Kereső toggle

Ábel a rengetegben

Egy erdélyi vállalkozó kalandjai a józsefvárosi kínaiak között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fischer István vállalkozó a rendszerváltás előtti Romániában nőtt fel, a változás szele azonban őt is Magyarországra fújta. Évek múltán a Józsefvárosi Piacon kötött ki. Megtanult kínaiul, s közelebb került egy számunkra misztikusnak tűnő világhoz. „Ha sok a pénzed, akkor még a szájszagod is illatos” – foglalja össze egy mondatban ázsai felebarátai gondolkodásmódjának legjellemzőbb, általa megismert sajátosságát.

A hetvenes évek Romániája Fischer István nagybányai esztergályos számára a viszonylagos jólét időszakát jelentette. A „nagyfőnök”, Nicolae Ceaușescu igyekezett távol tartani magát Moszkvától, s inkább Kínával és Amerikával barátkozott. Volt áru a boltokban, s ha nem is luxusszínvonalon, de meg lehetett venni azt, ami az élethez kellett – állítja Fischer István.
A nyolcvanas években azonban a „Kárpátok géniusza” fejébe vette, hogy visszafizeti az ország összes államadósságát, ennek az árát azonban a lakosságnak kellett megfizetnie. „Az üzletek kiürültek, s jó, ha a hentesnél savanyúságot lehetett kapni. A fűtés hiánya miatt az emberek melegítőben és nagykabátban aludtak, a napi négy órában limitált televízióműsor pedig az államfő programjairól szólt. „Nyikolaj” és a felesége, Elena születésnapja volt a legfontosabb ünnep az országban, ekkor némi élelmiszert is lehetett kapni, a hentesnél egymást ölték az emberek egy falat húsért.”
A Fischer név meglehetősen idegenül csengett abban a környezetben, amelyben a lakosok egy része a Római Birodalom leszármazottjának tekinti magát, s néha felmerült a vicces gondolat: ha a nevüket „Fischerescura” változtatnák, akkor biztosan több prémium ütötte volna a markukat. A családtagok számára azonban a svábokra jellemző szorgalmuknak köszönhetően így is ismeretlen volt a létbizonytalanság érzése.
A nyolcvanas évek vége felé az erdélyi magyarok nagy része megelégelte a szorongattatást, s noha nem kaptak útlevelet, egyre többen kezdtek elszivárogni az országból. Ha a határon lebuktak, vagy ha visszaküldték őket, akkor megszégyenítésnek, fizikai erőszaknak és börtönbüntetésnek néztek elébe. A jobb élet reményében azonban így is sokan bevállalták a következményeket. Fischer István édesapját két alkalommal kapták el illegális határátlépés közben. Először „csak” félholtra verték, a következő alkalommal az állkapcsát is eltörték. Istvánnak és a bátyjának csak a harmadszori kísérlet után sikerült átjutniuk a határon.

Nyugat – pályaudvarral

A kalandos határátlépés után gyűjtőtáborba kerültek, ahol alaposan kikérdezték őket, majd kaptak ötszáz forintot, amely összeg elégséges volt a Nyugati pályaudvarra szóló menetjegy megvételéhez. „Amikor megláttuk az éjjel kivilágított várost, csak bámultunk: ez a Nyugat. Az utcai butikokban szabadon lehetett farmernadrágot vásárolni, amely a határ másik oldalán csak nagy nehézségek árán volt beszerezhető. Elcsodálkoztunk a boltok zsúfoltságán, hipermarketeket addig csak filmen láttunk” – emlékszik vissza a vállalkozó. Az első hidegzuhany akkor érte őket, amikor egy konténerben akarták elhelyezni őket egy építkezésen. „Én, aki művezető voltam, s egy kétszobás összkomfortos lakás van a tulajdonomban, így éljek?” – rémüldözött. Továbbindultak, és nekivágtak az osztrák határnak, sikertelenül. Örülhettek, hogy a magyarok nem küldték vissza őket Ceaușescu „védelmező karjai” közé.
Útjuk ezután kettévált: bátyja egy sörgyárba került, István pedig egy kisiparoshoz. Feleségével, aki Nagybányán maradt, és akit rendszeresen zaklatott a Securitate, úgy tudta tartani a kapcsolatot, hogy egy megbuherált (átfúrt és madzagon belógatott) pénzérmével hozta működésbe a Matáv utcai telefonjait. Decemberben azonban bekövetkezett a romániai forradalom, és megnyíltak a magyar–román határok. Hamarosan sikerült visszamenniük Nagybányára, eladták ingatlanjaikat, és az egész család Magyarországra költözött. Néhány év szorgalmas munka után pedig megkapták a magyar állampolgárságot.

A józsefvárosi piac

István ismeretség révén került a józsefvárosi piacra, ahol egy alkalommal erdélyi honfitársát helyettesítette egy arab elárusítóstandon. A tulajdonosnak, Aminnak megtetszett az ambíciózus férfi. Bemutatta egyik rokonának, Mohamednek is. „Stefán, itt fogsz dolgozni” – mutatott az illető egy jobban jövedelmező, nagyobb standra. A „karrierlehetőség” azonban vegyes érzelmekkel járt interjúalanyunk számára: „Üzemvezetőből – szégyenszemre – eladó lettem. Lelkileg nehéz volt feldolgoznom változást, mégis elvállaltam a munkát.”
Ajózsefvárosi piac egy sajátos területe a fővárosnak: állam az államban, amelyben különböző nációk és kultúrák találkoznak egymással. Kínaiak, vietnamiak, mongolok, laosziak, ukránok, egyiptomiak és szír arabok, törökök, zsidók, indiaiak, örmények és még ki tudja, kik kereskedtek ott a kilencvenes évek közepén, akiknek a zöme ma is megtalálható. A munkásosztály e sajátos válfaja között a „nemzetközi munkamegosztás” is különös módon jött létre: az arabok pénzt váltottak, a törökök fehérneműt árultak, a vietnamiak pedig sokszor azzal foglalkoztak, hogy az árura ráfessenek valamilyen márkanevet vagy márkaemblémát. A mongolok többsége egyszerű munkásként dolgozott, az örmények gépeket és kéziszerszámokat, a laosziak pedig édes süteményeket árultak – emlékszik vissza István. Az eltérő kultúrák és a gazdasági érdekharcok sajátos módon csapódtak le.
Mindennaposak voltak a bűnügyek, a tolvajlások, egymás közötti leszámolások (gyilkosságok) vagy éppen a verések és verekedések. A különböző narkotikumok miatt is rendszeresek voltak a lebukások. Az üzletelésen belül azonban léteztek olyan törvények, amelyeket mindenképpen be kellett tartani.
A vállalkozó, akit őszinteségre, becsületességre, szorgalmas életre tanítottak, belekerült egy olyan környezetbe, ahol az eddigi életelvek értéke megváltozott. Az új közeghez neki kellett alkalmazkodnia, ugyanakkor több kultúrát is megismert, főképp a kínait, amely a legnagyobb létszámú közösséget alkotta.
Kínában egész családok fogtak össze, hogy valamelyik kalandvágyó rokonuk ideérkezhessen. Abban az időben, amikor még nem voltunk EU-tagok, Moszkván és Ukrajnán keresztül, embercsempészek segítségével utaztak Európába. Kellett hozzá elszántság, mert az út nem volt veszélytelen. Sokan meg sem álltak Olaszországig, s ott varrták napi tizennyolc órában a „Made in Italy” címkékkel márkajelzett árukat.
A szerencsésebbeknek Budapesten sikerült megvetniük a lábukat, a kitaposott úton pedig egyre többen követték őket. Lássunk egy konkrét példát: a rokonok összedobták a pénzt, hogy Csang úr hazánkba érkezhessen. Az illető alapított egy céget, amelyben kinevezte igazgatónak a saját nagybácsiját, Ming urat. Ha a cég beindult, és jövedelmet termelt, akkor néhány év múlva Ming igazgató úr is felkerekedett, hogy Kínából hazánkba látogatva megtekintse az itteni „kirendeltségét”. S ha már éppen itt tartózkodik, akkor miért ne kérhetne tartózkodási engedélyt? Teltek az évek, s Ming úr a letelepedési engedélyre is jogosultságot szerzett.
Azonban nem minden vállalkozás járt sikerrel, sőt, nagyobb részük kudarccal végződött. Fischer István becslése alapján csupán mintegy harminc százalékuknak jönnek be a számításai.

A kínai titok

A kínaiak sikerének egyik titka az olcsón beszerzett áru – állítja interjúalanyunk. Az áru konténerekben érkezik a közeli pályaudvarra, aminek csak az áfáját kell kifizetniük. Az áfát pedig úgy lehetett lejjebb nyomni, hogy az áru értékét rendkívül alacsonyra értékelték.
A kínaiak másik jellemzője a nagyon erős összetartás. Ha az egyikük bajban van, honfitársai vagy rokonai átmeneti időre kisegítik őt. Nemzeti sajátosság az is, hogy rendkívül szívósan tudnak dolgozni, s ha a körülmények kedvezőtlenek, akkor sem zavartatják magukat. Nem egy vállalkozó például úgy kezdte, hogy az üzletben alakította ki az otthonát.
István szerint a kíniai gondolkodásmódban az ember legfőbb értékmérője a pénz. „Számukra a gazdag embernek még a szájszaga is illatos. Lehet az illető akármilyen primitív, ha dagad a zsebe, akkor mindenki lesi a kívánságát” – teszi hozzá.
A piaci körülmények között István egyre sikeresebb lett, s egyre nagyobb hasznát vette jó nyelvérzékének. Gyorsan megbarátkozott a kínai nyelvvel, s egyre gyakrabban hívták tolmácsolni. Így került bele egy nagy volumenű bizniszbe: egy összekötő segítségével nagyáruházak számára lett beszállító. Addig ment jól az üzlet, amíg rögtön fizettek, később azonban, amikor elkezdtek belemenni a bizományban való értékesítésbe, egyre többet csúsztak a bevétellel. Végül csúnyán átverték, s józsefvárosi „karrierje” véget ért.
A vállalkozást azonban nem hagyta ott, jelenleg Szlovákiában nyitott üzletét menedzseli.
Ötven felé közeledve István sokszor végiggondolta már eddigi, kereskedelemben eltöltött életét: „Csak dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam. Sokat láttam, rengeteg tapasztalatot szereztem, de az értékes emberi kapcsolataim elsorvadtak, s bizony, nem lettem boldogabb. Sőt, úgy érzem, ez az életforma megöli az ember lelkét.” Noha sikerült megteremtenie magyarországi egzisztenciáját, vágyakozva gondol vissza hajdani városára. Arra az időszakra, amikor anyagilag ugyan alacsonyabb szinten élt, de jutott idő a családra, a barátokra, a közös programokra. „Kevesebb tudással, kevesebb tapasztalattal, de a nagybányai otthonomban mégis teljesebb életet éltem. A nyugati életszínvonal elkápráztatott minket, és mindent megtettünk, hogy mi is elérjük, de ez a csillogás csalóka is lehet. Ha az elmúlt két évtizedre gondolok, egyre erősebb bennem a meggyőződés: jobb lett volna otthon maradni.”

Olvasson tovább: