Kereső toggle

Ki nyitja meg a „menny kapuját”?

Valóra válhat az „Elon-prófécia”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

SpaceX vagy NASA? Tempót vált a modern űrverseny, és Jövőre már fellőhetik azt a hordozórakétát, amely 2022-ben a holdra, 2030-ban pedig a marsra viszi az embereket.

„Az űrrakéta megszabadítja az embert a láncaitól, azoktól a gravitációs béklyóktól, amik a Földhöz kötik, és megnyitja számára a menny kapuját” – nyilatkozott 1957-ben a Time magazinnak az az ember, akinek rakétája először lépett ki a világűrbe, mielőtt halált hozott volna London és Antwerpen lakosaira. Wernher von Braun alkotása, a V2 interkontinentális rakéta lett az alapja mind az orosz, mind az amerikai űrprogramnak.

A szenvedély, ami a német mérnököt jellemezte, a mai napig megragadja azokat, akik az égbe vágyakoznak. Bár 1940-ben belépett az SS-be, és húszezer, zömében zsidó munkást dolgoztatott halálra, az még Hitler számára is világos volt, hogy a zsenit a Harmadik Birodalom fényes jövője csak addig érdekli, amíg az közvetve támogatja űrbe törő, merész álmait. 1944 tavaszán rövid időre le is tartóztatták, azzal a váddal, hogy a katonai szempontok helyett saját űrhajózási becsvágyát építi a háttérben. Végül azonban – megkerülhetetlen szerepe miatt – a Gestapo mégsem állította falhoz a csillagok megrögzött szerelmesét, hanem sietve visszaküldte a föld alatti gyártósorhoz, hogy még több rakétát készítsen.

Életrajzírója, Michael J. Neufeld szerint Braun makacs szenvedélye az űr iránt messze megelőzte a korát. Erkölcsi gátjait, de a nácik iránti elkötelezettségét is felülírta a vágy, hogy személyesen is átléphessen a „menny kapuján”. Még 1970-ben, hatvanévesen is lobbizott azért, hogy egyszer egy űrhajó fedélzetén maga is elhagyhassa a Földet, és bárkinek kész volt eladni magát az ügy érdekében. Állítólag az angol főváros sikeres bombázása után úgy nyilatkozott kollégáinak, hogy „a rakétateszt sikeres volt, csak éppen rossz bolygón landolt a rakéta”. Ragyogó tehetségét azonban bizonyítja, hogy alig 25 évesen négyszáz embert irányított a Wehrmacht első rakétagyárában, 1942-ben pedig már ötezren dolgoztak a keze alá.

Mars az űrbe

Von Braun a háború végét látva már jó előre összecsomagolta rakétaprojektjét, hogy a győztesek oldalán minél hamarabb tovább dolgozhasson. Neufeld  szerint az őszinte megbánásnak semmi jelét nem mutatta, ennek ellenére szakértelme és készséges együttműködése miatt távolról elkerülte a Nürnbergi Bíróságot, és mérnökeivel együtt rengeteg pénzt és amerikai állampolgárságot kapott. Több mint két évvel a szovjetek Szputnyik-programja előtt már kész tervet tett le egy műhold fellövésére. Az amerikai vezetés hibái miatt – a Fehér Ház nem adott építési engedélyt – viszont végül csak másodikok lettek. Ennek ellenére von Braun az Apolló űrhajósait hordozó Saturn rakétával az első űrversenyt mégis a megbízója oldalára billentette, így a Holdra vezető célegyenesbe már az amerikaiak futottak be elsőként. Míg felettesei csak az éves amerikai költségvetés 5 százalékát  felemésztő tudományos propagandaversenyt látták a missziókban, addig a rakétakutatás atyja már a világűr kolonizálásán gondolkozott. Egyedi űrállomásokat tervezett és 1949-ben – elsőként – könyvet írt a Mars utópisztikus meghódításáról. A jelenlegi űrverseny szempontjából érdekes, hogy a vörös bolygó kormányzóját úgy hívta: „Elon”, ami a Bibliából ered, és héberül tölgyet jelent. Ezek szerint a legnagyobb tisztelet annak az embernek jár, aki elsőként ültet fát az idegen planétán.

Mivel azonban 1972-ben a NASA végleg leállította az emberekkel végrehajtott bolygóközi küldetések terveit – annak ellenére, hogy a híres Kennedy-beszéd ezt is tartalmazta –, von Braun csalódottan kilépett az űrügynökségből, és a privát szektorban folytatta. Többé már nem hitt a politikai érdekek által vezérelt állami ügynökségekben, hanem egy német repülőgépgyártó, a Fairchild Industries alelnökeként vágott bele az egyik első, piaci alapú űrprojektbe. Ennek keretében egy olyan műholdhálózatot hoztak volna létre, amely a Föld minden lakosának, Alaszkától Afrikáig egy olcsó és könnyen elérhető kommunikációs hálózatot teremtett volna. Habitusához méltó nagyszabású álmát azonban sosem valósíthatta meg, mert nem sokkal a NASA-tól való távozása után rákot diagnosztizáltak nála, és 1977-ben meghalt.

A holdrakéta árnyékában

„Újra fogjuk építeni azt a rakétát és továbbfejlesztjük. A Saturn-V egy remek koncepció volt, sokkal jobb, mint a későbbi űrsiklók, össze sem lehet őket hasonlítani!” – lépett harminc évvel később Wernher von Braun nyomdokaiba büszke örököse Elon Musk, aki rajongói szerint 2030-ra beteljesíti a név szerint rá vonatkozó „Elon-próféciát”, és lakhatóvá teszi a vörös bolygót. „Azért vagyok itt, hogy elérhetővé tegyem a Marsot” – erősítette meg a köré épülő, már-már irreális reménységet Musk, aki 2016-ban kijelentette, hogy semmi másért nem gyűjti vagyonát, csak hogy ezt a projektet az elejétől a végéig finanszírozhassa. A milliárdos űrvállalkozó szerint von Braun kilépése és a Saturn rakéták nyugdíjazása óta a NASA közel három évtizeden át semmit sem tett, csak egy hibás és maradi koncepciót erőltetett, ami 175 milliárd dollárjába került az adófizetőknek. Ez több mint 1,3 milliárd dollárt jelentett felszállásonként, szemben azzal a „mindössze” 90 millió dollárral, amennyiért Elon Musk cége, a SpaceX állít Föld körüli pályára 60 tonnányi hasznos terhet.

„Ha megnézzük, miket tervezünk most, rögtön szembetűnik, hogy legtöbb erőfeszítésünk célját von Braun már 1964-ben megfogalmazta” – ismerte el Les Johnson, a Marshall űrközpont munkatársa, aki személyesen a német professzor keze alá dolgozott egészen addig, amíg a felettesei ki nem szorították a „túlbuzgó” zsenit az űrprogramból. William H. Gerstenmaier, a NASA emberes miszsziókért felelős igazgatója szerint a privát szektorból érkező nyomás ellenére a jövőt továbbra is a kormányzati szervek írják, és Elon Musknak – az önálló Mars expedíciós ábrándjai helyett – inkább a kisebb, Föld körüli célokra kellene koncentrálnia. Az viszont tény, hogy a központi űrügynökség bolygóközi programja az elmúlt hét évben 11 milliárd dollárt emésztett fel, és még mindig két évre vannak a tervezett kilövési dátumtól. Az évtizedes stagnálást érzékelteti, hogy von Braunnak a V2-ből továbbfejlesztett holdrakétája tavaly lett ötvenéves, mégis immár fél évszázada birtokolja a világ legerősebb és legnagyobb űreszközének töretlen Guinness-rekordját.

„Öt óriási F1-es hajtómű, hét és fél millió fontos tolóerő, egyszerűen imádom ezt a rakétát!” – indokolta Musk a Twitteren, hogy miért pont az Apolló 11 indítási pontjáról, a 39. bázisról lőtte fel a SpaceX legújabb reménységét, a Falcon Heavyt. A 70 méter magas monstrum kapacitásban és tolóerőben még mindig 30 százalékkal elmarad Braun 110 méteres, egyszer használatos „felhőkarcolójától”, a tanítvány azonban már több szempontból jócskán meghaladta mesterét. A magánszektor erejét bizonyítja, hogy egy 1967-ben gyártott Saturn-V rakéta árából a SpaceX ma tizenkettő Falcon Heavyt tudna leszállítani a gyártósoron, ráadásul ezek elméletben mind visszatérnének a Földre, így egy 7 millió dolláros tankolás után újra használhatóak lennének.

Az eredeti tervek szerint a februári teszt során az alapító Tesla sportkocsiját bocsátották volna Mars körüli pályára úgy, hogy a két gyorsító és a főrakéta a küldetés után magától landolt volna a kijelölt bázisokon. Ez végül részben valósult csak meg, mert az űrrepülő autó a Mars helyett elszállt az aszteroidaöv irányába (túl nagy tolóerőt kapott), míg a főrakéta az óceánon lebegő plató helyett, alig tíz méterrel arrébb a tengerbe csapódott. A kudarc még így is jóval kisebb volt, mint amit a szakértők vártak, Musk ugyanis a teszteket költség és időhatékonysági okokból nagyvonalúan mellőzte, így 50 százalék volt az esélye, hogy a felszállás során a Falcon Heavy egy látványos petárdává változik. A merész – sokszor emberéleteket sem kímélő – kockázatvállalás viszont pontosan az, ami az Apollót és von Braunt a cél felé hajtotta.

A német professzorhoz hasonlóan a milliárdos is megengedően viszonyul a magas emberi kockázathoz. Nyilatkozatai alapján Musk erkölcsi koordinátarendszerében a halál elkerülhetetlen részét jelenti a tudományos fejlődésnek: „Nehéz, veszélyes, és valószínűleg meghalsz” – üzente például a SpaceX első bolygóközi utazóinak, akiket mindössze azzal vigasztalt, hogy cserébe izgalmas móka lesz, és temetetlen sírjukon űrkolóniák százai épülnek majd fel. A milliárdos maga sem csak a Földről akarja nézni a küldetést, hanem személyesen is a vörös bolygóra vágyik, viszont őszintén bevallotta, hogy „nem az első fordulókkal” utazik majd, hanem megvárja, amíg a Mars–Föld járat kockázata minimálisra csökken. Abban az esetben, ha az Egyesült Államok nem hagyná jóvá az első próbaküldetéseket, a SpaceX külföldi állampolgárokat kérne fel az utazásra, akik szerződésben vállalnák a kockázatot.

Les Johnson úgy véli, von Braun irányt mutatott abban is, hogy a jövő vizionáriusainak globálisan és pragmatikusan kell gondolkodnia. A professzor ugyanis kezdettől fogva nem a náci Németország, a kapitalista Amerika vagy a kommunista Szovjetunió, hanem az emberiség nagy projektjének látta a világűr meghódítását. Johnson szerint a nemzeti büszkeség, mint belső hajtóerő a 21. századra inkább hátránnyá, mint előnnyé vált, mert a kormányzat nem a tudomány és a piaci viszonyok, hanem az akutálpolitikai érdekek mentén tervezi meg a küldetéseket. Paradox módon ilyen irreális kormányzati elvárás a biztonságos utazás is, mert egy magáncég – ha papíron előre rögzíti – akár azt is be tudja vállani, hogy tíz utasa közül egy az életét veszti: „Ne felejtsd el, ez a felfedezők eszköze, csak a kalandoroknak szól, fenegyerekeknek, akik extra adrenalin löketre vágynak” – hasonlította össze Roger D. Launius, a Smithsonian Nemzeti Légi- és Űrmúzeum igazgatója a 20. század elején megjelenő, repülési élményt nyújtó magángépek szlogenjét a privát űrrepüléssel. „Magánszemélyek saját felelősségükre olyan kockázatot tudnak bevállalni, amit egy kormányzati szerv már nem tehet meg” – értékelte az emberi küldetések privatizációjával járó veszélyeket Howard McCurdy, a washingtoni Amerikai Egyetem űrtörténésze.

SPACEX VAGY NASA?

Az állami és privát szektor között kibontakozó 2.0-ás űrversenyben a piaci szereplők nemcsak magasabb kockázatot tudnak bevállalni, de nagyobb rugalmassággal és célratörőbben is tudnak előrehaladni. Nincsenek négyévenkénti választások, csak az alapító pénztárcája szab határt. A verseny azonban még korántsem dőlt el Musk javára, az igazi pénzcsapokat ugyanis a 2019 és 2022 közötti hároméves periódusban kell kinyitniuk a résztvevőknek. Ekkor fejlesztik és tesztelik az igazi, bolygóközi nagyágyúkat, a NASA kilencmillió fontos tolóerővel bíró SLS hordozórakétáját és a SpaceX brutális, 11 millió fontos teljesítményű BFR hordozóját (Big Falcon Rocket). Mindkettő kapacitásban és méretben egyértelmű továbblépés a von Braun-féle, eredeti holdrakétához képest, és ha elkészülnek, akár 100 embert is el tudnak vinni a legközelebbi planétára.

Musk csapata jelenleg egyértelmű helyzeti előnyben van, mivel a „Dragon” hajtómű, a karbonszálas üzemanyagtartály és a kabin prototípusai már gyártás alatt vannak, sőt jövőre akár a tesztelésre is sor kerülhet. 20 milliárd dolláros vagyona viszont gyorsan fogy, mivel nemcsak a SpaceX, hanem a Tesla és a gondolataiban sorakozó további befektetések is igénylik a folyamatos tőkeutánpótlást. A Fortune magazin szerint a vállalkozó ugyanakkor már dolgozik a megoldáson: a fizetése helyett részvényopciót kért a Tesla irányításáért, ezzel pedig a tulajdoni hányadát 28,3 százalékra emelte. Ha mind a 13 extrém ígéretét teljesíti a cég élén, akkor a Fortune úgy kalkulált, hogy a Tesla értéke 650 milliárd dollárra ugrana, így az opciójával együtt Musk részesedése már 184 milliárd dollárt érne, és hirtelen a világ leggazdagabb emberévé válna. Ezt pedig – ígérete szerint – mind a SpaceX-re költené, hogy a 2030-as években valóban a Marson tölthesse a jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Összehasonlításképpen: ennyi pénzből anno a teljes Apolló programot finanszírozhatta volna.

A kritikusok szerint a NASA-nál jelenleg nincsen olyan karizmatikus, irányító személy, mint Musk vagy régen von Braun, ezért folyamatos csúszások és döntésképtelenség jellemzi az űrügynökséget. Pedig pénz bőven van, mióta a Trump-kabinet átvette az irányítást és direktívaként megjelölte, hogy mielőbb a Holdon akar látni egy amerikai állampolgárt. A kongresszus idén 350 millióval növelte a program költségvetését, hogy az SLS-rakéták mielőbb bolygóközi pályára álljanak. Robert Zubrin – aki a Mars Direct nevű, széles körben elismert Mars-misszió koncepcióját kidolgozta – mégis úgy véli, a folyamatok nem jó irányba haladnak, mert az adófizetők pénzét már rég közbeszerzés útján, magáncégekhez kellett volna kiszervezni. „A privátszféra a jövő!” – üzente a vaskalapos bürokraták számára.

Charles Miller, az elnök tanácsadója megemlítette, hogy Trump a NASA támogatása mellett érdeklődve tekint a SpaceX-re is: „a vállalat a Trump-adminisztráció kiemelt célját, a Holdra való visszatérést nemcsak lehetővé, hanem gazdaságilag is fenntarthatóvá teheti”. Az elnök Twitteren gratulált is Musknak a Falcon Heavy sikeres indításakor, a világ leggazdagabb embere címére pályázó milliárdos viszont gúnyosan válaszolt a közeledésre: „Izgalmas, ahogy a jövő hazugságát írja”. A két mogul egymásnak feszülése persze gyorsan enyhülhet, ha a NASA továbbra is tologatja a határidőket, illetve ha a Tesla részvényei nem tudják tovább finanszírozni a SpaceX egyre dráguló, nagyívű terveit. Ahogy Kennedy hatvan éve megfinanszírozta von Braun gyermekkori álmát, lehetséges, hogy a jövőben végül a jelenleg ellenséges Trump–Musk duó nyitja meg majd az emberiség számára a menny feltételezett „ajtaját”.

Egymillió űrtelepes

Föld–Mars járat kétóránként?  Ezt a célt tűzte ki a SpaceX a 20. század második felére, hogy   mielőbb benépesítse a vörös bolygót. A száz fős fuvarjáratok 4-6 hónapig utaznának és landoláskor metán gázzal töltenék fel a kiürült tartályokat. Musk szerint a nagyívű terv titka a  100 százalékos újrahasznosítás.

Olvasson tovább: