot. Ám ezeket hazánkban még nem alkalmazzák széles körben. Szakemberek szerint éppen ezért térségünk vonzereje nem olcsóságában rejlik, hanem igenis abban, hogy itt kevésbé fenyeget az a veszély, hogy a munkavállaló beperli a céget akármilyen őt ért hátrányos megkülönböztetés miatt. Igaz, az utóbbi években a munkavállalók érdeklődési körében fokozatosan megjelent a bér mértéke mellett a munkahely biztonsága, az átszervezések és elbocsátás esetén adott juttatások rendszere. 

Munkavállalóként legjobban úgy védekezhetünk, ha aláírás előtt alaposan átböngésszük és átgondoljuk a munkaszerződést, s emellett folyamatosan igyekszünk tanulni, képezni magunkat. Nem ritka, hogy az esetleges távozást a munkaadó megnehezíti, például úgy, hogy kiköti, az alkalmazottja nem mehet ugyanolyan profilú céghez, azaz a konkurenciához dolgozni. Ezt megfelelő jogi szabályozás mellett csak akkor tehetné meg, ha kellő ellenszolgáltatással élne, mondjuk havi rendszerességgel megfizetné a dolgozó hűségét, amire ma már van példa nálunk is. Az átfogó megoldás azonban még várat magára.

Olvasson tovább: