Kereső toggle

Végén jött a fekete leves

Úgy kaptak ki, ahogy nyerni szoktak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Talán a küzdeni tudás és a drámai fordítások miatt jelentette az
Európa-bajnokság egyik legnagyobb meglepetését a török válogatott szereplése.
Mészöly Kálmán 1984 és 1986 között szövetségi kapitányként, majd a Fenerbahce
edzőjeként is dolgozott Törökországban. Őt kérdeztük a török csodáról, amelyet
Németország állított meg.

Amikor legutóbb beszélgettünk az Eb kapcsán, a törökök éppen a portugálok
elleni vereség után voltak. Akkor azt mondta, hiba lenne leírni a csapatot.
Azóta a portugálok már sehol, Fatih Terim gárdája viszont ott van a legjobb négy
között, miután három mérkőzésen – Svájc, Csehország és Horvátország ellen –
hátrányból, drámai körülmények között fordítottak. Mi a titkuk?

–Sokan a szerencsére hivatkoznak, de azt hiszem, ennek van a legkevésbé köze
a sikereikhez. Már azon is meglepődtem, hogy a portugálok ellen nem ment nekik a
játék, mivel nagyon jó kis csapatot hozott össze Fatih Terim. Bár a selejtezők
során akadtak gondjaik, sok kritikát is kaptak, ám a Norvégia elleni idegenbeli
győzelem és az Eb-re való kijutás őket igazolta, és nagy lendületet adott nekik.


A titkuk az, hogy Fatih Terim rendkívül szuggesztív személyiség, fanatizálni
tudja a játékosait, akikkel egyébként szinte családias viszonyt ápol. Fiakként
tekint rájuk, ők pedig apjukként tisztelik. Emlékezzünk a horvátok elleni
meccsre: az utolsó utáni pillanatban történt török egyenlítés után, miközben
Bilic a negyedik játékvezetővel veszekedett, Terim a játékosaival foglalkozott,
buzdította, sőt, simogatta őket. A horvátok persze eleve csalódottak voltak,
hogy egy megnyert meccs kicsúszott a kezükből, de azt gondolom, ezeknek az
apróságoknak is nagy szerepük volt abban, hogy a tizenegyespárbaj során ők
maradtak alul.

Annak idején Fatih Terim még az ön keze alatt futballozott…

–Valóban volt játékosom a török válogatottban, de nem hosszú ideig. Alacsony
volt, ráadásul fiatalítani kellett a csapatot, ezért elküldtem. Először ezt nem
akarta megérteni, de végül is barátságban váltunk el. Utána elkezdett
edzősködni, sokat tanult, dolgozott Németországban, Angliában, Olaszországban,
három nyelven profin beszél. Kiváló szakember.

Két évtizede a török focit még nem jegyezték, 2002-ben viszont
világbajnoki bronzérmes lett a válogatott, most pedig Európa legjobb négy
csapata közé jutottak. Mit lehetne tanulni tőlük?

–Felemelkedésük azzal indult, hogy több nemzetközi hírű trénert
szerződtettek a nyolcvanas évek elején. Emlékszem, hogy nekem is minden hónapban
jelentést kellett írnom, hogy milyen változtatásokat javasolok a szövetségnek.
Borzasztó rossz futballállapotok voltak akkor Törökországban. Alig voltak
pályák, az utánpótlás romokban hevert, és a mentalitás is távol állt a
profizmustól. Ha az edzés 8.30-ra volt meghirdetve, akkor jó esetben 9 órakor el
tudtuk kezdeni. Ugyanakkor tudatosan építkeztek, és egyértelműen üzleti
befektetésként kezelték a futballt. Eljutottunk odáig, hogy a Boszporusz partján
minifutballpályákon tömegek játszottak, valamint két utánpótlás-válogatottat is
kiállítottak, ahol a játékosok össze voltak zárva, még klubcsapatokhoz sem
engedték őket.

A muszlim vallási-kulturális háttérnek milyen hatása van a játékosok
mentalitására?

–A vallásnak náluk rendkívüli jelentősége van. Ennek tudható be szerintem,
hogy a közösség érdekében rendkívüli módon motiválhatóak az emberek. Annak
idején a Fenerbahcé-val a Bordeaux ellen játszottunk hazai pályán. Az
asszisztensem, aki a budapesti Testnevelési Főiskolán végzett és tudott
magyarul, a mérkőzés előtti este mondta, hogy gyere, menjünk ki a pályára.
Mondom, minek, nincs ott senki. Azt mondja, csak gyere és meglátod. Elképesztő
volt: a stadion háromnegyedig megtelt szurkolókkal, akik énekeltek, ünnepeltek –
egy nappal a mérkőzés előtt…

A másik nagy különbség az európai mentalitáshoz képest a tekintélytisztelet. Az,
hogy engem bármelyik játékos csak úgy Kálmánnak szólítson, elképzelhetetlen
volt. A bevett megszólítás egy ilyen viszonyban ugyanis az „ábé” vagy a
„hodzsa”. Az előbbi jelentése báty, nagybácsi, az utóbbié tanár, tanító. Ha a
tiszteletüket még jobban ki akarták fejezni, előfordult, hogy kezet csókoltak…

Olvasson tovább: