Kereső toggle

Izraeli hétköznapok a terror árnyékában

Külön buszra száll a két gyerek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha valaki mostanában Izraelbe utazik, hihetetlennek és egyszerre csak oly távolinak tűnnek az itthon hallott és látott véres terrortámadásokról szóló híradások és képsorok. Jeruzsálem kiváló levegője hol édes, hol fűszeres illatokat hoz. Haifában a falafeles pultok mögött göndör hajú fiatal lányok kenik a pitába a humuszt, a most nagyon is trendi Eyal Golan-számokra lejtve egyet-egyet. A drúz falvakban az öreg mesterek továbbra is szorgalmasan készítik az üveget és a finom textíliát a minél nagyobb haszon reményében. S a jesivák színültig vannak kacagó gyermekhaddal, akik alig várják, hogy háromkor vége legyen az egésznek… 

Az idillből azonban rögtön felébredünk, mihelyt meglátjuk az útszéli gyertyakupacokat, azokat a súlyos, embervér áztatta helyeket, ahol néhány hete vagy hónapja valamilyen nagy tragédia történt. Hogyan fér meg egymás mellett ennyi élet és ennyi halál? Hőseinket – legyenek bár hivatásos vagy egyszer? hétköznapi hősök – nem kerestük, maguktól kerültek utunkba átlagos izraeli hétköznapokon. Egy céljuk van: élni és megvédeni az életet. 



Sharon Evans leánya fotójával. Védi az életet Fotók: B. K.

Sharon Evans, az Adopt-a-Family (Fogadj örökbe egy családot!) nev? mozgalom vezetője, Tel Aviv

"A terror megfoszt az emberi méltóságtól. Az áldozatokat pusztán statisztikai adatokká alacsonyítja." 

(Jay Rosenbaum rabbi)

Az apám holokauszttúlélő volt. Arra tanított, hogy Istennek minden emberrel terve van. S azt is mondta, hogy a mai Izrael a holokausztból nőtt ki. Mindig arról álmodott, hogy Izraelben telepedik majd le. Ezt a vágyát én váltottam valóra: a nyolcvanas évek elején Észak-Afrikából Izraelbe költöztem. Apám szellemi öröksége mindig arra késztetett, hogy bármi történjék is az életben, soha ne adjam fel.

Nem gondoltam azonban, hogy ehhez a súlyos örökséghez 2001 februárjában komolyan fel kell nőnöm. Az életem ekkor, 2001. február 14-én száznyolcvan fokos fordulatot vett: ezen a napon egy palesztin buszsofőr a buszmegállóban várakozó fiatal diákok közé hajtott – a merénylet nyomán nyolc fiatal meghalt, huszonhárman megsebesültek. A szörny? hírt azonnal bemondta a rádió.

Épp a munkahelyem felé tartottam egy taxiban néhány kollégámmal együtt. A szívem hatalmasat dobbant: azt súgta, rohanjak oda, az én lányom is érintett a terrorakcióban. A munkatársaim megpróbáltak lebeszélni: hogy mondhatsz ilyet, semmi okod nincs ezt gondolni. De amikor látták, hogy hajthatatlan vagyok, azonnal odamentünk.

A lányomat addigra kórházba vitték – teljesen eszméletlen volt, és alig lélegzett. Az egész arca
összeroncsolódott, kitörtek a fogai, mindkét lába eltört, a bal lábában lévő ütőér teljesen szétnyomódott, és több ponton kilyukadtak a belei. Az orvosok kevesebb mint egy százalék esélyt adtak az életben maradására…

Üvölteni kezdtem magamban: "Istenem, segíts, hogy életben maradjon! Ha túléli a gyermekem, a terror áldozatainak szószólója leszek – nem engedem, hogy ezek az életek újságokban megjelenő számokká alacsonyodjanak le, nem engedem, hogy a terror sújtotta családok teljes magányba vonuljanak vissza, eltelve a mérhetetlen fájdalommal és gyásszal. Vigaszt, életet, reményt viszek az otthonaikba, csak segíts, hogy Monique megmeneküljön!"

A lányom tizennégy órás műtéten esett át, harminc adag vért kapott, majd lélegeztetőgépre tették. S bármilyen furcsa, ahogy ott álltam mellette akkor éjjel, az én csodagyerekem egyszerre csak kinyitotta a szemét, azonnal felismert, és megszorította a kezem… Tudtam, egész életemben ez a pillanat lesz az, amit soha sem fogok elfelejteni.

Monique az ezt követő másfél évben tizenöt műtéten esett át. Nagyon nehéz időszak volt ez, de ő mindig azt mondta: "Anyu, élek, és ez a legfontosabb!" Egy pillanatra sem adta fel a küzdelmet – pedig az én gyönyörű, tizenkilenc éves lányom mindene a tánc volt, s most tolókocsiban ült, szétroncsolt testtel… Ma sem tudok erre könnyek nélkül visszagondolni… A fiú, akivel együtt tervezték a jövőt, nem bírta feldolgozni a szörny? látványt, elment. 

Ám a gyerekem állapota, hála a Teremtőnek, napról napra javult: a tolókocsit mankók, a mankókat botok váltották fel. Az ügyes kez? plasztikai sebészeknek köszönhetően az arca kisimult, s új, hófehér fogakat kapott. És képzelje, egy remek ifjú beleszeretett – nem most, mikor újra szép, hanem még akkor, tolókocsis állapotában –, és három hónapja volt az esküvőjük! A lányom újra táncolt a saját esküvőjén – bal lábára bicegve ugyan, de fantasztikusan! Akik ott voltak, azt mondták, soha nem láttak még két ilyen boldog és gyönyör? embert…

Másfél év óta folyamatosan üzenek a világnak a média különböző csatornáin keresztül: elmondom az embereknek, hogy ne hagyják egyedül azokat a családokat, akiknek valamelyik szerettére a terror lecsapott. Küldhetnek pénzt, ajándékot, e-mailt vagy levelet, s el is vihetik őket néhány napra kikapcsolódni – csak ne hagyják őket egyedül. Tudja, én nagyon szerencsés vagyok, mert a lányom megmenekült. De leginkább azért, mert hívő vagyok – sohasem maradtam, egyetlen pillanatra sem egyedül… Ám nem mindenki ilyen szerencsés: nekik meg kell mutatnunk, Isten törődik velük – rajtunk keresztül.

N. Kornél, biztonsági őr, Jeruzsálem

"Aki megment egy életet, az egész világot menti meg." (Talmud)

N. Kornéllal akár a jövő héten is találkozhat valaki, ha éppen Jeruzsálemben jár. A szikár, vézna fiatalember ott ül a zsidó negyedben, a Nyugati Fallal szemközti első utcán, egy jesiva tövében. Ha magyar szót hall, bizonyos, hogy feláll a huszonkét éves, csepeli származású biztonsági őr, és megkérdezi, miben segíthet. 

"Tudod, majdnem minden nap itt ülök. Az Óvárosban szeretek a legjobban őrködni. Itt minden más. Sokan persze nem értenek, mert ez a hely a legveszélyesebb. De én nem tágítok, mert mondjuk a pénz is jó, huszonöt sékelt kapok itt óránként, de nem ez a fő indokom. 

Én már három robbantást is túléltem, legutóbb a jeruzsálemi buszon egy nagy utazótáska mentette meg az életem. Ha nincs ott az a nagy táska, ami kirepült, te… hát én nem is tudom… Azt is bőven átéltem már, milyen az a terror utáni sokk… 

Mostanra egész jól megtanultam, ki fog robbantani. Egyszerűen lehet látni az arcán – pedig eszesek ám ezek, sokszor beöltöznek pajeszosnak! De azt látni lehet az illető egész lényén… A múltkor is egy bevásárlóközpontban mondom a haverjaimnak, hogy nézzétek már, az a nő tuti, hogy robbantani fog. Azt mondják, hülye vagyok. Na, mondanom se kell, öt perc múlva tényleg robbantott…

Úgyhogy én egész nap csak itt ülök, és nagyon figyelek. Sosem csak a külsőt, hanem a belsőt, meg a szemeket. Ha valami nagy gáz van, leszólok a határőröknek, azok három perc alatt itt vannak.

Meg aztán az arabokkal is majd minden este van itt egy kis verekedés. Nem akarom kihegyezni a dolgot, de az az igazság, hogy idejönnek kötekedni, veszekedni mindennap. Csak akkor marad el a bunyó, ha én itt vagyok. Nem is szeret itt ügyelni senki a csapatomból, csak ha velem vannak. Azt mondják, velem nem félnek, mert olyan biztonságot árasztok magamból, hogy rám merik bízni az életüket.

Szerencsére eddig mindig megmenekültem, remélem ezután is meg fogok. Tudod, lehet, hogy másoknak ez furcsa, meg minden, de én itt érzem jól magam a sűrűjében – ha mások életére vigyázhatok."

Malka Rubenstein, kétgyermekes édesanya, Haifa

"Élünk. Mindenkinek megvannak a maga feladatai, amiket napról napra teljesíteni kell. Mi a terrorról csak ritkán beszélünk, főleg azért, mert az ismeretségi körömben szinte nincs is olyan ember, aki a hatvanhetes háború óta ne veszített volna el egy barátot, messzi ismerőst vagy netán rokont. Persze gondolunk a
legrosszabbra, én is – ez ebben a helyzetben magától értetődő. Hogy őszinte legyek… én a harmichetes buszhoz viszem ki mindennap a gyerekeimet, mert nincsen autónk, de arra mindig nagyon ügyelek, hogy két külön járatot válasszak. Az egyiket az egyikre, a másikat a következő járatra teszem fel. Ha netalán valami történik, legalább az egyikőjük megmaradjon nekem…" 

Jael Bar Sov, önkéntes rendőrszázados, Bét Horon

"Az adakozás elűzi a halált." (Talmud)

Jael középkorú hölgy. Ha nem egyenruhában látnánk, nem is gondolnánk a fekete mosolygós szempár nyomán, hogy egy rendőrnővel van dolgunk. Tizennyolc éve szolgálja hazáját önkéntes alapon – egyetlen sékelt sem kap cserébe.

"Nagyon szeretem a népemet. Szenvedélyes típus vagyok: a szívem csordultig van örömmel, amikor egyenruhába bújok, és az otthonomért dolgozom. Számomra mindennél többet ér, amikor az emberek nyugodtan élvezik a szabadságot, boldogan programokon időznek a családjaikkal, mert mi, egyenruhások ott vagyunk. Természetesen tudom, hogy az egyenruha egyben vonzó célpont is… De nem törődöm vele, mert mindenkinek meg kell halnia egyszer – hát akkor legalább értelme legyen, ha úgy alakul… Hogy nem kapok mindezért egy vasat se? Kit érdekel?! Az embereknek mindig azt mondom, van egy titkos mennyei bankszámlám valahol, ahová havonta megérkeznek ezek az »összegek«… De ne gondolja, hogy egyedül engem illet mindezért a dicsőség. Izraelben huszonötezer rendőr van – ebből hétezer-ötszázan önkéntesek, s ugyanúgy önzetlenül teszik mindezt, mint ahogy én teszem."

Az öngyilkos merénylők négy csoportja

2000 szeptemberétől máig 5275 terrortámadás történt Izraelben – a bombával, fegyverrel, késsel, egyéb éles eszközzel, járművel történő támadásokat és az öngyilkos merénylők által elkövetett bűntetteket mind ideértve – nyilatkozta a Heteknek Eran Israel, az Izraeli Rendőrség Bét Horon-i egységének parancsnoka. 1915 esetben bombával történt a támadás – ebből pontosan 1061 esetben öngyilkos merénylők követték el a merényletet, azaz ennyi esetben a támadó személy testére volt a bomba erősítve. A támadások során 5954 személy sebesült meg, s 895 haláleset történt.



Bemutató a terrormódszerekről a Bét Horon-i rendőrségen 

"Az öngyilkos merénylők csoportját vizsgálva négy fő kategória rajzolódik ki előttünk, akikből a terrornak ez a válfaja táplálkozik" – magyarázta lapunknak Avi Zelba főelőadó. 

"Az első csoportba tartozók ideológiai háttér miatt vállalkoznak a halálra: egész életük folyamán szisztematikus képzésben részesülnek, és életük értelmének a robbantás pillanatait tartják. Általában tizennyolc és negyven év közöttiek. Ők a legveszélyesebbek, szinte lehetetlen megállítani őket.

A második csoportot egyszerűen csak a bosszú vezérli – valamilyen sérelem és a megtorlás vágya hajtja őket. Az előzőeknél sokkal fiatalabbak: tizennyolc–huszonöt évesek. Nehezen tudjuk megállítani őket. Ebbe a csoportba tartozott például a haifai Maxim étteremben nemrégiben elkövetett tömeggyilkosság elvégzője, az a bizonyos ügyvédnő is.

A merénylők harmadik csoportját szerencsétlen, reményvesztett nők, nem ritkán kislányok alkotják. Általában tizenhét-tizennyolc évesek, vagy még fiatalabbak, akiknek olyan nagycsaládot kell ellátniuk, hogy már nem bírják tovább, vagy erőszakos módon egy olyan emberhez lettek hozzákényszerítve, akit egyáltalán nem szeretnek, így inkább a halált választják. Az is gyakori, hogy a család valamelyik tagjával szexuális viszonyba kerültek – s így akarják visszaszerezni a család előtt a tiszteletet. Ők a legfiatalabbak, nyolc(!)-tizennégy évesek. Ez a csoport okozza számszerűen a legkisebb veszteséget, ugyanis minél előbb meg akarnak szabadulni terheiktől és az öngyilkosság súlyától.

»Dicsőségcsoport« – egyszerűen csak így nevezhetjük a negyedik kategóriába tartozókat. Szinte kizárólag csak férfiakból áll ez a csoport: olyan emberek ők, akik tisztességet, hírnevet, valamilyen dicsőséges véget keresnek. A legtöbbjüket még az akció előtt sikerül elkapni – túl nagy zajt csapnak a »nagy esemény« előtt.

Sajnálatos tény, hogy a terror halálos áldozatainak száma egyetlen év alatt a duplájára nőtt: míg 2000 és 2002 között 468 személy halt meg, 2003-ra ez a szám 895-re nőtt. Izraelben jelenleg az évi nemzeti össztermék három-négy százalékát költjük biztonságra" – hangsúlyozta Avi Zelba.

Olvasson tovább: