(Túl)civilizált korunkban egyre többen ismerik fel a természettől való elszakadás
veszélyeit, és igyekeznek – legalább részlegesen – helyreállítani életükben az
ember és természet közötti harmóniát. S bár a természet megismerését manapság
sokan meglehetősen drága és veszélyes "technikai" sportokkal (hegyi kerékpározás,
rafting, sziklamászás, siklóernyőzés) kötik össze, a klasszikus és legnépszerűbb
– valamint legolcsóbb – szakág napjainkban is a természetjárás, a gyalogtúrázás.
A természetjárás egyszerre jelent teljes kikapcsolódást nyújtó hobbit, rendkívül
egészséges sportot, illetve az emberi személyiséget és kapcsolatokat egyaránt építő
tevékenységet. Továbbá lehetővé teszi a különböző tájak, országok életének,
történelmének, földrajzának megismerését – így kulturális hatása is jelentős.
Nem véletlen, hogy számos nagy tudósunk (így Déchy Mór, Jordán Károly, Eötvös Lóránd)
lelkes turista és alpinista volt.
A természetjárás vonzereje annak is köszönhető, hogy – számos irányzata lévén
– mindenki megtalálhatja a felkészültségének, kondíciójának és habitusának
megfelelő túramódozatot. Az abszolút kezdőknek célszer? egy már régebb óta túrázó
baráti társaság vagy egy turista szervezet nyílt túráihoz csatlakozniuk. Ezeken a
viszonylag könny? túrákon "játszva" megtanulhatják a természetjárás alapjait
– például a térképek használatát, az erdőben való tájékozódást, a helyes öltözködés
vagy a túrák szervezésének szabályait. Ha már elég közösségi tapasztalatot gyűjtöttünk,
vállalkozhatunk egyéni vagy családi kirándulások szervezésére is.
A rendszeres természetjárás további fokozatát jelentheti valamelyik túramozgalomba
való bekapcsolódás. Ezek lehetnek helyi jellegűek, azaz egy-egy tájegységet bejáróak
(ilyen a zempléni Rákóczi-túra), országosak (mint a Kék-túra) és nemzetköziek (például
a most szerveződő Kárpát Koszorú Nemzetközi Túramozgalom). Hasonlóan progresszív
irányzat a túravezetésbe való bekapcsolódás (bronz, ezüst és arany jelvényes
fokozatokkal), a tájékozódási túraversenyeken való rendszeres részvétel (ez a tájfutással
rokon irányzat), valamint a teljesítmény-túrázás, amely a természetjárás sport
jellegére teszi a hangsúlyt.
A túrázás csúcsa azonban a – sajnos csak külföldön művelhető – magashegyjárás,
melynek két fajtája létezik. Az egyik a csillagtúrázás, amikor egy adott központból,
alaptáborból szervezünk több irányba túrákat. Néhány hegységben érdemes (például
a Biharban), máshol pedig (ilyen a Magas-Tátra) kötelező így túrázni. Előnye, hogy
könny? hátizsákokat cipelve látványos eredményeket érhet el az ember. Nagy hátránya
viszont, hogy esténként vissza kell ereszkedni az – esetenként akár 1500 méterrel
lejjebb lévő – alaptáborig.
A magashegyjárás másik irányzata a trekking (régiesen: vándortábor), ahol bizony
mindent a hátán cipel a turista, a sátortól a gázfőzőig. Talán ez az a túrázási
forma, amely a legtöbb kitartást, fizikai és lelkierőt, odaszánást követeli meg a résztvevőktől
(elsősorban a 20-25 kilogrammos hátizsákok és az időjárási viszontagságok miatt),
ugyanakkor feledhetetlen, életre szóló élményekkel ajándékozza meg őket.
A felsorolás végére hagytam a hóhatár feletti területek meghódítását. Az átlagos
turista azt gondolná, hogy itt már csak a hegymászóknak terem babér, ám ez koránt
sincs így. Mivel a legtöbb 3-4000 méteres csúcsra visz fel normál (azaz minimális
hegymászó tudást igénylő) út, így megfelelő testi-lelki kondíció, speciális
felszerelés (polár ruházat, hágóvas, jégcsákány stb.) és elegendő magashegyi
tapasztalat birtokában (plusz egy kis szerencsével) akár Európa tetejére, a Mont
Blanc-ra (4807 méter) is feljuthatunk!
A természetjárás tehát valóban az a szabadidős tevékenység, amely képes bármely
korosztály és társadalmi csoport érdeklődését felkelteni és a fent említett szükségeit
betölteni. Szánjunk időt rá, megéri!
1999. 09. 11. (III/36)
