Kereső toggle

Árucikk lettem – mondja Papp István

A Szudánban elrabolt békefenntartó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mennyiben érzi most, három hónappal elrablása után más embernek magát, mint korábban?
– Látszólag semmiben, mégis mindenben. Sokkal jobban megbecsülöm az életet. Nyugodtabb vagyok: korábban öt percnél tovább egy irodában nem tudtam megülni, itt azonban kilencven napig egy lánc végén igencsak bezártnak éreztem magamat. Megfontoltabb lettem, noha a szakmámból kifolyólag mindig törekednem kellett a biztonságra. Élesebb a határ a lényeges és a lényegtelen között. És nagyobb lett az életszeretetem, tudom értékelni a legapróbb örömöket is. Volt egy-egy pillanat, amikor átfutott rajtam, hogy itt a vég, és kicsit rövidnek tartottam azt az ötvenöt évet, amit eddig éltem. Ilyenkor a családomra gondoltam, az tartotta bennem a lelket.
Afrikában más értékkel bír az élet. Megértette, hogy mi történik önnel? Számolt a legrosszabbal is?
– Egy-két nap után evidens volt, mi történik velem, és biztos voltam abban, hogy nem rám utaztak, hiszen elrablóim végig amerikainak tartottak. Lassacskán kiderült számukra, hogy a magyar az Európában van, és ez rejtett magában némi kockázatot. Utólag könnyű ezt mondani, de egyszerű a történetem: rossz helyen, rossz időben voltam. Azzal nyugtattam magam, hogy nem lehet még vége, nekem még feladatom van, kötelességem, amit el kell látnom. Végső soron el kellett fogadni azt a helyzetet, és valahogy túl kellett élni úgy, hogy épen, egészségesen kerüljek ki, miközben mások döntenek rólam. Egy árucikk lettem, nem volt mit tenni.
Hogy érzi, sikerült minden tekintetben épen és egészségesen kikerülni ebből a nem mindennapi helyzetből?
– Most már úgy érzem, hogy igen. Nincs törés az életemben, ahogyan az ilyen esetekben történik. Ezt már akkor éreztem, amikor visszafelé jövet tisztáztam magamban, hogy egészséges vagyok mind testileg mind mentálisan. Megmaradt a reményem, a munkám szeretete, a segíteni akarás ezeken az embereken. Fogvatartóim „jóindulatának” egyik kritériuma az volt, hogy adnak nekem enni, inni, és figyelnek az egészségemre, mert csak úgy érek valamit. Alkut kötöttek velem, magamról.
Az elrablóim emberrablásból élnek, vigyázniuk kellett az áru minőségére. Nem tudtam, kiből mennyi pénzt tudnak realizálni, ki mennyit ér a piacon, de sejtettem, hogy én a prémium kategóriába estem, vagyis nem akartak minőségromlást látni rajtam. Egy ember voltam egy lánc végén, aki nekik valahol pénzt jelenthetett. A másik oldalon pedig ott voltak a tárgyalók, akik viszont az én feltétel nélküli szabadon engedésemet próbálták meg kicsikarni. A részletekről és az  alku végeredményéről semmit sem tudok. Talán jobb is így.
Mit lehet csinálni három hónapig egy lánc végén? Voltak kapaszkodók, amivel el lehetett ütni az időt, pótcselekvés, ami eltereli az ember figyelmét?
– Az első héten hallottam magyar hangokat, az nagyon jól esett, azt jelentette, hogy a hazám nem feledkezett meg rólam, bár azt álmomban sem gondoltam, hogy valaki kijön Magyarországról tárgyalni. Nem az állam képviselőjeként voltam kint, hanem ENSZ-alkalmazottként, tehát a magyar hivatalos szerveknek semmi indítéka nem volt az ügyemben eljárni. Újra leforgattam a fejemben és átéltem a családommal kapcsolatos emlékeimet, apró élményeket. Közben folyamatosan elemeztem elrablóim hangulatát, és bogárversenyt is rendeztem. A kicsi dolgok váltak nagyon fontossá hirtelen. A reménység mindig meg tud újulni, ha akarja az ember, hihetetlen életösztöne van, csak mozgósítani kell magában a tartalékokat. Voltak persze hullámvölgyek is. Éjszaka, mikor a tábortűz körül ültek a rablók, próbáltam kihámozni a beszédükből, mi lesz a sorsom, de nem tudok úgy arabul, így csak a testbeszéd és a számok alapján ötletelhettem, hogy áll éppen a szénám. Tétlenül nézni a sorsom kívülről borzasztó élmény. Biztonsági okokból folyton mozgásban voltunk, az elején szinte mindennap máshová vittek. Aztán mikor már biztonságban érezték magukat, akár egy hetet is eltöltöttünk ugyanazon a táborhelyen. Vittek mint egy kecskét, legyalogoltam nagyon sok kilométert a fogva tartásom alatt.
Egy telefonhívást intézett a helyi rádiónak, amelyben az egyik mondata úgy szólt, hogy aggódik, nehogy elkapja a maláriát. Valóban veszélyben volt?
– Nem, ez a mondat az otthoniak megnyugtatását célzó kódolt üzenet volt. A hozzám legközelebb állók ugyanis tudják, immunis vagyok a maláriára. Majd egy hónap telt el, míg kezdtem érezni, hogy igazából nem megölni akarnak, hanem pénzt. Három hónap együtt egy ilyen bandával elég ahhoz, hogy ráérezz a hangulatukra, megismerd a lelküket. Nem szövődnek barátságok, de van, aki egy kicsit szimpatikusabb vagy másképp áll az emberhez. Ők is emberek valahol, nem olyan marcona banditákra kell gondolni, akik nem mosakszanak, és hosszú szakálluk van. Ha az utcán látnánk őket rendesen felöltözve, senki sem mondaná meg, hogy banditák.
Tervezi, hogy visszamegy Afrikába? Kötődik még érzelmi szálakkal a térséghez, vagy egy életre elege van a kalandokból?
– Alapvetően Afrika szerelmese vagyok. Három évet lehúztam az ENSZ New York-i parancsnokságán mint az afrikai irányító tiszt. Talán túlzásnak tűnik, de a családomon kívül majdnem minden szál Afrikához köt. Édesapám diplomata volt, úgyhogy sok helyen megfordultam már a világban, de Afrikához vonzódom, ebbe a kontinensbe lettem szerelmes, nekik próbálok segíteni. Ez már az én szerencsétlenségem, hogy pont itt történt velem ez az eset. Szeretnék visszamenni, de a végső döntést nem én mondom ki, hanem a szakmai elöljáróim, illetve az ENSZ biztonsági részlege, hiszen azok, akik engem elraboltak, továbbra is szabadlábon vannak. Folytatni szeretném a munkát, amit elkezdtem ott, van még mit csinálni bőven. Ha lehet, akkor újra Szudánt választom természetesen.

Olvasson tovább: