Kereső toggle

Dobozba zárt civilizáció

Harmincezer egyed dolgozik egy célért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Észak felé még javában virágzik az akác. Némi utazás után megérkezünk a
zsongó-dongó kaptárakhoz. Ahogy kiszállunk az autóból, tömény virágillat fogad
bennünket a szabolcsi kerekerdőben. Fegyver Imre és Tóth Miklós, a jókedélyű
rokonok sok-sok éve együtt méhészkednek.

Ha a méhek nem szúrnának, mindenki méhész lenne – meséli Miklós, aki
méhészcsaládba nősült, s így nemcsak nős ember, hanem bogaras is lett.
Északabbra még fehérek a virágfürtök, sőt még bimbósak is vannak. Nem kell
messzire szállniuk a méheknek, hogy nektárt gyűjtsenek, mivel helybe
szállították őket a szakemberek. Ilyenkor megállás nélkül fuvaroznak. Egy csepp
mézért legalább hússzor kell fordulniuk.

Amíg ideértünk, nektárként folyt a szó méhészeink szájából, szívesen beszéltek
hasznos kis jószágaikról.

A méz nemcsak ízletes, hanem nagyon egészséges is. Tele van vitaminokkal,
enzimekkel, ásványi anyagokkal. Valóságos patika rejtőzik benne. Legjobb hatása
éhgyomorra fogyasztva van. Sokan meggyógyultak már tőle. Kiderül, hogy nemcsak a
mézért, virágporért, viaszért, propoliszért és méhpempőért tartják ezeket a
szorgos kis állatokat, hanem számos egyéb haszonért is. A gyümölcsösökben a
virágok megporzásával többszörösére növelik a hozamot. És olyan is akad, aki a
házőrzést is a méhekre bízta, eddig százszázalékos sikerrel. A titkos
lőporgyárat is leleplezik a méhek, ha lőporszagban szokják meg a beetetést, majd
megvonás után a finom szirup reményében ellepik a gyárat.

„Ez a füstölő, a méhész fegyvere – mondja Imre, és már fújtatja is a kékes
füstöt, amit a méhek bizony tiszteletben tartanak. – Gyerekkoromat a Hortobágy
szélén, tanyán töltöttem. Úgy négyéves lehettem, amikor egyszer a nagybátyám
kezembe adott egy jó karéj kenyeret, vastagon megkente mézzel, és az nekem
nagyon ízlett. Ez nagyon finom, mondtam, ő meg elmesélte nekem, hogy sok-sok méh
gyűjti össze magának ezt a kincset, mi emberek pedig elraboljuk tőlük. Melyik
fiút ne hozná izgalomba ez a kaland?” – kérdi nevetve, és hozzáteszi, hogy sok
idő eltelt már azóta, de a méz zamata megőrizte szívében ezt az érzést, amiből
aztán tettek születtek. Nagybátyja a sok nélkülözés után legyengülve, gyalog
jött haza az orosz fogságból, s mivel akkor virágzott a repce, sok mézet evett,
és attól erősödött fel. A körzeti orvosa pedig mindig propoliszt kért, és azt
hordta be a kórházba fekélyek gyógyítására.

„Na menjünk, bontsunk kaptárt! Hátulról közelítünk, elölről nem tanácsos” –
javasolják a szakértők, és Imre máris sűrűbben szuszogtatja a füstölőt. Miklós
felnyitja a kaptár tetejét, és egy szerszám segítségével fölfeszít egy rácsot.
Az előbb még csak egy szürke faládát láttunk, most azonban egy csodálatos palota
tárul fel előttünk. A méhek jól szervezett társadalmában mindenki végzi a maga
feladatát. Ki a szaporodásért, ki a takarításért, ki az őrzésért, ki a
nektárhordásért felelős. Hol fűteni kell, hol légkondicionálni. Vannak
felderítők is, akik hazaviszik a kóstolót a többieknek, és elmondják, milyen
irányba és milyen messzire menjenek gyűjteni. Hogy mondják el? Táncolással. Van
örömtánc, és van jelző tánc is.

Egy ilyen kaptárban harminc-negyvenezer egyed dolgozik egy célért. Ha egy szóval
kell kifejezni ezt a célt, akkor azt mondhatjuk: élet.

A függőlegesen álló keretek közül Miklós kiemeli az egyiket. A szabályos hatszög
alakú sejtek alján ott csillog a méz! Minden sejt lejt egy kicsit befelé, hogy
ki ne csurogjon az édes nedű. A méhész egy sejtmintás viaszlappal segít az
induláskor, amit aztán a méhek tovább építenek apró hatszögletű rekeszekké. A
viaszt viaszmirigyük termeli. A sejtek alján a petéket lehet látni, még egy
gombostű fejénél is kisebbek. Az üres sejtekbe petézik az anya. Aztán a pete
kapja az élelmet, a pempőt. Ilyen formában három napig van. Aztán hat napig
álca, ami kitölti a sejteket olyan fehéresen. Ezeket a fiasításokat fedik le egy
bársonyszerű viaszréteggel. Belülről pedig egy-egy bébi méhecske bontogatja ezt
a fedelet, hogy huszonegy napi fejlődés után végre elkezdhesse fáradtságot nem
ismerő munkáját.

Éppen látjuk, amint kidugja a csápjait egy apró lyukon, amit már eddig sikerült
kirágnia. A feje még nem fér ki, ezért tovább rágja a viaszfedelet, körkörösen,
az óramutató járásának irányában. Amikor kibújik, szárnyai opálosak, még a
potrohához ragadnak, de nem sok idő van a várakozásra. Ha kibújt, azonnal
kitisztítják az üresen hagyott sejtet, és jöhet bele a méz. A fiatalok először
takarítói szolgálatba állnak. Hol lehet most az anya? Keresgeti az üres
sejteket, hogy hova tehetné a petét. De ilyenkor, a hordás idején a kaptár széle
felé szorul, mert középtájon minden sejt tele van. A szaporodásért az
úgynevezett herék felelnek, több is van belőlük egy kaptárban, nagyobbak a
dolgozóknál, de nem szúrnak. Minél jobb gyűjtő egy család, annál agresszívabban
védik a kaptárukat.

Az anyára csak kitartó keresgélés után találtunk rá az egyik szélső keretben. A
kaptár középső nyolc-tíz keretében helyezkedik el a fiasítás. Ezt mindkét
oldalról bezárja egy virágporos keret, majd a többi kifelé a méztér. Középen
kezdik a sejtek feltöltését, majd haladnak a széle felé. Mikor már minden
betelt, akkor megfelelő szárny-légtechnikával elkezdik sűríteni. Aztán
lepecsételik, vagyis lezárják viasszal.

Pergetni akkor érdemes, amikor a jó fele le van már fedve. A sejtet felbontjuk
egy fedelező villával, betesszük a pergetőbe és megforgatjuk. Egy-egy keretben
két-három kiló méz van. Ez a legboldogabb része a munkának. A centrifugális erő
hatására kicsurog a gyönyörű, zamatos, illatos méz.

Olvasson tovább: