Fotó: Somorjai László
De nem is ezért jöttünk. A hely légkörét, a közösségi tereket, az egész dús
látványt jöttünk felmérni – korunk egyik nagy kultúrházában, melynek elődei egy
ismert vélemény szerint „orosz tankok helyett” szálltak meg minket a kilencvenes
években. Az Aréna ráadásul tényleg nagyléptékű vállalkozás.
Nem elég, hogy világsztárok (Sir Alex Ferguson a Manchester-menedzser, John
Terry focista, illetve a Corrs együttes) birtokolják, hogy akkora (majd fél
kilométer), mint egy birodalmi cirkáló, hogy a miatta kivájt földből egy újabb
Margitszigetre futotta volna (megfontolandó ötlet), de a futballpályányi
vászonra ígért térhatású mozi kimeríti a kultúr-imperializmus cselekményét. Mert
ki ballagna szombaton a táncházba, ha majd élő dinótól retteghet az űrhajós
fotelben?
Mindez nagyrészt előzetes reklámanyag. Most saját szemeinkkel vetjük össze
ígérvény és valóság viszonyát – mint régi barátunk a Moszkva téren, aki mindig
egyből szétkapta a hamburgert: benne van-e minden, ami jár. Szemszögünk mégsem a
revizoré. Hisz akkor szólnánk otthagyott cement- és mészcsíkokról, lábak közt
tekergő kábelekről, hason fekve szerelő overallosokról. S a még lezárt
csodamozit is listánkra tennénk, pedig a megnyitó így is két hetet csúszott.
Nézzük inkább az építmény kompozícióját. Az ötletet keressük – és zavarba
jövünk, pedig nem írunk építészmagazinba. Bejárjuk az összes útvonalat (itt
aztán lehet dodzsemként bolyongani) az első, majd a második emeletet
és máris
vége. Egyszerűen nem látni a „teret”, ami oldja a shoppingolás direktségét, s
legalább illúziót ad. Pedig hozzá lettünk szoktatva, hogy vannak ilyenek. A
Pólusban ott volt a mesebeli Western-udvar, meg a kis jégpálya. A Duna Plazában
pálmafás szigetre leltünk (nem szólva a „dobozt” alkotássá emelő egyedi
külsőről), a Mammut kettőben legalább a beltér légies, és óriási a szökőkút. Itt
meg bunkerszerűek a folyosók, és igen szűkek a balkonok. Nem értjük, hogy lehet
mégis a legnagyobb? Mert a Westend gigantikus ételudvara, három szintje és
utcalabirintusa (plusz a fejfájdító zsongás) még megközelítve sincs. Majd
rájövünk, hogy a beépített, külön épületnyi cégóriások: a hipermarket, a
sportszerbolt és a műszaki áruház területei teszik rekorderré az Arenát.
Szemügyre vesszük az embereket is. Egy kamaszfiú értőn tereli anyukát túl a
századik lufiosztó lánykán, tőle halljuk, hogy valamit „az emeleten ingyen
osztanak”. Amott egy Don Corleone-fazonú férfi, lábán rózsaszín (de mégis
krokodilnak ható) bőrcipőben az egyébként ritkán fellelhető térképet gusztálja.
Fejünk fölött majmoknak öltözött emberek hintáznak – nyereményért kell
megérinteni őket –, időnként gólyalábasok lépnek át rajtunk, a fehérre festett
szobor-embereket meg mi kerülgetjük. A szürreális összképet az elektronikai
boltnál magasló monitoremelvény fokozza: egy nyírt tarkójú öltönyös a benti
tömeget tartja szemmel a nyilvánosság előtt, vagy hat LCD-n – hogy tudjuk mihez
tartani magunkat. Az Arena Plaza, így első látásra nem az élményszerű fogyasztás
színhelye. Inkább egy „hagyd a pénzt és fuss”-szerű üzemcsarnok a Keleti és a
Stadionok között félúton.
2007. 11. 23. (XI/47)
