Kereső toggle

Sejtések a mindjárt holnapról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jövő megízlelése a fantázia segítségével előbb az irodalom, majd a film vonzó csemegéjének számított. A valósággá lett dátumok persze rendre egészen más világot hoztak, mint ahogy azt a jövőbe tekintő műalkotások gondolták. Mégis mindig izgalmas, hogy a jelenkor mely jellemzőit nagyítják fel a zord jövővel fenyegető fantáziák. Szép holnapról ugyanis régóta nincs szó.

Két új film is látható e témában. A kiváló alapötletek és a végeredmény azonban mindkét esetben az ígéretesen felívelt labdák, majd a tizenhatoson belül elügyetlenkedett helyzetek viszonyát idézi fel. A Mátrix-kistestvér Hasonmásban az eltunyult emberiség helyett személyes, szupertestű robotok élik az életet – alig pár évtized múlva. Érzékelőik ellustult, magányosan szobáikban fekvő emberi lényekhez csatlakoznak, akik már fel sem kelnek a szép új plasztikvilág helyett a valós életüket élni.
A műfajban szokatlan vonásokkal megjelenő District 9 nem a jövő, hanem egy alternatív jelen eseményeit vetíti elénk, ahol a Földünkön hajótörötté vált űrlényeket gettóba zárják. Ám ők még így is betagozódnak az emberiségbe; betöltik az egykori négerek és bevándorlók, a mindenkor elnyomott kisebbségek szerepkörét. Minden kirekesztés és fajüldözés példázata ez a pikáns módon éppen dél-afrikai film; az eredeti felütés után sajnos közhelyesebb folytatással. Az „idegenügyi” hivatali gépezet bemutatása aprólékos áldokumentumfilm-formátumban igazi groteszk, már-már kafkai színvonalon. Azt ugyan nem tudjuk meg, miért is áll huszonnyolc éve Johannesburg felett mozdulatlanul egy óriási űrhajó, ízeltlábú utasait, a „rákokat ” viszont másként látjuk, mikor egy ember (és éppen a főhivatalnok)  közéjük kényszerül némi genetikai fertőzés miatt. Ez okból a derék bürokratának űrlényszerű keze nő, így hamar átéli a sehová se tartozás, a mindenünnen kirekesztettség rettenetét. Az emberek randa csáposként üldözik, az űrlények pedig gyanakodva szagolgatják. Mindez akár mélyenszántó példázattá is emelkedhetne, ám az elnyújtott lezárás az ezerszer ledarált lövöldözés és robbantás kelléktárává süllyed. Mintha észbe kaptak volna a befektetők, hogy nem lesz ez így jó: moralizálásból, nagy üzenetekből nem élünk meg. Biztosra kell menni a plázák népénél (máshol már alig van mozi), sózzuk meg hát a dolgot csipetnyi Transformerrel meg Terminátorral. Kár volt.
Ismerős hősünk, Bruce Willis, a Hasonmásban is nyomozó. Bár szőke tincses, sima képű plasztikrobi jár munkába helyette, mégis ki kell lépnie saját testében az utcára (drasztikus élmény), valaki ugyanis kék villámokkal öli a hasonmásokat, s az érzékelőkön át a tunya gazdikat is. A már említett príma alap itt a külsőségekre, a dizájnra, a fiatalságra hajtó mai médiakultúra kisarkítása. Nem lehetsz öreg és ráncos, kövér és sebhelyes e szappanopera-világban, a robik testébe bújva viszont legvadabb álmaidat is kiélheted. Lehet pókemberként autók tetején ugrálni, szupernőként csábítani, még ha valójában nem is nő az ember – az egyik áldozat éppen ezt teszi. E cifra nyomorúsághoz alig tizennégy év alatt jut el a 2054-ben élő emberiség, tudjuk meg az álinterjúkból ügyesen összefűzött felvezetőből. Az emberi neuronokhoz kapcsolt robotokat eredetileg mozgáskorlátozottak számára alkották, majd katonaként alkalmazták. A szintén kerekes székes feltaláló bánatára azonban a cél csakis az élvezetek hajszolása lett, ami a Wall-e rajzfilmben látottakhoz hasonló „húsgolyókat” csinált a felhasználókból. A gettó érdekes módon itt is szerepet kap: az életüket továbbra is önmaguk élők robotmentes körzetekben, afféle szeméttelepeken lakhatnak. E közösségek már nem összetartó, értékmentő kis szigetek, mint láttuk a méltatlanul feledett Kevin Costner-antiutópiában (A postás) vagy Kurt Russel filmjében (A katona), hanem barbár hordák, akik a nyomozó odatévedt robotmását jól meglincselik, majd a torzót egy keresztféleségre erősítik. Innentől meglepetést nagyítóval se találunk. A szálak persze visszavezetnek a forrásig; maga a feltaláló próbál gátat vetni elszabadult teremtményeinek. A finisben pedig a kopasz és ráncos, tehát a valódi Willis, szokása szerint tesz egy nagy szolgálatot az egész emberiségnek: leválasztatja a műbabákat a vegetáló embertársakról. Előjönnek tehát virtuális magányukból az ébren álmodók, a csúnyák, a sminktelenek, és hálóruháikban hunyorognak a napfényben a tengernyi robothulla láttán. Az emberiség kap még egy esélyt a normalitásra. Hősünk pedig újra összefut a konyhában a saját, kissé már elvirágzott, de hús-vér feleségével…
Minden filmnyelvi közhely és leülő cselekményvonal ellenére két komoly megérzést is hagynak maguk után ezek a filmek, melyek a jövőből (az akkori mából) nézve talán nem is tűnnek majd oly fantasztikusnak. Egyfelől eljöhet az idő, mikor alulról vagy felülről érkező lények mászkálnak köztünk teljes természetességgel. Másrészt kortársaink – legalábbis a fejlett világban – már most is tömegével rejtőznek a virtuális személyiségek, nicknevek mögé, képzelt lények, avatarok külsejét magukra öltve. És egyszer csak már nem tudni, hol is van az idegen: odakint vagy legbelül.

Olvasson tovább: