Kereső toggle

„Nem félelemből cselekszünk”

Látogatás az isztambuli River Istanbul Church gyülekezetben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy nemzetközi szakmai konferencia résztvevőjeként érkeztem idén Isztambulba. Az Európa és Ázsia találkozásánál fekvő városban színes kavalkád fogadott, ami az 1990-es években még ennél is sokrétűbb lehetett, mivel a lakosság 50 százaléka akkor még nem muszlim volt. Ma már alig élnek itt olyanok, akik valamilyen vallási kisebbséghez tartoznak. A Taksim téri masszív rendőri jelenléten kívül nem érzékeltem semmilyen feszültséget, míg meg nem ismertem a helyiek tapasztalatait.

Félelem és rettegés földje

A környék néhány éve még liberális értelmiségiek és ellenzékiek kedvenc találkozóhelye volt, az İstiklal sugárút kávézói a beszélgetések törzshelyeivé váltak. Az egyik helybéli elsuttogta, hogy sem a kirakodóvásár, sem az utcai munkálatok nem ok nélkül zajlanak. A környéken több ismerősének volt üzlete, amit vagy bezárattak, vagy teljességgel ellehetetlenítettek a tulajdonosokra ráküldött adószakemberek. A tavalyi puccs utáni tisztogatásban 150 ezer ember veszítette el az állását, több mint 50 ezer embert bebörtönöztek, és mostanság röppent fel a hír, hogy több mint 600 hat év alatti gyermek is börtönben raboskodik édesanyjával, akik a puccs kitervelésével azonosított Fethullah Gülen feltételezett támogatói.

A kíméletlen megtorlást sokan nehezen bírják elviselni, rengetegen kilátástalanságba, depresszióba estek, nem egy öngyilkosságról is hallani lehet, főként egyetemi oktatók, újságírók, értelmiségiek, művészek körében. Nagy nyomás ez a nemzet fiain, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy a sajátos nemzeti büszke melankólia, a „hüzün” enélkül is jellemzi nemzeti karakterüket. A konferencia ankarai résztvevői közül többen minisztériumokból, közigazgatásból érkeztek. Kérdésemre, hogyan birkóznak meg a helyzettel, azt válaszolják, hogy tartós félelemben élnek, amiben a legrémisztőbb a helyzet kiszámíthatatlansága, hiszen a jelenlegi politikai környezetben bárkire ráfogható, hogy terrorista.

A beszámolók után még kíváncsibb voltam arra, hogy ebben a feszült helyzetben a River Istanbul Church nevű pünkösdi-karizmatikus gyülekezet vezetői hogyhogy minden fenntartás nélkül nyitottak egy interjúra. Vasárnap délután érkezem az istentiszteletre, amit általában Güçlü Corey Erman pásztor, a gyülekezet alapítója vezet, aki látogatásomkor épp az Egyesült Államokban tartózkodott, ahová még 12 évesen vándorolt ki szüleivel. Ott egyetemistaként egy barátja bizonyságtételére megváltozott az egész élete, leszokott a drogokról, és Mohamed helyett Jézust kezdte követni. Amerikában Rodney Howard-Browne teológiai iskoláját elvégezve 1999 óta szolgál Isztambulban feleségével. Távollétében édesapja, Hamdi Erman pásztor vezeti a gyülekezetet feleségével, Leylával. Az idősebb és az ifjabb Erman is természetfeletti megtapasztalások hatására tértek meg, és kezdték el a szolgálatukat. Az angol nyelvű istentiszteleteken egy afrikai származású pásztor, Godwill Ogbolu prédikál.

Ahol Isát hívják segítségül

A teremben körülbelül nyolcvan fő lehetett, ami annak ellenére, hogy törökül tartják az istentiszteletet, elég multinacionális közegnek tűnt: sok volt az afrikai arc, de voltak kelet-ázsiaiak is, az istentisztelet közben pedig valaki egy látogatónak arabul tolmácsolt. A fotós fiú, aki gitározik és fényképez is, Irakból jött, ide házasodott. Amikor látta a csodálkozást az arcomon, csak nevetett és felvilágosított arról, hogy Irakban sok keresztény él.

Noha a pásztor engedélyezte, hogy készítsek néhány képet, ahogy egyet kattintottam, máris megjelent egy férfi, nyomatékosan kérve: azonnal fejezzem be. Egy talán kilencven év feletti örmény bácsi mellett ültem, aki lelkesen tapsolt, énekelt a dinamikus dicséret alatt, ahol sokszor ismétlődött az „Isa” név, ami Jézus neve törökül. A magvető példázatáról szóló prédikációt egy dél-szudáni, ösztöndíjasként itt tanuló egyetemista lány fordította. Amikor megemlítettem neki, hogy hazája nem egyszerű hely, azt válaszolta mosolyogva, hogy a nem egyszerű dolgokban az a jó, hogy Isten ezeket is fel tudja használni. Úgy látszik, a legmegfelelőbb helyre kerültem ahhoz, hogy erről még többet tanuljak.

Interjú a River Istanbul Church gyülekezet vezetőivel

Nem volt könnyű Isztambulban pünkösdi-karizmatikus keresztény gyülekezetet találni. Gondolom, gyülekezetet alapítani sem lehetett egyszerű. Mesélnének, hogyan indult el ez a munka?

– Leyla Erman: Valóban így van, mi vagyunk az egyetlen teljes evangéliumi pünkösdi-karizmatikus keresztény egyház itt, de talán nemcsak itt, hanem egész Törökországban.
– Godwill Ogbolu: Ébredésközpontú gyülekezet vagyunk, tehát olyan egyház, amely más dolgokat tesz, mint ahogy azt az emberek eddig a hagyományos keresztény gyülekezetekről definiálták. Azzal a céllal jöttünk létre, hogy ébredést hozzunk ebbe a nemzetbe. Hisszük, hogy Isten munkája megnyilvánul közöttünk, és ha eljönnek ide az emberek, megtapasztalják Isten jelenlétét, találkoznak Istennel, amire nagy hangsúlyt teszünk, és ez az, ami megkülönböztet minket a többi gyülekezettől. Az alapító pásztor Güçlü Corey Erman, aki most nincs az országban, Jézus Krisztus személyes elhívásának engedelmeskedve ezzel a látással és tűzzel jött ide, hogy hirdesse az evangéliumot az ittenieknek.
Hogyan döntötte el Güçlü Corey Erman pásztor, hogy Isztambulba jön?
– Leyla Erman: Mielőtt idejött a városba, már szolgált Törökországban, egy misszionárius csoportban, Ankarában. Majd megházasodott, és ez időben Tampában éltek az Államokban. Nem sokkal később, 1999-ben egy drámai földrengés sújtotta Isztambult és környékét. Ekkor jött ide, hogy segítsen a bajba jutott embereknek, és ekkor alapította meg a gyülekezetet. Eleinte néhány embernek hirdette az evangéliumot, majd a Taksim tér közeli hotelekben gyűltek össze istentiszteletre, rövid időn belül százan lettek. Tíz éve minden decemberben megünnepeljük a gyülekezet megalakulását. Idén leszünk 18 évesek, amit egy nagyszabású eurázsiai konferenciával ünneplünk meg. Erre Európából, például Lengyelországból, Finnországból, Olaszországból, Bulgáriából, Németországból, Svájcból és ázsiai országokból, többek között Szíriából, Libanonból, Irakból, Iránból is érkeznek testvéreink. A gyülekezetnek három központi látása van: az első az evangélium hirdetése, a második a megtérők tanítvánnyá tétele az ige hirdetése és a Szentlélek munkája, ereje által, a harmadik pedig a gyülekezetalapítás. Egymillió lelket szeretnénk megnyerni az Úr Jézusnak.
Olvastam a pásztor megtérése kapcsán, hogy nemcsak Ő, hanem Önök ketten is az Egyesült Államokban tértek meg. Muszlim hátterük kihívást jelentett a kereszténnyé válásban?
– Leyla Erman: Számomra nem, mivel én egyáltalán nem gyakoroltam azt a vallást.
– Hamdi Erman: Szüleim nagyon szigorúan vették az iszlám rendeleteinek, előírásainak betartását, és engem is ebben a szellemben neveltek, így a hátterem nagy nyomást jelentett. Például, amikor elmentünk Amerikába, édesapám nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy Amerika keresztény ország, és figyelmeztetett arra, hogy amennyiben felveszem a kereszténységet, nem leszek többé az ő fia. Amikor elfogadtam Jézust megváltómnak, az apám már nem élt, így ez nem történhetett meg. Viszont édesanyám ezután hosszú évekig nem volt hajlandó szóba állni velem. Ez egy elég kemény szituáció, de amikor meghozod azt a döntést, hogy az Urat akarod követni, akkor nem nézhetsz az emberekre, nem próbálhatsz az embereknek tetszeni, mert a Mindenható Istennek kell inkább tetszeni, mint az embereknek. A családomban jelenleg enyhült a helyzet, már barátibb a légkör, azt mondják, hogy jó, akkor te ezt az utat választottad, de magukénak nem fogadják el. Sokan félnek bevallani a hitüket a környezetüknek, de titkolni is nehéz, mivel ha vasárnap istentiszteletre mennek, ez rögtön kibukik. Ebben az országban a vasárnapokat a családok mindig együtt töltik, elmennek együtt a szabadba, piknikeznek stb. De a vasárnap az Istené, amikor gyülekezetbe mennek, és ez a családokban elég kemény helyzeteket eredményez. A családi kötelékek Törökországban rendkívül erősek.
– Leyla Erman: A fiatalok többsége is a szüleivel él a házasságkötésig, így ha megtérnek, titkolják a szülői házban.
– Hamdi Erman: Nagyon sok fiatal megtért itt, nálunk, akik otthon kénytelenek voltak rejtegetni a Bibliát, csak titokban mertek imádkozni. Amikor a szüleik rájöttek erre, több esetben elvették, sőt, el is égették a Bibliát, és óriási nyomás alá helyezték őket, amit legtöbben nem tudtak elviselni, és elmaradtak.
Mi a helyzet a történelmi egyházakkal? Ők kíváncsiak Önökre?

– Godwill Ogbolu: Nem, sajnos. Sokan közülük úgy látják, hogy az itteni munka a Sátántól van, zömében csak negatív kritikát kapunk tőlük. Azt gondolják, hogy őrültek vagyunk, szektások. Ha őszintén megnézzük a Bibliát, azt látjuk, hogy a korai egyház, az újszövetségi gyülekezetek is hasonlóan működtek. Gond, hogy még olyanok is, akik időnként olvassák a Bibliát, nem értik meg, mit akar abban Isten üzenni. A vallásos egyházak nagy része nem akar igei alapú változást, általában ők minket sem fogadnak el.
Olvasni híreket arról, hogy egy ideje úgy tekintenek a keresztény és elsősorban protestáns gyülekezetekre, mint a nyugati kultúra terjesztőire, akik ártalmasak az országra. Önök mit tapasztalnak ebből?
– Leyla Erman: Előfordul, hogy kémkedni jönnek el a gyülekezetekbe. Például itt van az Izmirben élő amerikai baptista pásztor esete, akit vádemelés nélkül tartanak fogva. Ott is az történt, hogy valaki beépült a közösségbe és feljelentette, pedig nincs alapja a vádaknak.
Az országban élő lelkészek tevékenysége korántsem veszélytelen. Amikor ilyen vagy ehhez hasonló híreket hallanak, akkor…
– Leyla Erman: Félünk-e? Nem. Nem félünk. Nem félelemből cselekszünk. Van egy keresztény török nyelvű csatorna, a Kanal Hayat, melynek a központja Svédországban van, ottani pünkösdi keresztények támogatják. A hét minden napján 24 órában sugároz műsorokat már 9 éve, nekem és Corey pásztornak is van itt műsorunk. Ezen keresztül az evangélium nagyon sok emberhez eljut, például az összes arab országba, Európába, közép-ázsiai országokba, Üzbegisztánba török és türkmén nyelven, de kurd programjaink is vannak. A csatornán keresztül rengeteg visszajelzés érkezik, sokan vannak, akik belefáradtak az iszlámba, nem akarnak részei lenni. Küldünk nekik Újszövetséget és más anyagokat is. A közösségi médián is fent van a gyülekezetünk, az istentiszteleteket az interneten keresztül élőben is közvetítjük.
– Hamdi Erman: Kilenc év alatt több mint 5 ezer ilyen csomagot küldtünk már el. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokan nem mernek kapcsolatba lépni velünk. Éppen ezért Corey pásztor minden adása végén elmondja a megtérők imáját, és előtte megszólítja a nézőket, hogy aki szeretné, mondja el vele, amit sokan meg is tesznek. A hitüket titokban gyakorolják, főleg a kis falvakban.
Azok között a kisebbségek között, akik egykor szabadon gyakorolták a hitüket, vannak olyanok, akik titokban gyakorolják a kereszténységet, miközben az államhatalom iránti félelmükben muszlim vallásúnak adják ki magukat? Itt elsősorban az örményekre gondolok.
– Leyla Erman: Igen, vannak. Itt, Isztambulban és környékén, de az ország középső részén is. De nemcsak az örmények köreiben vannak kriptokeresztények, hanem olyanok is, akiknek ősei káld, szír keresztényekként éltek ezen a vidéken, de az üldözések, pogromok miatt áttértek muszlim hitre. Jellemzően az unokák kezdik el kutatni a múltat, és miután kiderítették, hogy nagyszüleik eredetileg keresztények voltak, többen visszatérnek erre a hitre. Van egy közeli barátunk is, egy pásztor, aki pontosan ilyen háttérből jött.
Mi az a fontos ügy, amiért most leginkább imádkoznak?
– Hamdi Erman: A török kormány csak az ortodoxokat ismeri el jogi személyként, a protestánsokat nem, a vezetőikkel például nem is konzultálnak. Már nyújtottunk be kérelmet, hogy minket is ismerjenek el jogilag. Gyakorlatilag házi gyülekezetekként kezelnek minket, sőt, még azok sem számítanak, akiknek sikerül elérni, hogy egyesületként működhessenek. Nagyon nagy szükségünk lenne arra, hogy jogilag, hivatalosan is elismerjenek minket. Ha imádkoznak értünk, ezért imádkozzanak. Ami a mi részünket illeti, minden hivatalos formaságot betartunk, például adót fizetünk, vezetjük az adminisztrációt, az állam mégsem ismer el minket jogilag.
Hallani lehet híreket arról, hogy a jelenlegi kormány irányvonala az iszlám tradíciók restaurálására törekszik. Az amerikai–török diplomáciai kapcsolatok is eléggé be vannak fagyva. Önök hogyan élik meg ezt a helyzetet?
– Godwill Ogbolu: Imádkozunk az országért, a köztisztviselőkért, a vezetőkért, mivel a Biblia azt mondja, hogy tartsunk könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért. Hiszünk is abban, hogy Isten megáldja ezt a népet. Úgy tekintünk a gyülekezetre mint egy világítótoronyra, és azt akarjuk tenni, amire Isten elhívott és felhatalmazott minket, melyek közül az egyik az, hogy imádkozunk a nemzetért és a vezetőiért. Szeretjük ezt a nemzetet és az ittenieket, ezért vagyunk itt. És még szeretném megjegyezni, hogy én, mint egy Afrikából érkezett külföldi, őszintén azt tapasztaltam, hogy a török emberek nagyon vendégszeretők és nem gyűlölködők. Amikor kimegyünk az evangéliumot hirdetni, és személyesen megszólítjuk őket, a többség nagyon kedves és nyitott, még azok is, akik nem akarnak meghallgatni, általában udvariasan közlik, hogy köszönik, de ez őket nem érdekli. Nagyon kevés kellemetlen szituáció volt ezen a téren. Sok ember sajnos félreérti ezt az országot, és csak amikor idejön, akkor érti meg, hogy az itteniek barátságosak.

Olvasson tovább: