Kereső toggle

Az építkezés diadala

Megtörték az átkot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A spanyolok Eb-döntőbeli diadala a németek ellen nem csupán annyiról szólt,
hogy negyvennégy év után végre sikerült egy tornagyőzelmet felmutatniuk, hanem
egy hosszabb csapatépítési folyamat tetőpontja –egy olyan ország esetében,
amelyet mérete, futballtradíciója és gyakorlati tudása is arra predesztinál,
hogy a futball koronázott királya lehessen.



A spanyol csapat és edzője

A döntő első húsz perce arra hasonlított, mint amikor a szorgos kisdiák suli
után rögtön leül a leckét megoldani: a németek végül csak eljutottak a döntőig,
és ha már így alakult, úgy voltak vele, hogy miért ne nyerjék meg. Nekiláttak a
zakatolásnak, ám miután a spanyol középpálya motorja bemelegedett, olyanok
lettek, mint a partra vetett hal: csak néha ficánkoltak egyet, hogy lássuk, még
életben vannak. Érdekes volt látni az arcokat a lefújás után. A spanyolok
természetesen földöntúli boldogsággal fogadták Rosetti bíró hármas sípszavát,
azonban a vesztes félből ezúttal egyetlen síró, jajgató, földre rogyott
futballistát nem láthattunk. A németek realistán fogadták, hogy kikaptak, tudták
jól, hogy ezt a spanyol csapatot most nem győzhették volna le sehogy sem. Fájt
nekik a vereség, ám mégsem úgy, mintha lett volna esélyük a győzelemre. És ez a
spanyolok dicsérete. Térdre kényszerítették azt a csapatot is, amelyik arról
híres, hogy semmilyen körülmények között nem alkuszik meg a futballtornákon.

A spanyolok diadalának különlegességét ennél jobban már csak egy dologgal lehet
megvilágítani: ha összehasonlítjuk az idei Eb-t a négy évvel ezelőttivel. Akkor
a görögök vitték haza a trófeát olyan bunkerfocit produkálva, ami még az
olaszokat is úgy tüntette fel, mintha a totális futballt játszanák.

Az út azonban hosszú volt eddig a sikerig. Meg kellett Spanyolországnak találnia
a saját helyét Európában, amiben nagy segítségére volt Fernando Torres, akinek
az U-17, U-19 és most a felnőtt Eb-döntőben szerzett gólja egyben egy generáció
beérését is jelentette. A tornára Spanyolország egyébként a kontinens egyik
leg-erősebb összeállítású középpályás sorával érkezett. Lehet, sokan nem fognak
egyetérteni ezzel, de a siker fő letéteményesei a középpályások – Casillas
bravúrjai és a csatárok góljai ellenére. A morcos tekintetű, ugyanakkor
szüntelen optimista, hatvankilenc éves szövetségi kapitány, Luis Aragones
ugyanis már a torna előtt tudott két dolgot a csapatáról. Tudta, hogy a védelem
csak akkor lesz képes jól teljesíteni, ha a támadásokat már jó előre megszűri a
középpálya. Úgy tűnt, Aragonesen kívül senki sem hitt a honosított brazil
Marcos Sennában, azonban a játékos meghálálta a bizalmat, és a torna alatt az
ellenfelek „mestereit” kikapcsolta a játékból, kilencven százalék fölötti
pontossággal passzolt, és irdatlan futómennyiséget produkált. Így manapság már
elcsöndesedtek azok az ellenlábasok is, akik Senna helyett a sokkal többre
taksált Xabi Alonsót követelték a csapatba. Senna tehát a Xavi, Iniesta Silva –
és időnként az örök csodacserének bizonyuló Fabregas – hármas mögött tette
csöndesen, ám annál hatékonyabban a dolgát. Nagyszerűen működött a középpálya,
annak ellenére, hogy Xavi borzasztó szezont zárt legutóbb a Barcelonában, most,
hogy megkapta a kellő biztonságot hátulról és a nagy képzelőerejű támadókat maga
előtt, a középpályás úgy játszott minden meccsen, mintha szülinapja lenne.
Végigfutott minden mérkőzést, megszabta a csapatjáték fazonját, és ha pár perces
hullámvölgybe is esett, Fabregas mindig kisegítette őt.

A másik dolog, amit Aragones nagyon jól tudott, hogy a csapattagok régebben
sohasem jöttek ki jól egymással. Képtelenek voltak egységben funkcionálni. Egyes
vélemények szerint ezért hagyta ki Raúlt a csapatból. Korábban ugyanis
megfigyelhetőek voltak nemzetiségi alapon történő klikkesedések a baszkok és a
katalánok között – ami automatikusan feszültséget keltett az egész csapaton
belül. Nos, a jelenlegi csapaton belül Puyol a végső győzelem reményében túl
elfoglalt volt ahhoz, hogy szeparatista nézeteket valló politikusokkal
foglalkozzon, Xavi teljességgel apolitikus, míg Fabregas „csak” egy fiatal srác,
aki már régóta Londonban él, míg a baszk vonalat csupán Xabi Alonso képviseli,
így klikkesedésről nem beszélhetünk esetében. Az egyedüli radikális nacionalista
érzelmű éppen Raúl volt, aki sosem rejtette véka alá nézeteit a csapaton belül
sem, és néha még az átlagosnál kicsit agresszívabban is győzködte a
fiatalabbakat, hogy Spanyolországot hozzá hasonlóan kellene szemlélniük.
Aragones okult a 2006-os vébén abból, hogy Raúl ugyan még mindig nagyszerű
játékos, azonban a csapat számára nem feltétlenül jelent nyereséget a jelenléte.
A kapitány ellen így hatalmas hecckampányt indított a madridi sajtó.

Ez a siker egységbe forrasztotta a spanyol nemzetet. A királynőt húsz év után
újra mosolyogni láthattuk.

A miniszterelnök diadalittasan ugrált és lendítette a karját a magasba a
lefújáskor. Mindez lehetséges, hogy csak az út kezdete. Ahogy Fabregas fogalmaz:
„Még most sem fogtuk fel teljesen, mi történt velünk. De már előre tekintünk. Ez
csak az első a sikereinkből. Miért ne? Az átkot már megtörtük.”

Olvasson tovább: