„Az űrrakéta megszabadítja az embert a láncaitól, azoktól a gravitációs béklyóktól, amik a Földhöz kötik, és megnyitja számára a menny kapuját” – nyilatkozott 1957-ben a Time magazinnak az az ember, akinek rakétája először lépett ki a világűrbe, mielőtt halált hozott volna London és Antwerpen lakosaira. Wernher von Braun alkotása, a V2 interkontinentális rakéta lett az alapja mind az orosz, mind az amerikai űrprogramnak.
A szenvedély, ami a német mérnököt jellemezte, a mai napig megragadja azokat, akik az égbe vágyakoznak. Bár 1940-ben belépett az SS-be, és húszezer, zömében zsidó munkást dolgoztatott halálra, az még Hitler számára is világos volt, hogy a zsenit a Harmadik Birodalom fényes jövője csak addig érdekli, amíg az közvetve támogatja űrbe törő, merész álmait. 1944 tavaszán rövid időre le is tartóztatták, azzal a váddal, hogy a katonai szempontok helyett saját űrhajózási becsvágyát építi a háttérben. Végül azonban – megkerülhetetlen szerepe miatt – a Gestapo mégsem állította falhoz a csillagok megrögzött szerelmesét, hanem sietve visszaküldte a föld alatti gyártósorhoz, hogy még több rakétát készítsen.
Életrajzírója, Michael J. Neufeld szerint Braun makacs szenvedélye az űr iránt messze megelőzte a korát. Erkölcsi gátjait, de a nácik iránti elkötelezettségét is felülírta a vágy, hogy személyesen is átléphessen a „menny kapuján”. Még 1970-ben, hatvanévesen is lobbizott azért, hogy egyszer egy űrhajó fedélzetén maga is elhagyhassa a Földet, és bárkinek kész volt eladni magát az ügy érdekében. Állítólag az angol főváros sikeres bombázása után úgy nyilatkozott kollégáinak, hogy „a rakétateszt sikeres volt, csak éppen rossz bolygón landolt a rakéta”. Ragyogó tehetségét azonban bizonyítja, hogy alig 25 évesen négyszáz embert irányított a Wehrmacht első rakétagyárában, 1942-ben pedig már ötezren dolgoztak a keze alá.
2018. 06.08. (XXII/23)
