Kereső toggle

Örömzene a panelban

Egy világtalan együttes zenei világa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A helyszín a gazdagréti lakótelep egyik negyedik emeleti panellakása. Kovács Pál és neje az apró konyhán és mellékhelyiségeken kívül mindössze egyetlen zsúfolt szobából álló, csupán huszonnyolc négyzetméteres otthonának tárgyai szinte mindent elárulnak házigazdáik életéről. A szokásos berendezési tárgyak – fekvőhelyek, asztalok, fotelek – mellett minden polcon vakírásos kazetták vagy Braille-írásos füzetek sorakoznak. A falra függesztett telefonkészüléken hatalmas számok segítik a tárcsázást. A már több mint harminc éve itt élő vak házaspár kicsiny otthona azonban hetente egy alkalommal a közös muzsikálásnak is helyet ad. Itt tartja ugyanis próbáit az a vakok általános iskolájában összeismerkedett baráti társaság, amelynek tagjai még a hetvenes évek közepén hozták létre a Landini zenekart.

A névadó Francesco Landini a 14. század, az olasz trecento legjelentősebb muzsikusegyénisége volt. Az itáliai komponista, költő, orgonista, énekes és hangszerkészítő egy gyermekkori himlős kiütéstől vesztette el látását. Ennek következtében az egész életét a zenének szentelte. A jelenleg héttagú zenekar számára – akik közül hárman született vakok – az együttes hajdani megalakítója, Késmárki Krisch György talált nevet. A híres olasz muzsikus pályáját általa ismerték meg. Bár ma már elszakadtak egymástól, nincs közöttük kapcsolat, az tény, hogy az intézetben annak idején sokukat ő tanította muzsikálni. A régi zene szeretetét is minden bizonnyal a Musica Antiqua Hungarica együttes egykori művészeti
vezetőjétől vették át. A kezdetekben még arról is szó volt, hogy az akkoriban közismert Homérosz kórus mellett esetleg kísérő zenekarként lépnek majd fel, de ebből nem lett semmi.
A tanulmányaikat befejező tagok közül csaknem valamennyien hosszabb-rövidebb ideig a Vakok Állami Intézetében laktak, s akkoriban hosszú éveken keresztül a Hermina út 47. szám alatt, az egykori Sipeki-villában, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségében kaptak állandó próbahelyet. Csupán néhány éve, hogy az ott történt átalakítások miatt kénytelenek voltak eljönni onnan. Így került a csapat Gazdagrétre. Miután a legtöbben csak alapfokú zenei képzettséggel rendelkeznek, sőt van, aki még azzal sem nagyon, a zenekar igazi motorja a házigazda. A negyvenkilenc éves telefonkezelő választja ki az előadandó darabokat, ő kottázza le a szólamokat, vagy készíti el azt a próbakazettát, amiről a többiek hallás után tanulják meg a dallamokat. Bár hetente csak egyszer gyűlnek össze, a hangszereit senki sem viszi haza. Féltik is őket, de a legnagyobb gondot a szállítás jelenti. A tömegközlekedés nem megoldás számukra.
A próba alatt az apró helyiségben szinte lépni sem lehet az állandóan váltogatott hangszerek és az üres tokok sokasága miatt. Egy NDK-ban adott koncertnek köszönhetően jutott az együttes a ma is jó állapotban lévő fekete bőrtokokhoz, amelyeknek a címkéin még mindig a régi cím olvasható: „Landini Együttes M.V.GY.O.SZ. – Hermina u. 47.”. Az együttes muzsikálás alatt mindenki jókedvű, sokat nevet és mesél. Pedig a leeresztett redőnyök ellenére is rendkívüli a hőség a szobában. Az egyik sarokban műanyag dobozok tornyosulnak. Ezek a látók számára is jól ismert hatpontos jelekkel ellátott kazettákkal vannak teli. Mint megtudom, ebben tárolják az együttes archívumát. Minden zenei stílust kedvel a csapat, talán a legközelebb a népzene áll hozzájuk. Annak idején azonban közösen kellett dönteniük arról, hogy milyen irányban indulnak el. Végül a többszólamú reneszánsz és a kora barokk muzsika mellett döntöttek. Ez nem túl nehéz, és mégis sok örömet képes adni a közös zenélés során.  „Amatőrök voltunk, vagyunk és leszünk!” – mondják őszinte szerénységgel.
Kovács Pál, a zenekar vezetője szinte minden zeneszerszámot meg tud szólaltatni. Felesége, Hegyi Jolán állandó hangszerei a furulya és a blockflöte. A rokkantnyugdíjas Géczy Sándor többévnyi csellózás után ma már viola da gambán játszik. Az önmagát rokkant helyett inkább „roppantnyugdíjasnak” mondó Gál András gyengénlátó. ő kezeli az ütős hangszereket. Remes András kezében elsősorban az altlant és a koboz található. Az együttes legfiatalabb tagja a tekerőlantos Ferenczi István. Bár szavai szerint még ő sem tartja magát igazi zenésznek, mégis ő áll hozzá a legközelebb, hiszen jelenleg is az Óbudai Népzenei Iskola tanulója. A többségében családos emberekkel ellentétben ő három társával együtt  még mindig a Vakok Állami Intézetében lakik. Ez alkalommal egyedül Plank László hiányzott a próbáról. A többiektől eltérően ő az egyetlen, aki nem a fővárosban él. A közeli Üllőről jár be a többiekhez. Gyakran meglátogatja a próbát Kobzos Kis Tamás lantművész is, aki mentorként már a nyolcvanas évek óta kíséri figyelemmel az együttes munkáját.
A zenekar nemrégiben adta ki a nyolcadik CD-jét, ám ezek a felvételek, amelyek vagy koncerten, vagy otthon, a gazdagréti szobában készültek, sosem kerültek kereskedelmi forgalomba. 1983-ban az együttes még a Ki mit tud? egyéb kategóriájába is benevezett, de ahogy ők fogalmaznak: „Sajnos nem voltunk képernyőképesek, a vetélkedő fináléjába már nem jutottunk el!” Bár igazából sosem hittek magukban, tíz évvel ezelőtt mégis gond nélkül megkapták a hivatalos működési engedélyt. Az együttes által megszólaltatott hangszerek mindegyikének története van. Van köztük olyan fidula, amely Mandel Róbert műhelyéből került ki. Tekerőlanthoz annak idején úgy jutott a csapat, hogy megkeresték a Tiszaalpáron élő Bársony Mihály hangszerészt, aki kifejezetten számukra készített egyet. A legkedvesebb története azonban annak a vakon vett lantnak van, amire egy régiségboltban akadt rá gazdája. Addig-addig járt be a boltba, s vette kezébe, tapogatta meg a hangszert, amíg a segítőkész boltos rá nem kérdezett, hogy mennyiért vinné el.
Kovács Pál elmondása szerint a nyolcvanas évek végéig egy-egy utazás alkalmával három-négy kamion is versengett, hogy ki utaztassa az együttest.  A koncertezéssel járó költségeket könnyen el lehetett számolni. Nem okozott problémát egy taxiszámla vagy egy húrcsere. Ma egészen más a helyzet. Nemcsak a hangszerek, de gyakran a zenekar tagjainak szállítása is gondot okoz.
Sajnos kevés a fellépés, pedig az együttes mindenhova elmegy, ahová hívják őket. Gázsi nélkül is szívesen játszanak. Ha mégis összejön egy koncert, valamennyien szabadságot kénytelenek kivenni, mert a meglévő – leggyakrabban telefonkezelői – munkáját egyikük sem szeretné elveszteni. A fellépések alkalmával minden hangszert székekre pakolnak a színpadon. Néha elgurul egy-egy furulya, de nagyobb galiba nem szokott lenni. A leginkább a családias légkört és a fiatal közönséget kedvelő együttes legkedvesebb előadásai között egy Magyar Nemzeti Múzeumban tartott kamarakoncert és egy szép emlékű felvidéki turné szerepel. Nagy vágyuk, hogy egyszer Erdélyben adjanak koncertet. Egyelőre azonban néhány jótékonysági koncertet kivéve leginkább csak Gazdagréten gyűlik össze a csapat. S bár a próbák során így kizárólag egymásnak tudnak igazán örömet szerezni, a közös muzsikálás lényege valahol mégiscsak ebben rejlik.

Olvasson tovább: