Kereső toggle

Rájöttem: a gyilkos ül velem szemben

Beszélgetés Doszpot Péter nyomozóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Doszpot Péter, alezredes. Harmincöt éves. Két éve a BRFK életvédelmi
alosztályának vezetője. 1997-ben az év rendőre. Látványos sikereinek egyik titka
különleges emberismeretében rejlik.



"Óriási örömként élek meg minden ügyet, ahol megtaláljuk az elkövetőt" Fotó:
Korbely Attila

– Mi az, ami a nyomozótársaid fölé emelt téged? Vagyis te és az általad
vezetett stáb mitől ilyen sikeres?

– Szerintem, ami engem a kollégáim fölé emelt, és amiért ilyen fiatalon
főnök lettem az az, hogy szinte azonnal meg tudom állapítani, megérzem, hogy milyen
szinten és milyen stílusban kell beszélnem, kommunikálnom a feltételezett gyilkossal.
Úgy tűnik, a személyiségem alkalmas arra, hogy "együtt dolgozzam" velük. Tehát,
hogy kihozzam belőlük a gyilkost. Ezt itt bent úgy mondjuk, hogy "elvitetem vele a
balhét". Nagyon hamar észre tudom venni, hogy az az ember, aki előttem ül,
egyszerűen... gyilkos-e vagy sem.

– Hogyan...?

– Azt hiszem, a személyisége, a levegője alapján megérzem benne a gyilkost.
Hamar rájövök, hogy potenciális elkövetőként érdemes-e vele foglalkozni vagy sem.
Ez engem nagyon sok plusz munkától szabadított meg.

– Az első benyomásnak ekkora jelentősége van?

– Óriási. Legalábbis nálam. Ez idáig nyolcvan százalékban bejött. A másik
fontos dolog az, hogy fel kell tudni vállalni az esetleges kudarcokat is. Igenis, le kell
ülni vele beszélgetni, ki kell hallgatni, állandóan kommunikálni kell vele. Lehet,
hogy az első öt beszélgetés után teljesen megalázottnak érzed magad, és úgy
tűnik, ő fog győzni. Merthogy, semmit nem tudtál belőle kiszedni, pedig a "belső
készüléked" azt mondja, hogy ő a gyilkos. Lehet, hogy ez a párharc hónapokig, vagy
akár egy évig is eltarthat, de fel kell tudni vállalni ezt a látszatkudarcot is.
Aztán valamikor csak elfárad a fazon. Kilazít egy kicsit, mond vagy tesz valamit –
akár egy teljesen lényegtelennek tűnő dolgot –, amivel végül is lebuktatja magát.
Azt tudnod kell, hogy mire idekerül egy ember, mint lehetséges gyilkos, addigra már egy
nagyon nagy nyomozás van mögöttünk. Ezt én nem egyedül csinálom, hanem mondjuk
tizenöten. Amikor ott ül velem szemben, én már a magánéletétől kezdve, a hobbiján
át a munkájáig, mindenről mindent tudok. Természetesen ezt ő nem is sejti. Az ő
érdeke és célja viszont végig az, hogy körmeszakadtáig tagadjon. Itt az a kérdés,
hogy azokat a dolgokat, tényeket, bizonyítékokat, amiket tudok róla, hogyan tudom a
beszélgetés során ellene felhasználni. Tudnom, és éreznem kell, hogy a kérdéseimet
hogyan, mikor, hova kell elhelyeznem, hogy a végén azt érezze: én vagyok az erősebb.

– Ez tulajdonképpen egy olyan "pszichikai párbaj", ahol ha te győzöl, ő
beismeri a bűncselekményt?

– Pontosan így van. Sőt, ez egy igazi szellemi harc, ami két ember között
zajlik. Ő azt figyeli, mi az, amit én már bizonyíthatóan tudok, és mi az, amit csak
sejtek. Én pedig azt, hogy az életének melyik területe az, ahol valamibe még bele
tudok "csípni". Ahol meg tudom fogni, meg tudom szorítani az illetőt. Sokszor egy
gesztuson, egy hangsúlyon, egy elkapott pillanaton, egy kicsúszott félmondaton múlik
minden. Van úgy, hogy hihetően mond valamit, de a szemében mást látok. Tehát
hazudik. Tudod, minden egyes bűnözőhöz más stílusú "kulcs" kell. Egy profi
bérgyilkoshoz – sok van mostanában – úgy kell viszonyulnom, hogy ez egy hideg,
számító ember, aki a munkáját végzi. Akinek az a foglalkozása, hogy ötszázezer
forintért embert öl. Tehát, ha én nagyképű, flegma leszek, ő is olyan lesz velem.
Ez egy baromi izgalmas párharc, ahol a gyilkosok nagy része nincs megijedve tőlünk. Ez
egy "ki mit tud" és egy adok-kapok játék. Ebben kell neked győznöd. Különben
információkat csak akkor kapsz, ha te is adsz. Tehát, ha azt akarom, hogy ő elmondja
nekem, miért és hogyan ölte meg Mariskát – ha nem is így buciba (élesbe) –,
nekem is el kell mondanom, hogy miért gondolom, hogy ő a gyilkos. Mi szól ellene stb.,
stb. Nekem az is információ, ha ő kiröhög engem, és azt mondja: "ugyan már, semmi
közöm az egészhez".

– Nem volt még olyan, hogy anynyira irritált az illető személyisége, hogy nem
tudtál mit kezdeni vele?

– Dehogynem. Volt olyan, hogy leültem valakivel, és öt perc után felálltam,
mert biztos voltam benne, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Egyszerűen idegesített a
hülye stílusa. Én ettől agresszív lettem vele, ezt ő vette, és ő is agresszív
lett velem. Ő nem fogadott el engem, és én sem fogadtam el őt. Ilyenkor teljesen
felesleges küzdeni egymással. Azért van itt az alosztályomon ötven ember, hogy
találjunk egy másik nyomozót, aki egy hullámhosszra tud vele kerülni. Kész. Ilyen
egyszer? a dolog.

– Az szempont lehet esetleg, hogy megkedveljétek egymást, és ilyen módon
nyíljon ki az illető?

– Érezni kell, hogy mit igényel. Van, aki azt igényli, hogy haver legyél, van
aki nem. Meg kell érezned már a legelején, hogy a te személyiséged mennyit tud
fogadni, vagy mennyit tud elbírni belőle.

– Ez tanulható?

– Szerintem nem, illetve csak az állandó munkában lehet megtanulni. Minden
helyzetben ki kell próbálnod magad, és nem szabad félned, hogy esetleg veszítesz. Az
én alosztályom azért van magasabb szinten minden más hasonló egységnél az
országban, mert szakmailag a tapasztalataink sokkal-sokkal nagyobbak. Gondolj csak bele.
Egy megyében van évente négy gyilkosság. Nálunk a BRFK-n van negyven. Itt már szinte
minden előfordult. Emiatt aztán nehéz minket behozni.

– Említetted, hogy volt egy srác, akivel közel egy évig csatáztatok, és a
végén beismerte a gyilkosságot.

– Igen, ezelőtt hat évvel ez a srác megölt egy vállalkozót, a legjobb
barátját. Már egy éve dolgoztunk az ügyön, és sehol semmi bizonyíték. Meg kell,
hogy mondjam neked, én az első perctől kezdve azt éreztem, hogy esetleg ez a srác
volt a gyilkos, de mondom, semmilyen konkrét nyom vagy jel nem utalt erre. Ezalatt az egy
év alatt szinte minden nap valahol találkoztunk a városban, átbeszéltük a
gyilkosságot, azaz kóstolgattuk egymást. A srác ugyanannyi idős volt mint én,
ugyanúgy két fia volt mint nekem, azonos küzdősportot űztünk, sőt majdnem ugyanott
lakott, ahol én. Annak ellenére, hogy én végig benne éreztem a gyilkost, majdnem hogy
barátságba kerültünk egymással.

– Min csúszott el, hogyan jöttél rá?

– Miután már százszor átbeszéltük a dolgot, egyszer azt mondtam neki: "Laci
segítsél már, te voltál a legjobb barátja! Neked tudnod kell, mi történt.
Kábítószer, fegyver vagy vörös higany – ez akkor volt divat – vagy miről szól
ez a történet?" Erre rám néz, és azt mondja: "Úristen Péter, most látom,
milyen hülye vagy. Te tényleg nem tudsz semmit". És abban a pillanatban rájöttem,
milyen igaza van, hiszen a gyilkos itt ül velem szemben. Ezek után nagyon rövid idő
alatt be is tudtuk bizonyítani. Utólag elmondta, hogy abban a másodpercben, mikor
kimondta ezt a mondatot, rájött, hogy elszólta magát. Látta a szememből, hogy
rájöttem, hogy ő a gyilkos.

– Milyen volt az a pillanat, mikor ez a barátoddá lett gyilkos beismerte és
aláírta a jegyzőkönyvet?

– Ez a pillanat egészen romantikusra sikerült. Mikor "elvitte a balhét",
sírva fakadt és azt mondta: "Peti, te győztél, te voltál a jobb" – és
gratulált nekem.

– Most mi van vele?

– Üli az életfogytiglant.

– Nem sajnálod, hiszen haverok lettetek?

– Na figyelj Péter..., azért ne gondold, hogy összekeverem a helyzeteket. Azt
sajnáltam volna, ha valahogy kicsúszott volna a kezemből. Ezek az emberek embert
öltek, van, amelyikük többet is. Én napi huszonnégy órából huszonnégyet azért
dolgozom, hogy ezeket a bűnözőket elkapjam, és kivonjam a forgalomból. Ez úgy
történik, hogy miután elmondja nekem, hogy hogyan ölt, s ezt mindketten aláírtuk,
őrizetbe veszik, elviszik innen, és nincs tovább. Kész. Ott van a következő
gyilkosság. Egyet hál\' istennek megoldottunk. Ennyi.

Óriási örömként élek meg – és élünk meg – minden ügyet, ahol megtaláljuk az
elkövetőt. Tudod milyen hatalmas örömben úsztunk két napig, mikor megfogtuk a
sorozatgyilkost? Még pezsgőt is bontottunk.

– Ott is te vezetted a nyomozást?

– Igen.

– Volt olyan eseted, hogy a tények és a bizonyítékok amellett szóltak, hogy az
a gyilkos, akit elkaptatok? Ebben te is száz százalékosan biztos voltál, de a
bíróság mégis felmentette...

– Természetesen.

– Milyen érzés volt?

– Nagyon brutális.

– Ez attól volt brutális, hogy saját kudarcodként élted meg?

– Igen. Attól. A bíróság ilyenkor óhatatlanul a saját munkádat is
minősíti. Ez azt jelenti, hogy azok a bizonyítékok, amelyeket összeszedtél, és
leírtál az ügyiratban, egy kivülálló számára nem elégségesek. Nem meggyőzőek.
A bíró nem ismeri a gyilkost, nem beszél senkivel, ő csak az aktából ismeri az
ügyet. És azt mondja: kérem szépen én ennek alapján nem vagyok meggyőződve a
gyanúsított bűnösségéről. És nem fogom elítélni.

– Azt nem mondhatod, hogy száz százalékosan érzed és tudod, hogy ő a gyilkos?

– De mondhatom, de erre azt mondják: "Bizonyítsa be." És igazuk van. Más
dolog tudni valamit, és megint más bebizonyítani azt.

El tudod te képzelni, mennyi mindent tudok én ebben a fővárosban? De ha belegebedek,
akkor sem tudom bebizonyítani. Most lehet, hogy az a 30 milliós autó annyira lopott,
hogy ennél lopottabb már nem is lehet egy autó. És én ezt pontosan tudom. De olyan
profi módon "le van papírozva", hogy egyszerűen sehol nem tudok belekötni. És
akkor folytathatnám a sort.

– Olyan nem történt még veled, hogy a tények és a bizonyítékok, és minden
egyéb jel az elkövető ellen szólt, de a te mást éreztél?

– Ilyen is volt..., illetve éppen most van. Két hónappal ezelőtt volt egy
SHELL-kutas rablás, ahol lelőtték a pénzszállító autó vezetőjét. Sajnos meg is
halt. Az elkövető most van előzetesben a vizsgálati osztályon. Nagyon korrekt és
meggyőző bizonyítékok szólnak ellene. De miután tíz percet beszéltem a sráccal,
ez a tíz perc engem ennek az ellenkezőjéről győzött meg. Egyszerűen nem éreztem
benne a gyilkost. Úgy vagyok vele, tán mégsem ő volt az. Majd meglátjuk. Ez az ügy
még nincs lezongorázva.

– Egyszer azt hallottam rólad, hogy annyira "megszállott" nyomozó vagy, hogy
még a maffiába is beépültél.

– Hát ..., ilyen is volt.

– Egy kicsit részleteznéd?

– Egyszer le is szereltem a rendőrségtől három hónapra. Addig bírtam
közöttük. Baromi nagy tapasztalatokat szereztem.

– Melyik terület volt ez?

– A kábítószer. Tudniillik nagyon sok gyilkosság hátterében ez áll.
Azáltal, hogy én beépültem, egy európai kábítószer-hálózatot sikerült
megbuktatnunk. Csak aztán én is megbuktam... Gyorsan ki kellett, hogy vigyenek
közülük.

– Hogy történik egy ilyen "kivitel"?

– Ilyenkor csak az az életbiztosítás, ha gyorsan felfeded magad. Azt mondod:
"Bocs fiúk, de én zsaru vagyok." Nem örülnek neki, de ez egy hallgatólagos dolog,
hogy ilyenkor legalább nem ölnek meg.

– És ha nem szálltál volna ki a buliból?

– Akkor már nem élnék.

– Nem félsz attól, hogy egyszer csak kinyírnak?

– Elvileg ez bármikor megtörténhet, benne van a pakliban. De félni, nem félek.
Ha félnék, másnap már nem tudnék dolgozni.

– Most lett vége a Diákszigetnek. Tudod, a kultúrszigetnek. Te kint voltál?

– Az kultúrsziget?! Abban a koszban, piszokban, tele kábítószerrel, piával,
szexszel? Ez még viccnek is rossz! Ha egy kábszeres kutyát kiviszel a szigetre,
meghülyül szegény. Csak forog össze-vissza a szerencsétlen, mert minden irányból
csak a drogot érzi. Ha kábítószerest keresnénk, kihozhatnánk a fél szigetet.
Úgyhogy nekem ne mondja senki: könny? drog meg kemény drog! És nincs itt semmiféle
holland példa. Ha egyszer drog, akkor az drog és kész. Különben mi csak akkor
megyünk oda, ha gyilkosság történik. De akkor azonnal.

– A nap huszonnégy órájában bármikor és bárhova riasztható vagy?

– Természetesen. Ha áldozat van. Ezt igazán hatékonyan másképp nem is lehet
csinálni. Ezt szeretem, ehhez értek, ezt csinálom a rendőrségen, amióta az eszemet
tudom.

– Mit tartasz eddigi legnagyobb szakmai sikerednek?

– Oké, őszinte leszek, de akkor ne tarts nagyképűnek. Brutális nagy ügyeket
megoldottam. Fantasztikusan nagyokat. De eddigi legnagyobb sikerem a sorozatgyilkos volt.
Kevés gyilkossági nyomozónak adatik meg – és ne is adasson meg –, hogy
sorozatgyilkos után nyomozzon. Mondom, ne legyen ilyen. De ha már van, akkor hatalmas
szakmai sikerként könyvelem el. Ez a csapat, amit ráállítottam, éjjel-nappal ezen
dolgozott. Hatalmas munkát végeztek.

– Hogy sikerült elkapni?

– Ez egy 27 éves albán srác, aki ráadásul olyan tökéletesen beszél
magyarul, mint te. Évekig élt Magyarországon, de kint is magyar területen lakott.
Először beismerte, utána visszavonta vallomását. Aztán mindenfelé leveleket írt
– még az ENSZ-hez is –, hogy megkínoztuk, és csak azért írta alá, de ő
igazából ártatlan.

– Erről mondanál még valamit? Érdekelne.

– Amíg nincs meg a vádemelés, és nincs bíróság előtt, nem mondhatok neked
többet. De biztos vagyok benne, hogy a gyilkost kaptuk el.

– És mi volt a legnagyobb kudarcod?

– Volt Budaörsön egy kettős gyilkosság. Egy sátánista fiatal kegyetlenül
lemészárolt egy idős házaspárt. Itt is én vezettem a nyomozást. Száz százalék,
hogy az a srác volt a gyilkos, akit elkaptunk. Ezt a mai napig fenntartom. A bíróság
elegendő bizonyítékok híján felmentette a srácot. Ez bizony az én hibám volt. Nem
írtam le elég jól, elég precízen az ügyet. Nagy kudarc volt.

– Tudod azt, hogy amióta az emberek – a sajtó és televízió jóvoltából –
látják, hogy te és a stábod hogyan dolgoztok, ezen keresztül az egész rendőrség
megítélése is jobb lett?

– Az az igazság, hogy ezt mi a munkánk során a bőrünkön érezzük. Múltkor
is az utcán egy idős néni odajött hozzám, és azt mondta: "De jó, hogy maguk
vannak". És megsimogatta a kezemet.

– Péter, én is őszinte leszek hozzád. Élmény volt veled a beszélgetés, mert
egy pillanatig sem éreztem, hogy zsaruval beszélek.

– Köszönöm.

Olvasson tovább: