Kereső toggle

Megérteni az óceán szavát - Interjú Fa Nándor szólóvitorlázóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A tengeren megértettem a léptéket: hogy mekkora a világ, és benne micsoda az ember. Rájöttem, hogy a cizellálás, a dolgok túlbonyolítása nem feltétlenül jelent továbblépést a filozófiában, úgyhogy kezdtem visszakoptatni a világképem éleit a gömb forma felé.”

Az óceáni szólóvitorlázásban számomra az a legérdekesebb, hogy bizonyos értelemben teljesen szembemegy a mai korszellemmel. Az emberek többsége menekül az egyedülléttől – márpedig a Földön aligha lehet jobban egyedül az ember máshol, mint az óceánon…

– Egyedül van az ember, de nem magányos – csak egyetlen alkalommal éreztem magam annak, de az sem a vízen volt, hanem egy metropoliszban. Az első föld körüli utunk során néhány hónapot egyedül kellett eltöltenem Sydney-ben: körbevett a tömeg, nyüzsgött a város, de nem volt senkim, akihez szólhattam volna egy jó szót. Szerencsére ez csak egyetlen hétig tartott, utána sikerült munkát találnom, és valamennyire beilleszkednem az ottani életbe. 

A vízen vállaltan, céllal vagyok egyedül, van feladatom – ez nagy különbség a magány céltalanságához képest. Annak a magyarázata pedig, hogy miért a szólóteljesítményt választottam, egyszerű: szerettem ugyan csapatban dolgozni, de abban, amiért a leginkább lelkesedtem, nem voltak társaim.

Azért is furcsa ez a szólóteljesítmény, mert nagycsaládban nőtt fel. Milyen lelki örökséget hozott otthonról?

– Négyen voltunk fiútestvérek, én voltam a legkisebb. Épp nemrégiben mondta a legidősebb bátyám, hogy nekik köszönhettem, hogy ennyi motiváció van bennem: ugyanis amikor kissrác voltam, mindig igyekeztem hozzájuk tapadni, ők meg állandóan próbáltak lerázni. Aztán mire „bevettek” maguk közé, megtanultam a saját utamon járni – bár ezzel együtt is nagyon mély és szoros kötelék alakult ki közöttünk.  

Először gyerekként, 1987 körül hallottam a Fa Nándor nevet, amikor bemondták a tévében, hogy első magyar vitorlázóként társával megkerülte a Földet. Ennek a vállalkozásnak volt rendszerellenes éle?

– Abszolút nem. A hatalom kezdetben nem foglalkozott velünk, semmilyen kritikus hangot nem hallottunk, sőt, a végén már ők is együtt ünnepeltek. Nem azért mentünk el, mert nem tudtuk benyelni a szocializmust – persze nem tudtuk, de nem ez volt az egész vállalkozás alaphangja. Egyszerűen vonzott bennünket a kihívás, a tenger, más kultúrák megismerése. Romlatlan kalandvágy volt bennünk.

Az út során egyetlenegyszer merült fel a politika: Sao Paolóban egy katolikus pap azzal utasította vissza a szálláskérésünket a vendégházukban, hogy biztosan kémek vagyunk, akiket a kommunista rendszer küldött oda szaglászni.  

Az más kérdés, hogy itthon az emberek egy része úgy értékelte a vállalkozásunkat, hogy ez a szabadság szele – ezt sokan megfogalmazták, miközben szorongatták a kezünket. Rengetegen elhitték, hogy mégis lehet szabadabban gondolkodni, álmodozni, és meg is lehet valósítani ezeket az álmokat.

A „magyarok” és a „tengeri vitorlázás” hasonló szókapcsolat, mint a „jamaicai bobcsapat”, nem?

– Hát persze. Létezett valamiféle magyar tengeri kultúra a monarchia idején, de amikor mi elkezdtünk hajózni, ennek már nyoma sem volt. Nekünk senki nem tudott segíteni egy biztató szóval sem – hitetlenség és aggodalom vett körül bennünket. Viszont annyira tele voltunk önbizalommal, hogy úgy gondoltuk, ha ezt ember meg tudja csinálni, akkor mi is képesek vagyunk rá, csak tanulni kell – elvégre nem a Marsra megyünk. Emiatt csodabogaraknak tartottak bennünket.

Az idő igazolta ezt az attitűdöt. A földkerülő versenyben ma már nem a csúcsteljesítményben vagy a meteotaktikában (időjárás-előrejelzés alapú számítógépes útvonaltervezés – a szerk.) erősebbek a riválisok, hanem az átlagteljesítményben, ami a technikai adottságoktól függ. Amikor szélsőséges helyzet van, és arról szól a történet, hogy ki mit mer vállalni, hogyan tud pengeélen táncolni, akkor ott vagyok az élbolyban. Viszont amikor egy átlagosan jó, 20 csomós szélben robog előre a mezőny, akkor hátrányban vagyok a hajóm plusz súlya miatt.

A fejemben megvan, hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy a legjobb legyek, de pontosan tudom azt is, hogy ezt már nem fogom megcsinálni: elfogyott belőlem az az erő, ambíció, amire szükség van ehhez. A legutóbbi verseny, a 2016-17-es Vendée Globe végére teljesen elfogytam. Most először fordult elő, hogy másnap nem tudtam volna tengerre szállni. Igazából még most sem kívánom.  

Ha mondjuk Franciaországban, vagy más, hasonlóan nagy hajós múlttal rendelkező országban élt volna, nyilván még ezeknél is nagyobb sikereket érhetett volna el. Nincs hiányérzete?

– Pontosan le tudom modellezni, hogy miként alakulhatott volna az életem, ha 1997-ben, amikor hazaköltöztünk, Franciaországban maradunk. Két nagyon markáns irányba folytatódhatott volna az életem: egy barátom hívott a hajóépítő üzemébe tervezőnek, tulajdonostársnak, illetve volt ajánlatom egy párizsi hajótervező irodától is. Érdekes, hogy amikor végigpörgetem ezeket az opciókat, egyik esetben sincs bennem hiányérzet. Szakmailag ugyan mindkettő nagy előrelépés lett volna, emberileg viszont visszalépés.

Mire gondol?

– Megmagyarázhatatlan módon kötődök a hazámhoz. Soha nem volt ugyan honvágyam – akkor sem, ha két évig voltam távol –, de azt mégsem tudtam elképzelni, hogy összecsomagolok mindent, és letelepedek egy másik országban. Annak ellenére sem, hogy az a kultúra, amibe hívtak, kedves a számomra, ráadásul szakmailag és emberileg is befogadott. Tudtam, hogy én ott mindig csak vendég leszek, és bár értékelnek, szeretnek, az ország nem válik a hazámmá. A hazaköltözés másik fő szempontja az volt, hogy a gyerekeinket itthon akartuk felnevelni.

Ez szintén szembemegy a korszellemmel…

– Megvan a véleményem erről a korszellemről. Kevés, magyarázható kivételtől eltekintve azt gondolom, hogy amikor valaki a szülők és a társadalom ernyője alatt felépíti magát, használható tudást szerez, majd ezzel elvándorol oda, ahol több pénzt kap érte – az nem más, mint árulás. Mikor egy orvos elviszi a tudását, akkor nem mást vár el, mint hogy az övéit majd az itthon maradók gyógyítsák, ápolják, ha kell. Ha hiszünk abban, hogy a nemzet egy nagy család – márpedig én hiszek ebben –, akkor egyszerűen nem tehetjük meg.

Amikor hazajöttünk, nem a készbe érkeztünk meg. Szükségünk volt egy vállalkozásra, amiből kulturáltan meg tudunk élni, de nem akartam meglovagolni egyik vagy másik slágerüzletet, és azt megpróbálni jobban csinálni, mint mások. Szerettem volna valami egyedit létrehozni, ahol valóban hasznosul a kreativitásom és az energiám – így született meg a kikötőépítés ötlete.

Mennyire változtatta meg Önt a hajózás? Azért is kérdezem, mert a könyvében többször is utal arra, hogy amikor az embernek egyedül kell megküzdeni az elemekkel, rákényszerül arra, hogy szembenézzen saját magával, illetve megtapasztalja saját korlátait.

– Nem csak a tengeren jellemző rám, hogy sokat gondolkozom, mindig is próbáltam megérteni a világot és benne magamat. Volt olyan, hogy akár 48 órán keresztül folyamatosan dolgoztam egy-egy hajómon a műhelyben – egyszerűen nem bírtam abbahagyni az alkotást –, ilyenkor végig zakatol az agyam. Ahogy kikerültem az óceánra, még hosszabb időt töltöttem a saját társaságomban, egyre nagyobb volt az a tér, amit a gondolataim kitöltöttek. Emellett sokat olvastam, és nemcsak Rejtő Jenőt, hanem filozófusokat is. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a cizellálás, a dolgok túlbonyolítása nem feltétlenül jelent továbblépést a filozófiában, úgyhogy kezdtem visszakoptatni a világképem éleit a gömb forma felé.

Mi volt az, amit kint értett meg az óceánon a világgal, benne a maga szerepével kapcsolatban?

– A léptéket: hogy mekkora a világ, és benne micsoda az ember. Ezt sehol nem lehet úgy érzékelni, mint az óceánon. Nem véletlen, hogy annak idején a remeték elmentek a barlangba, a hegyre, ki az emberi környezetből, ha úgy tetszik, ki a szennyezésből. Az óceán, az egyedüllét, a küzdelem a hit kérdésében is inspirálja az embert – márpedig ez nagyon fontos téma, hit nélkül biológia vagyunk csupán. Nem vallásról beszélek, bár annak is megvan a helye és fontossága – még ha sok esetben nem is hitelesen képviselik –, hiszen nekünk fontos, társadalomszervező kultúrát közvetít. A hit viszont segít elhelyezni magunkat az univerzumban.

Az önismeretnél maradva: ez hogyan működik? Kimegyek az óceánra, eltöltök ott három napot, és egyszer csak szembejövök saját magammal?

– A történet nem itt kezdődik, hanem a szülői háznál. Az van a képlet elején, amit ott kapunk, azt szorozhatjuk-oszthatjuk az életünk során. Egy gyerek egyfolytában kérdez, gesztusaiban, duzzogásában, akcióiban, reakcióiban. A szülők meg ahelyett, hogy válaszolnának, sokszor azt gondolják, hogy az a nevelés alfája és ómegája, hogy ők kérdeznek: „mit szeretnél?”, „ez tetszik vagy amaz?”. A gyerek viszont éppen tőlük szeretné megtudni, hogy mi a jó, a helyes.

Egy felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy minket alig neveltek. Az biztos, hogy nem vettek körbe bennünket majomszeretettel, de amikor kellett, akkor megkaptuk az útbaigazítást.

Tudna egy példát mondani?

– Bennem érdekes módon az anyámmal való kommunikáció maradt meg a legmarkánsabban. Azok az egyszerű, nem bölcseletnek szánt, mégis bölcs mondatok, amivel útnak engedett bennünket: nem az életbe, hanem mondjuk a boltba vagy a templomba. Egyszer például valamit füllentettem neki, mire a szemembe nézett, és azt mondta: fiam, ne hazudj, mert nem tudsz. Ilyen egyszerű. Meg sem próbáltam többé. Egy másik alkalommal meg – a szituációra már nem emlékszem – azt tanácsolta: fiam, a másét ne kívánd, de a magadét ne hagyd. Ez is bennem maradt, mint egy olyan világítótorony, ami meghatározza a gondolkodásomat. Azt látom, hogy a mai világban nincsenek már mércék, pontosabban hamis mércék vannak, mint például a pénz.

Márpedig ha az ember nem kap otthon hiteles alapértékrendet, akkor nem tudja, mibe kapaszkodjon, egykeként bolyong az univerzumban. Ha viszont megkapja, az stabil pont lesz az életében.

Mit tesz hozzá a határok feszegetése, a fizikai teljesítmény ehhez az önismereti alaphoz? Hogyan működik együtt a test és a lélek?

– Azt látom, hogy az élsport vagy felépíti, vagy tönkreteszi az embert. Fel lehet pumpálni egy sportolót néhány év alatt a csúcsra, de aztán összecsuklik, mint a kártyavár. Amikor viszont az ember lassan, biztosan fölépíti önmagát sok-sok munkával, akkor az nagyon sokáig, nálam egy életen át kihat a teljesítőképességre. Én 65 évesen sok fiatalt körbeszaladok, miközben soha semmivel nem léptem át a természetes rendet.

A lelkierő nagyon szorosan kötődik ehhez: hiába van 62-es bicepszem, ha fejben elgyengülök, akkor végem. A teljesítmény pedig visszahat, fokozza a mentális erőt. A vereséggel nincs vége a világnak – ez megint olyan dolog, amit meg kellene tanítani a gyereknek. Sőt! A győzelemhez kell nagyon komoly lelkierő. Ha felállok a dobogó tetejére, az egy mulandó pillanat, ami vagy táplál, vagy becsap: megöli a motivációt, és elhiteti velem, hogy a csúcson vagyok. Persze lehet, hogy az életnek abban a pici szegmensében ez pillanatnyilag igaz, mégsem hihetem, hogy én vagyok az élet bajnoka. A veszteség viszont épít: megtanít tűrni, elviselni a bukást, újabb motivációt generál bennünk.

Ilyen értelemben akkor az emberi boldogság maga az úton levés, és nem a megérkezés?

– Abszolút. Nem az a pillanat a boldogság, amikor valami teljesül, mert az csak másodpercekig tart – hanem azok az évek, amíg odáig eljutunk. Ha az úton, az alkotás, a felkészülés folyamatában nem teszek bele mindent, akkor elveszik a végeredmény értéke is – már ha lesz egyáltalán végeredmény.

A családja hogyan éli meg ezt az életen át tartó teljesítménytúrát?

– Abban a szerencsében van részem, hogy a családom velem dolgozik: ugyanúgy végigjárják az utat, és ugyanúgy részesei a sikernek, mint én, aki a kirakatban vagyok. Soha nem volt feszültség ebből a szereposztásból.

A legutóbbi Vendée Globe után azt mondta, visszavonul. Menni fog?

– Már negyvenéves koromban is azt mondtam, hogy mostantól a célom a méltósággal való megöregedés – ez akkor csak egy jópofa poén volt, most viszont kezd megtelni tartalommal. Az ember életének vannak időszakai, amikor alkalmas bizonyos feladatokra. Ha egyik időszakból átlépünk a másikba, az nem jelenti az élet végét. Attól, hogy nem versenyzek, lesznek még céljaim, haladok tovább az úton. Fogok hajót építeni, kikötőket tervezni, sőt, még vitorlázni is: például a családomat szeretném elvinni néhány csodálatos helyre – és egy kicsit élvezni is a tengert.

Magyar szellem

Fa Nándor 1953-ban született Székesfehérváron. Gyerekkorában birkózott, majd egy térdsérülés miatt kenura váltott. Később vitorlázni kezdett, 1979-től 1984-ig finn dingiben válogatott volt. 1983-ban a balatonfüredi hajógyártól vásárolt egy üres hajóhéjat – barátjával, Gál Józseffel ebből építette meg a 31 láb hosszú Szent Jupát nevű túrahajót, amellyel 1985-87-ben a Jóreménység fokát és a Horn-fokot megkerülve – a klasszikusan nehéz útvonalon – körbevitorlázták a Földet. Az útról hazatérve nekilátott a 60 lábas Alba Regia megépítésének – ez volt az első magyar óceáni versenyvitorlás. A hajóval előbb a BOC Challenge elnevezésű, négyszakaszos, egyszemélyes földkerülő versenyen indult, majd 1992-ben először állt rajthoz a Vendée Globe non-stop föld körüli szóló vitorlásversenyen – és ötödikként ért célba. 1996-ban Budapest nevű hajójával újra indult a legnehezebbnek számító vitorlás megmérettetésen, ám technikai hibák sorozata és egy tankhajóval való ütközés után feladta a versenyt. 2016-ban a szintén általa tervezett és épített Spirit of Hungary-vel harmadszor is elindult a Vendée Globe-on. A legidősebb versenyzőként 93 nap, 22 óra, 52 perc, 9 másodperces idővel a 8. helyen ért célba. Pályafutása során több más versenyen is indult. Összesen ötször kerülte meg a Földet, tízszer haladt át az Egyenlítőn.

Olvasson tovább: