Kereső toggle

Fűben-fában megélhetés

A gyógynövénygyűjtéstől a házi lekvárig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár a válság szele a gyógynövényipart is megcsapta, még mindig sokat hozhat a konyhára a herbáliák szakszerű gyűjtése. Sőt, sokak számára szinte az egyetlen megélhetési forrás maradt az erdők-mezők virágainak, gyümölcseinek hasznosítása.

A hajnal párásan terül el az erdei réten, a tisztás csendjét csak a mi lépéseink verik fel. Csalánt szedünk éppen, szigorúan gumikesztyűben, mert frissen még nagyon agresszív; aki allergiás a növény mérgére, csúnyán megjárhatja vele. A növény javát szárítva leadjuk, a maradékot meg a süldők eszik meg, azoknak csemege a friss csalán. Rozi néni kárál is rendesen, mert valami nagyeszű falusi megdézsmálta az erdő közepén elterülő csalánost – nem érti, hogy lehet a disznók elé vetni ezt a szép növényt, miért nem elég azoknak az erdő szélén tenyésző útszéli csalán. A nagy csalán, vagyis az urtica dioica rendkívül hasznos növény. Nagyanyáink a friss hajtásával ütögették reumás testrészeiket, teája ízületi betegségek ellen jó – mondja Rozi néni. A konyhában is használatos leveleit főzelékként, zsenge hajtásait tavaszi levesekben és salátákban fogyasztják, sőt a németek sörhöz is használják fűszerként. Gyökere és levelei vizelethajtó és gyulladáscsökkentő hatásúak, sorolja szakértőnk, aki évtizedekkel ezelőtt végezte el a gyógynövényszedő tanfolyamot. Azóta az évszakok diktálják a munkatempót: áprilisban a pásztortáska szedésével kezdik a szezont, májusban a galagonya, a kamilla és a bodza virágával folytatják, júniusban a hárs ad munkát, júliustól szeptemberig az aranyvesszőfű – a csalán meg kitart kora tavasztól késő őszig. A kesztyű ellenére vöröses lesz a felkarom, mire végzünk, a nyolc zsákot biciklin egyensúlyozzuk az autóig.
A csalán a pajta padozatára kerül szétterítve, egy-két hetet szárad, majd mehet dobozokba és az átvevőkhöz. Egy kávé, és máris indulunk tovább a vésztői pusztákba - kiegészülve Róza néni unokájával.
A Dél-Alföldön kevesen szedik a gyógynövényt, inkább a hegyvidéken élik a gyűjtögető életformát, meséli Róza néni, aki maga is Borsodból jött ide férjhez. Lustaság, a segély házhoz megy, a feldolgozóipar külföldi monopolhelyzete, az értékesítés nehézségei, sok a bizonytalansági tényező, na meg nem értenek hozzá – ezek a legalapvetőbb okok, amiért csak kevesen szedik az erdő-mező terméseit. Amikor még évekkel ezelőtt komoly munkalehetőséget láttak benne az önkormányzati vezetők, a munkaügyesek próbáltak szervezni tanfolyamokat, de nagyon kevesen jelentkeztek a képzésre.
Mára a válság itt is érezteti hatását, a sok átvevőből alig maradt valaki talpon, miközben a német piac felvevőképessége is erősen csökkent. Ezt már a Dr. Herbál berényi átvevőjétől tudom meg, Molnár úrtól, aki a kevés talpon maradt kereskedő és felvásárló egyike. Csak a legjobb minőségű árut veszik meg a nagykereskedések, és azt is nagyon nyomott áron, mert dúskálnak a kínálatban. A Balkánon hagyományosan sokan élik a gyógynövénygyűjtő életformát, az Alföldön kevés az önállóan dolgozni tudó szorgalmas és képzett ember. Pedig a sok gond ellenére napi hat-nyolc óra talpalással tavasztól tél elejéig hatvan-nyolcvan ezer forint még most is összejön belőle – számol az átvevő.
Nyáron korán kell kelni, mert óriási a hőség, délben árnyékban sziesztázunk ebéd után, de az őszi gombaszedéskor már nincs pihenő, mondja Rozi néni, akinek unokája ebbe is besegít. Ez persze nem a legszabályosabb, de a gyerek szeret dolgozni, érdekli a „szakma”, és jól is keres vele, mobiltelefonját mutogatja, amit egyhavi keresményéből vett. A gombát szárítva árulja a mama a környékbeli piacokon. A gombához jobban ért a néni, mint bárki, gyerekkora óta szedegeti, van, hogy a szakértő is hozzá fordul, ha valamiben nem biztos. Rozi néni a szomszédba is átrándul, hiszen a bihari hegyekben sokféle gomba terem, na meg áfonya és málna is kerül a befőttesüvegbe. A vargánya értékes nagyon, bár itt a sík vidéken csak a vendéglősök ismerik, a nép nem nagyon eszi. A lelőhelyekre évek óta visszajárnak egy kis társasággal, amelynek a „mérnök úr” a vezetője. Ferike, aki mellesleg ötven felett van, házat épített a sok gombából, amit Romániában összeszedett, de mostanság a lekvárnak valót szedi és vásárolja fel. Ferike házi lekvárban utazik, ugyanis rájött, hogy jobb, ha maga dolgozza fel a termékeit, mert így nincs kiszolgáltatva a piacnak. Nyáron megszedi az alapanyagot, elteszi, télen pedig eladja.
A jövő Molnár úr szerint is ez: megtermelni vagy begyűjteni az alapanyagot, amiből bioterméket és gyógynövényt lehet készíteni – de sajnos semmilyen pályázattal nem segít a kormányzat az ágazaton.

Olvasson tovább: