Kereső toggle

Haleső a Dunán

Hajnali látogatás a gemenci halászoknál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szótlanul ülünk a motoros csónakban, miközben könnyedén szeljük a Duna vizét
a hűvös koraőszi hajnalon. Összébb húzom magamon a kardigánt, fejembe nyomom a
kalapom, és élvezem, hogy a hatalmas folyón virrad ránk a reggel. A sziluettek
lassan emberekké alakulnak, a két parton felderengenek a fák, a víztükör pedig
megsokszorozza a kelet vöröslő fényeit. Tízperces utazás végén érkezünk a rezéti
halászok tanyájához, majd továbbindulunk a Rezéti-Dunára.

A Veránka-szigetet körbeölelő, ív alakú mellékág a 19. századi
folyamszabá-lyozás előtt a Duna főmedre volt, mára viszont – az évtizedek
hordalékának köszönhetően – csendes folyócskává szelídült. Ennek ellenére ma is
árasztja magából az ártéri romantikát. Nem messze a torkolattól a csónakok a
part felé veszik az irányt, kikötünk, és kezdődhet a halászat.

1990 előtt halászati termelőszövetkezet működött a területen, számos családnak
biztosítva nem is akármilyen megélhetést. Ma már a halászati jogot gyakorló
Gemenc-Hal Kft.-ben mindössze öten dolgoznak – a csökkenő halmennyiség miatt a
víz nem bír el több halászt. Persze a csa-pat húzóhálózás alkalmával kibővül,
némi friss hal ellenében könnyen akad segítség. A munka egyébként nem tűnik
nehéznek: a partról induló csónak félkört ír le a folyón, miközben szakértő
kezek vetik a vízre a hálót. Az ilyen módon bekerített területet tanyának
hívják. A háromszáz méteres háló alsó részét ólomsúlyok húzzák a folyó fenekére,
miközben a tetejét parafa úszók tartják a felszínen. Amint a csónak partot ér,
egy-egy csoport húzni kezdi a háló két végét. Néhány perc múlva a víz úgy
pezseg, mintha életre kelt volna, halak százai estek csapdába: másfél mázsa
súlyú a zsákmány. Sajnos sok a keszeg – ez a fajta kevésbé bírja a
viszontagságokat, ezért a kereskedők nem kedvelik. (Pedig a paprikás lisztben
átforgatott vagy csak natúr módon, „restre” átsütött dunai keszegnél kevés
finomabb csemege létezik a világon.) A kárász már strapabíróbb, így értékesebb
is, de a legnagyobb becsülete a csukának, süllőnek, harcsának van. Imre bácsi, a
társaság legidősebb tagja szerint régen sokkal több hal volt a Dunában. A
többiek is megerősítik, hogy még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is ötször ennyit
húztak volna ugyanezzel a hálóval. Nem tudni pontosan, mi az oka ennek, de a
legtöbben a víz szennyezettségét hozzák szóba.

A halászok a keszegek tekintélyes részét visszadobják, a többi halat a bárkákba
– kilyuggatott, fedeles úszó alkalmatosságokba – rakják, majd elindulunk felfelé
a folyón, egy másik tanyát keresni. Az új helyszínen nagyobb szerencsével
járunk, kétszerannyi hal kerül a bárkákba, bár ezúttal is sok keszegtől kell
megválni. A nap már melegen süt, amikor visszafelé indulunk, és a fogást
átemelik a Csuka gyomrába – a társaság halászhajójába.

A dunai halászok nemcsak húzóhálóval dolgoznak, hanem varsákkal és leshálókkal
is. Az idény tavasz elejétől ősz végéig tart, bár megesik, hogy a szerszámok
karbantartásába és a hálókötögetésbe beleunt halász télvíz idején is vízre vagy
akár „jégre” száll. A társaság tagjainak fejenként nyolcvan-száz varsájuk van,
de csak nagy vízállás esetén rakják le mindet. Most kevés a víz, nem sok varsa
van kint. Madarasi Sándorral azért nekiindulunk, hogy szemrevételezzük a néhány
nap alatt összegyűlt zsákmányt.

A varsa hálás eszköz: a hal tulajdonképpen saját magát fogja meg vele. A
keretekre feszített hálót szájával a part felé helyezik le. A szárnynak nevezett
terelőháló a „bejárat” felé irányítja az arra tévedő halakat, amelyek a
nagyobbik nyíláson áthaladva egy kisebb, tölcsér alakú lyukon még tovább úsznak
befelé, ahonnan már kevesen találják meg a viszszafelé vezető utat. A varsákban
is a keszegfélék vannak többségben, de azért kerül egy-két csuka, törpeharcsa,
sőt süllő is a hálóba. Tavasszal ennél jobban „megy” a hal, jegyzi meg Sándor,
amikor a huszadik „megálló” után tizenöt kiló hallal a bárkában visszafelé
indulunk.

A dunai halászoknak meg kell küzdeniük a konkurenciával is: a rabsicokkal és a
kárókatonákkal. Meglepő módon az utóbbiak jelentik a nagyobb bosszúságot. A
hivatalosan kormorán névre hallgató nagytestű madarakra nem véletlenül ragadt a
kárókatona elnevezés. Közös halászatuk alkalmával ugyanis katonás rendbe
sorakozva akkurátusan szorítják a part felé a megszeppent halakat, és amint
elérik a kívánt „népsűrűséget”, elkezdődik a pusztítás. – A kárókatonák szinte
rosszullétig képesek zabálni, gyakran alig bírnak felszállni, annyira megtömik a
begyüket. „Megtörtént, hogy felriasztottam egy csapatot, majd arra lettem
figyelmes, hogy a csónak körül potyognak az égből a halak: a madarak öklendezték
ki őket. Volt köztük olyan csuka, amelyik még élt, úgyhogy felvettem, és
beraktam a bárkába. Csaknem egykilós volt” – meséli a negyvenes éveiben járó
Sándor.

A rabsicok, vagyis az orvhalászok nem annyira a halállományban, inkább az
eszközökben tesznek kárt. Megrongálják vagy partra húzzák a varsákat, amelyeket
aztán a vaddisznók tépnek szét halak után kutatva. A „kollektív halászemlékezet”
szerint megesett, hogy a nyakon csípett rabsicot levetkőztették, és kikötötték
egy fához, hogy a szúnyograjok lakmározhassanak belőle. Az illető állítólag
maradandó „pszichés károsodást” szenvedett…

A tanyára visszatérve őzpörköltre marasztalnak a halászok, mi azonban az
ajándékba kapott keszeg és süllő mellett döntünk, és hazafelé indulunk.

Olvasson tovább: