Kereső toggle

Egy utazás tanulságai

Nomádok Európa peremén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kora reggel van még, csak a kecskéket vitték ki a legelőre, a tehenek csak egy óra múlva mennek. A tájat sűr? köd borítja, a hegy sem látszik, csak sejteni az árnyékát. Ebből a "tejfölből" egy magányos szekér alakja bontakozik ki lassan. Aztán a hang is eljut hozzám, nevetés, igazi, szívből jövő hangos felszabadult kacaj, majd rögtön utána egy énekszó követi. Az énekest nem látni, a szekeret ugyanis vastag ponyva fedi. Petőfi jut eszembe, a négyökrös szekér, bár itt csak egy lógós fej? gebe patája csattog monotonon. Állok, és úgy érzem, mintha hirtelen a múlt században lennék. "Buona Ziau!" – köszönök harsányan a szekér felé.



"Az apámé volt ez a szekér, tőle őrököltem két éve" Fotó: Somorjai L.

– Ne erőltesse magát, uram, nem beszél olyan jól románul – hallatszik a ponyva alól. – Nyugodtan mondja magyarul, ha már annak született. A mondat végén felcsapja a ponyvát egy vaskos kéz: – Juliannak hívnak, és ha maga is a burui vásárba jön, hát felülhet ide mellénk. 

Hirtelen átfut rajtam, vajon mennyi élősködő meg bolha "juthat" rám, de aztán úgy döntök, hogy vállalom a kínokat – az embernek jól esik, ha hegynek felfelé nem kell annyit gyalogolni. A bak mögött ponyva feszül, nem lehet belátni. Az a "hálószoba", ahol – mint az apjuk mondja – "a Csimpolyás meg a Rozi még szenderegnek". 

– Maga nem idevalósi, ugyé? – fordul felém a szekeres, és hogy jobban szemügyre vehessen, hátrabillenti hatalmas kalapját. Miután tisztáztuk a nemzetségem, úgy érzem, eljött az ideje a kérdezősködésnek. 

– Hát maguk honnan jöttek? – próbálkozom. 

– A Kő-közbül – hangzik a válasz.

Azt tudom, hogy a Kő-közben nincsen semmilyen település, ezért folytatom:

– Ott is laknak? 

– Laktunk ott is, de leginkább itt a szekéren, csak mert nem vagyunk mink kirándulók – jön a tömör válasz, miközben egy hegyeset sercint a fogai közül az út szélére. 

Ekkor egy gyerekfej bukkan fel közvetlen a vállam felett, vigyorogva: 

– Áldassík, Kend! – köszön a kis "trónörökös", vagyis a Csimpolyás. 

– Mit jelent az, hogy Csimpolyás? – kérdezem, mint egy tudatlan.

– Hát csak annyit tesz, hogy zenész és furulyás, merthogy ez a gyerek tud szípen fütyülni, és olyan hatéves korában megtanult furulyálni is. Itt köztünk nagy respektje van annak, ha valaki tud zenélni, mert mink nem vagyunk olyan zenészfajta cigányok, de azért táncolni, azt mi is szeretünk nagyon. A gyerek szokott furulyálgatni így menet közben, én meg éneklek mellé, hogy jobban teljék az idő – meséli, majd hátrafordul: – Rozikám, keljél fel, és szedd össze a hátallót, mert mindjárt ott vagyunk a vásárba\'.

A kislány – olyan öt-hat évesnek tűnik – szó nélkül engedelmeskedik az apja szavának. Felhajtja a ponyvát, így láthatóvá válik a szekér belseje. Vastagon széna van az alján szétterítve, azon pokrócok és két koszlott paplan, a hálószoba meghatározó részei. A hátsó részen piszkos jutazsákok vannak felhalmozva, míg a jobb oldalon két serpenyőféleség lóg a sátor tartórúdjáról. Kóberoló cigányok – csak így nevezik őket itt Erdélyben. Ez az elnevezés utal az életmódjukra, de a szekér formájára is. Minden településen külön rendszámot kaptak ezek a szekerek. Ezen, amin ülök, temesvári bádogtábla hirdeti, hogy a szekér gazdája giroci származású. Ez magyarul úgy hangzik, hogy Gyűreget. A rendszámot szóba hozva, a gazda mesélni kezd: 

– A sógorom szekerét két éve lefoglalta a zsandárság, mert egy faluszélen otthagyta Bukarest környékén. Ő a lóval másmerre járt, és ennek meglett az ára: csak komoly összegért tudta visszavenni. 

Megtudom azt is, hogy a kóberes cigányok egyre kevesebben vannak, mert átülnek mostanság autóba – azzal gyorsabbak, több üzletet hoznak tető alá. 

– Az apámé volt ez a szekér, tőle örököltem két éve, de a lovat már csikókora óta én hajtom. Igazi kincs ez a Böske – legyint egyet oda csak úgy szeretetből. – A mokányoktól vettem már vagy tíz éve, de most van a legjobb korban ahhoz, hogy csikjazzon. Olyan csődört kell találni, amelyik pászol hozzá, mert nem mindegy, hogy ezt a fajta hegyi lovat mivel fedezteti az ember. Abrudbánya mellett van is egy komám, hazafelé, ősszel majd bemegyünk hozzá. Neki van jó ismerőse a mokányok között, ahol befedeztetem az én Böském. 

– Mit árulnak a vásárban? – kérdezem, s azt feleli, hogy faárut, fémet meg kínai cuccokat. 

– Ahogy végigjárjuk a falvakat, veszünk és eladunk útközben mindent. Van, aki koldulni is szokott, de mi nem olyanok vagyunk – mondja Julian, bár a cigányok közt a koldulás nem szégyen, ugyanolyan munkának tartják, mint a többit. 

Egy kocsit vezet az apósa, egyet ő, de ma az após és a felesége Nagyenyed felé indultak diót venni. A dió ugyanolyan jó fizetőeszköznek számít az ő markukban, mint a lej vagy éppen az euró. Az egyik faluban megveszik, és lehet, hogy a másikban már rögtön tovább is adják, busás haszonnal. Ezt csinálják kora tavasztól késő őszig, majd hazamennek Temesvárra, illetve annak környékére. Ott van nekik egy házuk a cigánytelepen. 

Míg lassan ballagunk, Julian szerszámokat vesz elő a kocsi aljából. 

– A bádogosságot, a tódás-fódás mesterséget igen magas szinten végezzük. Volt már, hogy egész nyáron tetőket javítottam a havasokban, mert a nagy hó alatt beszakadtak, és oda lett az illesztésük is. Akkor olyan jól kerestem, hogy még a téli tüzelőt is megvettem, amit máskor csak úgy szedegetni szoktunk ősszel. Manapság viszont csak az ócska fazekak meg lábosok likait kell fódozgatnom – morogja maga elé csendesen. 

Innen az Aranyos mellől a bihari hegyekbe, a geinai leányvásárba mennek majd – igaz, a leányvásár az idők folyamán egyszer? kirakodóvásárrá alakult át. 

– Még a fazekasnál van agyagedény, amit árulni szeretnék, most égeti ki, én meg majd a jövő héten megyek érte. A Rozi meg az anyja kicsit megdörzsölik, bezsírozzák, és rögtön százévesnek néz ki. Mint régiséget viszi a sok városi, aki eljön Geinára. Azt mondja, az a legjobb az egészben, ebben az életmódban, hogy nincsen időhöz kötve. Neki például nincs is órája, csak az apósának van egy, de az aranyból. 

A szekérben laknak, alszanak, és ha találnak egy szép tisztást, rétet, ott élik útközben a családi életüket. Ha megállnak, a lovat kifogja, tüzet rak, vacsorázik, és utána befekszik a kordéba. Hogy hol zuhanyoznak? Ezt csak egy ilyen magamfajta kérdezheti meg. A patakban mosdanak meg mosnak az asszonyok. Hát minden faluban van patak, állítja, "itten végig, egész Temesvárig". Az nem is falu, ahol nincs patak vagy egy ér. 

– Hidd el nékem, olyan istenfélő életmód ez, amit más nehezen ért meg. A múltkor egy Jehova tanújának magyaráztam, milyen közel élünk mi az Úrhoz, nem akarta megérteni, pedig egy templom sincs olyan, mint az erdő, és egy hívő se féli az Istent úgy, mint én, ha vihar van az erdőben. Azt mondta nékem egyszer egy lelkész, hogy az Isten nagyságát a fák meg az erdők, a hegyek beszélik, és ez tényleg így van. Élni kell az Istennel, kelni és feküdni, mert anélkül nem megy semmi – kerekített azonmód egy rövid prédikációt a vándorcigány. 

Megérkezünk a vásár kapujába, megköszönöm a fuvart, és leszállok. Ahogy kiegyenesedek, igencsak viszketni kezdek. Julian nevet: 

– Mi van, tán csak nem bolhás az úr? Ha ezt tudom, akkor fel se veszem a szekérre, mert még itthagyja nekünk. 

Aztán nagyot csap a ló farára, az felkapja a fejét, és úgy vágtat be a vásári forgatagba. Julian szavaival élve "nem mindegy, hogy esik a nap az emberfia hátára, és ha ő valahová megérkezik, azt tudnia kell mindenkinek". Úgy találom, igaza van az én cigányomnak, pedig nem tanult a kolozsvári egyetemen, ezért hangosan köszönök a sorompónál: "Buona Ziau!" – csak úgy mindenkinek.

Olvasson tovább: