Kereső toggle

Új magyar filmhullám

Közérthető üzenetek egyéni látásmóddal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két évadon belül két Oscar és egy Arany Medve. Sok nagy ország is elégedett lenne e kulturális teljesítménnyel, bár a filmet – ahogy a könyvet vagy a verset sem – nem szokás kilowattban mérni. Az érmek meg a kupák is inkább a sportvilágban hasznos mérőeszközök. Mégis a nagy nemzetközi művészeti szemléken elnyert elismerések ráirányítják a figyelmet egy-egy nemzetre és filmjeire.

Történik ez ráadásul akkor, amikor a „magyar” jelzőről sok nyugati értelmiséginek nem épp a progresszió és a haladás jut eszébe. Viszont a korban, melyben élünk, e két veretes szó tartalma is erősen átalakulóban van. Mindenesetre a legutóbbi ilyen jó idényünk az 1980-81-es évben volt, amikor szintén egymás után nyertek magyar alkotók Oscar-díjakat. Annak idején Rófusz Ferenc animációs filmje (A légy), majd Szabó István hatalomról és megalkuvásról egyszerre szóló Mephistója a „vasfüggönyön túli” alkotók eredetiségére vetített fényt. Most pedig egy oly ország alkotóinak tehetségét értékelik nagyra, mely eléggé makacsul szembe megy a mai politikai és morális véleményvezérek elvárásainak nagy részével.

Igaz, ezek a filmek nem szűkebben vett nemzeti-etnikai kérdéseket feszegetnek (bár azok is joggal érhetnek el világhírnevet!), hanem egyetemes témákat dolgoznak fel. Közismert az is, hogy nem éppen „udvari” művészekről van szó. A Saul fia, a Mindenki és a már szintén nemzetközi sikert elért Testről és lélekről alkotóinak világnézete és elvei abszolút függetlenek filmjeik finanszírozójától – ami jelen esetben a magyar állam. Sőt, az említett nagyszerű filmek rendezőiből legalább kettő finoman szólva sem lelkes híve a regnáló magyar kormányzatnak. Ennek ellenére filmjeiket közpénzből (Magyar Nemzeti Filmalap), tehát a „mi” adóforintjainkból forgatják le. És ez így van jól.

Nemes Jeles László a Saul fia, és Deák Kristóf, a Mindenki rendezője elsőfilmeseknek számítanak abban a kategóriában, amelyben Oscart nyertek, Enyedi Ildikó viszont jó pár évtizede forgat, az HBO sikersorozata, a Terápia az egyik utóbbi munkája. Igaz, mozifilmet (a Simon mágus óta) majd két évtizede nem készített, bár a szándéka erre megvolt.

A témák is egészen különbözőek. A holokauszt megrendítően másképp ábrázolása, egy gyermekkórusba rejtett példázat a hatalmi manipulációval szembeni egységről, valamint két hátrányos helyzetű ember lírai személyiségrajza – úgy tűnik, semmiképp se hozható közös nevező alá. Mi sem tennénk ezt. Ugyanakkor az elbeszélt történeteken túl mindhárom jelentős alkotás igenis hasonlít abban, hogy amit elmond és ahogyan elmondja, az mindenféle kultúrkörben érthető és átérezhető – méghozzá oly módon, hogy a csomagolás mégsem lett kommersz, mondjuk a közérthetőség kényszeréből.

Reméljük, az egyik jellemzője pontosan ez lesz az új évezred „magyar újhullámának” – amennyiben lesz igényes folytatása e sorozatnak, amit csak szívből remélhetünk. A sikerre nincs biztos recept, de az jó útnak tűnik, ha a tágabb közönséget érintő, nagy témákhoz nyúló magyar filmesek továbbra is kerülik a közhelyeket és az utánérzéseket. Ha nem a világtrendeknek kívánnak megfelelni. Ha történeteiket a mostani példákhoz hasonlóan, üdítően új formákban mesélik majd el.

Testről és lélekről

A Berlinálé fődíját, az Arany Medvét idén Enyedi Ildikó filmje kapta meg. Több mint négy évtized után történik ez magyar filmmel, de az is ritka, hogy olyan rendező nyerjen, aki előző mozifilmjét 18(!) éve készítette el. Az egyik legrangosabb európai elismerést ráadásul olyan filmnek ítélték oda, melynek egyik főszereplője ezidáig soha nem volt színész. Talán még álmában sem.
Pedig álomról elég szó esik a filmben, ahol a színészként kezdő Morcsányi Géza az egyik főszereplő, Endre. Mostanáig őt a kultúra több területén jártas háttérszakemberként (dramaturg, fordító és a Magvető Könyvkiadó vezetője) ismertük, ám a díjazott film után interjúk sorában fejtette ki egyrészt meglepettségét (hogy „ő ezt nem tudta elrontani”), másrészt teljes felszabadultságát, hiszen amatőrként, s nem a saját felelősségére tett kitérőt a színészek, filmesek világába. Enyedi Ildikó már az elején ragaszkodott a karakteréhez (állítólag a produceri vészvillogók ellenére), ahogy az „állatcasting”-on  a számára felajánlott szarvas helyett is egy másikat szemelt ki filmje egyik fontos szerepére. Így egy Góliát nevű szarvasbika lett a szerencsés, filmbeli párja pedig Picur, a szelíd szarvasünő. Két, vágóhídon dolgozó ember, egy férfi és egy nő álmainak hősei, jelképes személyiségei e nemes vadak. Endre, az egyik karjára bénult főnök, Mária (Borbély Alexandra), az új minőségellenőr, aki enyhén autista. Mindketten szigetemberek. Egy testi és egy lelki hendikep „tulajdonosai”. Álmuk után mindig éles kontrasztok jönnek a valóságban: a meseszép erdőben összesimuló szarvaspár után máris marhákat látunk a vágóhíd karámjában, ahol gyors áramütés végez velük. Aztán megint jön egy álom, és az újabb ébredés után egyből a húsfeldolgozás további részleteibe merülhetünk bele. Úgy tűnik, az álmodókat ez nem zavarja. Teszik gépiesen a  dolgukat, míg a cégnél bűntény történik, és egy pszichológus vizsgálódni kezd. Egyebek közt az álmokat kutatja. Így derül ki, hogy a két, életkorban és minden másban egymástól távoli embernek oly közös belső kincse van, amiről maguk sem „álmodtak” volna.  Lírai szál indul útjára ekkor. Visszafogott, sőt szemérmes – a film második harmadáig. Ez a kétharmad, minden elemében igényes és felemelően költői minőség. A beállítások szemet gyönyörködtetőek, a közeli felvételeknek mind van jelentése, s ezek megfejtése nem igényel türelmet. Kevés a szó, de az atmoszféra képes egy ipari üzem szürke életét az elégiák világába emelni. Két sótartó bábjátéka a konyhaasztalon, az autista lány óvatos léptei az étkezdében, Endre gyárudvaron pásztázó pillantása, a reggelek reményt hozó fényfoltjai, mindez nagyon a helyén van. Apró, fanyar utalások kapcsolnak minket a hazai rögvalósághoz: a bélszínnel „megkent” nyomozó, a közönyös pincér a szomorúan kongó étteremben, a gépzenés török étkezde, no meg a békebeli kotyogó a villanyrezsón. Meg az örökös egymás mögötti kibeszélések, a halk összesúgások, a kicsit is elütő (lehetőleg előnytelen) apróságok azonnali észrevétele és szaftos kitárgyalása. Ebben a térben lavíroz a „két szarvas”, Endre és Mária. Az álompárhuzamnak egyébként nincs spirituális üzenete, csupán szimbólumok, ezt fontos megjegyezni. Hogy mégis érett korúaknak való ez a film, azt a harmadik harmad történései indokolják. Az eddig gyermeki lélekkel élő Mária napok alatt felnő ugyanis, a felé érkező vonzalom hatására mintegy kinyílik, felnőtté lesz. Ez a vonal sincs elkapkodva szerencsére. Borbély Alexandra (az igazi főszereplő) oly magas szinten játszik, amire női színésznek, elsősorban a forgatókönyvek miatt, ritkán van lehetősége, s ő  él – nem pedig visszaél – e ziccerekkel. Szívmelengető jelenet például, mikor visszamegy gyermekkori pszichológusához (Jordán Tamás), aki mind jobban feszengve próbál tanácsokat adni  a kislányból nővé válás többnyire belülről vezérelt folyamataihoz.  Durván (vélhetően szándékkal) töri meg a végig jellemző lírai hangvételt pár futó jelenet a testiségről. Egyikük különösen – és szerintünk túlzóan – részletezett: amikor a lány megsebzi magát a fürdőszobában. Afféle jelzésnek szánjuk ezt, a majdani nézők számára. Enyedi Ildikó alkotása ezzel együtt már a magyar filmművészet maradandó alkotásai közé iratkozott fel. Nem lepődnénk meg további nagy elismerések hírein sem. Summája egy jogos igény, a zajos embertömegben átélt magány oldásának kétségbeesett vágya. Jellegzetes, milliók megélte posztmodern szorongás ez. Enyhülést a magába merülve szenvedő nem találhat, arra csak egy másik személy feltétlen szeretete képes. (P. Gy.)