Kereső toggle

Zsiga bácsi, a vasgyúró

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aki egyszer is hallotta a kovácsműhelyek messziről csengő zenéjét, az nem felejti el soha. A ritmust a mester félkezes kalapácsa adja az üllőn, a szólamot pedig a kétkezes nagykalapácsa hozza. Ehhez a zenéhez színes háttér a fekete kemence, a vörösen izzó patkó, és a füst, amely szinte átlényegíti az egész műhelyt, és visszaröpít az időben, amikor a patkolás művészetét lestük gyerekként. Akkor misztikus volt a műhely, benne a kováccsal, aki gyúrta, ütötte és a végén formázta a vasat. Most sincs ez másképp.

A kovács – a vasgyúró, ahogy mifelénk hívják – bőrkötényében izzadó arccal koncentrál a patkóra: nem mindegy, hol görbül, nem lehet keskeny a hajlata, ezért addig üti a vörösen izzó vasat, amíg ki nem kerekedik. Csak ezután fogadja a köszönésem, miközben a vederben sisteregve sóhajtozik a patkó. Zsiga bácsi lassan hetvenöt, de a kézfogással óvatos vagyok. Csak fele akkora a tenyere, mint az enyém, de élénken él még bennem az emlék, mikor gyerekként a kézfogását csakúgy városiasan fogadtam. Hiába készültem, az öreg mintha erősebb lenne, mint

valaha, a keze, mint a satu, a tenyerem pedig, mint a rongy. Ráadásul még ki is nevet, nem gúnyosan, hanem csak úgy szájszögről, és kérdi, mikor tanulok meg végre kezet fogni úgy rendesen, férfiasan, ahogy kell. A választ viszont már hibátlanul vágom, hiszen azt is megtanultam gyerekként pontosan: majd ha annyi ló lábára verek patkót, mint ő. A kovács egyenes ember, nincs mellébeszéd, itt pontosan kell megmondani, mit akar az ember: írnék róla, meg fényképeznék. Az erős embernek árnyék villan a tekintetében: nem lehet, értsem meg, nem akarja újra a bokáját megütni. Pár éve jött valaki hozzá, kovácsoltvas kaput csináltatni, ami ugyan nagyon szép lett, de a „nóta vége” el lett rontva. Vita kerekedett az elszámolásból, és jött az adóhivatal – nem patkóért, hanem a feljelentést kivizsgálni. A bírság miatt megfogadta önmagának, illetve másik felének, Erzsi néninek, nem dolgozik soha többé senkinek, főleg nem idegennek. Baj lesz abból, ha leírom, mit is csinál, még ha a lelkének jól is esne az újságban való szereplés. Végül kiegyezünk, nevet nem írok, fénykép nem készül, csak úgy itt leszek nála estig, és figyelek, mint régen. Ő csupán a szomszédoknak segít, és azt is csak baráti alapon. Aztán szól, hogy vegyem le a kabátomat, nehogy bepiszkítsam, és rám kanyarít egy kifakult kötényt is, hogy ne kelljen annyit mosni az asszonynak utánam.

Zsiga bácsi lassan fél évszázada birkózik a rideg fémdarabokkal, s gyúrja új formába a vasat forró műhelyében. Mindig úgy ismerték a faluban, hogy mindenhez konyít, amiben fém van, a patkótól a talicskahegesztésig, de még a hordók sem fognak ki rajta. „Szerteágazó a kovácsmesterség tudománya, és egy jó kovácsnak valóságos polihisztornak kell lennie még ma is – mondja a jó mesterember jellemzőit a kovács. – Mindig fejlesztettem a tudásom, mert az a szakember marad népszerű, aki folyamatosan tanul, műveli magát. Inasként még akkor kezdtem, amikor nem volt gépesítés, a kovácsok ekevasat csináltak, éleztek, patkoltak, mindegyiknek megvolt a maga szakmai iránya, és csak abban vállalta el a munkát” – magyarázza Zsiga bácsi, miközben az egyik kuncsaft baltájára húz élt. A kovács főleg patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó szaki volt, régi nevén vasverő. A kovácsok között többféle irányzat alakult ki: cigány, uradalmi (vagy később gépész), falusi. A szakma csúcsa a patkolókovács, aki a paraszti munka eszközeinek készítésével, javításával is foglalkozott, de a lovak és igásállatok patkolásához értett igazán. A szakértelme az anatómiai ismeretek mélységéig terjedt. A patkó védi az igavonó állatok patáját, megkönnyíti a járást, de a patahibák javítását, beteg paták gyógyítását, a hibás járás, sántaság megszüntetését, megelőzését is orvosolni kellett egy jó kovácsnak. A balta közben elkészült, élezés után ki is próbáljuk, szélesebb az éle, keskenyebb a hasító része, ezzel még a száraz fűzfatuskó is hasítható, mondja az öreg Zsiga, majd egy termetes tuskóra mutat: próbáld csak ki. Belecsapok a tuskó közepébe, de a fejsze beleszorul, fordítom, úgy verem a másik tuskóhoz, de nem szabadul. Az öreg segít, egy „félkezes” ötkilós kalapáccsal üti a fejsze fokát: a szerszám kiszabadul, a tuskó elhasad. A kovács jólesően bólint: épp’ ez volt a célja az átalakításnak, széles pofa, erős fok, bírja a hasítást és a kalapács súlyát.

A technikai fejlődés nyomán hamar változott a mesterség, hiszen beköszöntött a gépesítés, a termelőszövetkezetek ideje jött, végérvényesen megváltozott a paraszt élete. Ezzel együtt változott az anyag, a vas: az ipar mindent összeolvasztott – nem csoda, hogy ma a békebeli vaseszközökre vadásznak a bolhapiacokon az emberek. „A régi fajta vasat onnan ismerjük meg, hogy puha, mint a vaj, könnyen hajlik, nem kell olyan magas hő neki a megmunkáláshoz, és jó ütés esik rajta” – magyarázza Zsiga bácsi. Előkerül egy kapa, olyan igazi békebeli, amelynek csonkra vásott már az anyaga. „Az egyik nénike hozta a szomszéd utcából, hogy nyújtsam le neki” – mondja az öreg, miközben félszemről lesi, értem-e egyáltalán, mit beszél. Gyerekkoromban ragadt rám valami a koszon kívül a krumpliföldön, így mondom neki: ez egy ember kapa, és talán ki lehet belőle hozni egy asszony kapát. Igaz, mondja, jó a meglátás. Az emberek kapája nagyobb és nehezebb volt, ezzel vágták a krumplifészket, míg az asszony kapa kicsi fejű, hosszabb nyelű kapa volt, amivel a gyommentesítést és a krumplifeltöltést végezték. A kapa anyaga jó, az izzásából kiderül, nem lemez, hanem vas, így hamar kiadja az új formát,

a felesleg meg lepattogzik róla. Nem flexszel élezi a kihűlés után a mester, hanem lassan kalapál neki új élt, de csak finoman, hogy ne repedezzen be, mert akkor kicsorbul. Aztán egy pillanatra megáll, rám szól, hogy fújtassak egy cseppet. Pillanatok alatt lobban a láng, majd néhány lapátnyi szén, s percek alatt képlékennyé válik a megmunkálásra váró újabb vasdarab. Közben megtudom azt is, hány fokon olvad a vas, miért kell közben vízzel locsolgatni a tüzet, s ami még fontosabb, hogyan kell azt munka közben is éltetni. Patkó készül egy hatalmas tuskón pihenő üllőn. Előkerül egy fogó és a szükséges szerszámok, a segéd meg most én leszek. Mutatja az öreg, hogy milyen ritmusban üssek, de kezdő lévén nem találom a ritmust. Hiába, az üllőn való zenéléshez fül meg kar kell, a ritmust meg a szívdobbanás, a pulzus adja. Kicsit még segítek, de aztán inkább csak hallgatom, ahogy a mester üti a vasat, erővel, ritmusosan, valósággal muzsikál az izzó fémdarabon. Hajlítja, melegíti, újra üti, majd sáncot vág a forró patkóba és kilukasztja a szegek helyét. Patkóból még négy készül frissibe.

Aztán enni kell, ha akarok, ha nem. Igazi kovács ebédet készítünk, abszolút zsírmenteset, ugyanis egy széles fogót hevít Zsiga bácsi a tűzben, ami közé aztán szalonnaszeletet szorít. Csepeg a zsír, majd szabályosan folyik, és a végén egy szinte száraz „szalonnacsipsz” a végeredmény. A folyamatot megismételjük kolbásszal majd hagymával, sőt egy kis fokhagymával is, így készül a kovácsok ebédje, egyszerűen, gyorsan, szinte percek alatt, nincs is másra szükség hozzá, csak egy jól felszerelt kovácsműhelyre. Közben jön egy szomszéd, a talicskáját kellene meghegeszteni. Az öreg szaki ezt ebéd közben is megcsinálja, csak úgy fél kézről. Látom, várja a délutáni patkolást, mert az az igazi szakmai kihívás. Egy sodrott lovat hoznak – ez a fajta igen jámbor, igazi fuvaros ló, ezért nem túl nagy a kihívás. Mindegy, olyan ritka már a patkolás, hogy mindet meg kell becsülni. A ló pontosan érkezik, a gazda meg kissé kapatosan a bakon. Itt segítened kell, mondja, miközben a sapkáját hátratolva a fejét vakarja a fuvaros láttán. Kifogjuk a lovat, majd a régi patkót lefeszíti a mester, és közben magyaráz. A ló egykedvűen tűri a műveletet. Ahogy a patkó lekerül, jön a tisztítás, a reszelés, és a precíz magyarázat: nagyon kell figyelni a köröm formájára és a szegelésre, hogy az ne menjen az elevenhez közel, ne okozzunk fájdalmat a lónak. S külön tudomány az is, hogy a patkót a körömre passzítsuk, amit nehéz jól csinálni, s persze, szem előtt kell tartani a patkó súlyát is. Egy jó kovácsnak már a ló járásáról ismernie kell, milyen patkót készítsen, mondja az öreg. Ha jó a patkó, az segíti, vagy akár korrigálja is a ló járását, kíméli az inakat, szalagokat, ízületeket. Ha viszont rossz, akkor a ló életét is tönkreteheti. „Nem hiába tanították nekem a régiek: a patkolás, amely a gyógyítással társul, már tudomány, és nem mindenkinek adatik meg ez a tudás, hiába lesz valakiből kovács” – magyarázza Zsiga bátyám. A hátsó lábaknál már kell a sámli meg az én segítségem is, de a ló nyugodt, nincs ok az izgalomra.

Hamar végzünk, hamarabb, mint vártam, de az élmény feledhetetlen, csakúgy, mint gyerekként, amikor tátott szájjal bámultam a patkolást minden egyes alkalommal. A szagok, a hangok, a feszültség talán örökre beleivódik az emberbe gyerekként, és most sincs ez másként. Még sokáig beszélgettünk mindenféléről a kováccsal, de a végére csak kimondja a legfontosabb mondanivalóját: „Nem bántam meg a választásomat, máig nagyon szeretem a szakmámat. Ha dolgozhatok, akkor elmúlik minden öregségi nyavalyám, jobban érzem magam. Szeretem a parazsat éleszteni reggelenként, az üllő hangját, mikor ráverek, a vasat formálni, alakítani. Erre születtem.”

 

Olvasson tovább: