Kereső toggle

Vége a dalnak

Megegyezés nélkül fog kilépni Nagy-Britannia az EU-ból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár kormányra lépésekor úgy tűnt, Boris Johnson egy olyan megoldhatatlannak látszó egyenletet örökölt meg, amelybe csak belebukni lehet, az első két hét eseményei arra utalnak, hogy neki sikerülhet az, ami felemésztette Theresa Mayt.

A brit kormány elkezdett felkészülni az október végi, megegyezés nélküli kilépésre, miközben a miniszterelnök országjáró körútján próbálja felrázni a Brexit körüli bizonytalanság miatt apátiába esett országot.

S közben az Európai Unió vezetői olyat tettek a héten, amit már régóta nem: komolyan vették a brit miniszterelnök szavait. Boris Johnson ugyan folyamatosan hangsúlyozta pártvezetői kampánya során, hogy Nagy-Britannia október 31-én kilép az Európai Unióból, megegyezéssel vagy anélkül, de ezt az EU vezetői szemmel láthatóan blöffként kezelték. Az elmúlt napok eseményeiből, a kormánytagok nyilatkozataiból és Boris Johnson magatartásából viszont rájöttek, hogy a kormány megegyezés nélküli kilépésre készül. Dominic Cummings, a kilépés melletti mozgósítás motorja a múlt héten kijelentette: a parlamenti képviselők most már nem fogják tudni megakadályozni, hogy Nagy-Britannia akár megegyezés nélkül is kilépjen az EU-ból. Cummings azt is világossá tette, hogy ha a miniszterelnök szeptember elején el is veszítene egy baloldali kezdeményezésű, de konzervatív képviselők által is támogatott bizalmi szavazást, az új választásra már csak október 31-e után kerülhet sor. Ráadásul, ha Boris Johnson elbukna a bizalmi szavazáson, és kiírnák az új választást, ez azt jelentené, hogy az október 31-e előtti napokban már nem lesz működő parlament, és nem lesz, aki parlamenti szavazást kezdeményezzen a kérdésben. Johnsonnak tehát még a legrosszabb forgatókönyv is a segítségére lehet ígérete teljesítéséhez.

Az EU vezetőinek szemmel láthatóan lassan esett le a tantusz, hogy Boris Johnson végre tényleg lépni fog, és megpróbálja feloldani a patthelyzetet. Az elmúlt hónapokban, sőt években az EU egyetlen stratégiája ugyanis a várakozás és a kifárasztás volt, arra építve, hogy a brit kormány úgysem tudja otthon nyélbe ütni a kilépést, minden maradhat tehát a régiben. Dominic Cummingsnak a Downing Street 10-be érkezésével egyesek talán már szikrát kaptak, hogy mi is várható. A kilépésre mozgósító szavazás mögött álló erős ember (Aki nélkül ma nem lenne Brexit, Hetek, 2019. február 8.) gyakorlatilag miniszterelnök-helyettesként működik a kormányban. A miniszterelnök stratégiai tanácsadója negyvennyolc órát adott az összes minisztériumnak, hogy beszámoljon a megegyezés nélküli kilépés esetére készített stratégiájáról. Cummings nyilvánvalóvá tette: tisztában van azzal, hogy az előző pénzügyminiszter és gazdasági miniszter nemcsak nem készült fel erre a lehetőségre, hanem azt aktívan akadályozta is. Cummings a hét elején kijelentette: aki megpróbálja megakadályozni a megegyezés nélküli kilépést, az számíthat a leváltásra.

Nemcsak Cummings nyilatkozatai és a tevékenységével kapcsolatos cikkek utalnak arra, hogy a kormányfő elszánta magát, hanem az elmúlt hetek eseményei is. Az újdonsült brit miniszterelnök ugyanis még egyetlen európai vezetővel sem találkozott, és nincs semmiféle utalás arra, hogy bárkivel is találkozna a hónap végén esedékes G7-találkozó előtt. Ez pedig arra enged következtetni, hogy nem akar új engedményeket kérni vagy új megegyezést tető alá hozni az EU-val. 

A brit miniszterelnök külföldi utak helyett az országon belül tett látogatásokat, és úgy tűnik, mintha egy előrehozott választásra készülne fel. Már beiktatásakor több pénzt ígért az iskoláknak, kórházfelújításokra tett fogadalmat, és húszezerrel több rendőrt biztosított volna az utcákon. Johnson az elmúlt napokban folytatta a kampányt, új vasutat ígért Manchester és Leeds között, és több pénzt az egészségügyi ellátásért felelős NHS-nek. Bár mindenkinek azt nyilatkozta, hogy semmi szüksége egy előrehozott választásra, egyre inkább úgy tűnik, hogy ha sikerül felráznia az országot a Brexites kómából, akkor október 31-e után sor kerülhet erre is.

Theresa May kormányzása ugyanis teljes apátiába taszította a lakosságot, a bukás előtti hosszú hónapokban úgy viselkedett, mintha csak ügyvivő kormány lenne, amelynek az a feladata, hogy a kilépést nyélbe üsse, és nem foglalkozott az olyan hétköznapi dolgokkal, mint az oktatás, az egészségügy és a biztonság. A legújabb közvélemény-kutatások viszont azt mutatják, hogy a választók jól fogadták az új miniszterelnök érkezését, és a többség például egyetért abban, hogy ha az EU nem hajlandó újratárgyalni a kilépés feltételeiről, akkor Nagy-Britanniának egyezmény nélkül kell azt megtennie.

 

Gyorsinterjú Douglas Murray íróval, publicistával

Ki fog-e lépni Nagy-Britannia az Európai Unióból, és ha kilép, az milyen hatással lesz Európára?
– Most végre egy olyan kormányunk van, amely teljesíteni fogja azt, amit az emberek kérnek. Nincs arra mód, hogy az új kormány a bennmaradás mellett döntsön. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesznek arra kísérletek, hogy megállítsanak minket, de nem valószínű, hogy ezek működnének. Borzasztó csupán elképzelni is annak a demokráciára való hatását, hogy a parlament megakadályozza, amit az emberek kértek. Azt gondolom, hogy távozni fogunk, de ugyanakkor remélem, hogy a kormány felismeri, hogy az egyes országokkal jó kapcsolatokat kell ápolnunk.
Önök most egy olyan futószalagon vannak, amely gyorsabban mozog majd amiatt, hogy mi leszállunk róla. Önökre nézve ez sajnálatos, de mi úgy döntöttünk, hogy ez a futószalag nem nekünk való, és a népszavazás óta történtek minket igazoltak. Korábban például azt gondoltuk, hogy a közös európai haderő sohasem fog megvalósulni, de most azt láthatjuk, hogy az ennek létrehozására irányuló törekvések egyre erősebbek. 
A közelmúltban oldották fel a Thatcher-kormány kormányülésein készült jegyzőkönyvek titkosságát. Ezek alapján került napvilágra, hogy még a kormányzása elején felmerült: Nagy-Britannia nagyobb létszámú vietnami menekültet fogadjon be és engedjen a munkaerőpiacra. Ezt Thatcher annak idején azzal hárította el, hogy érdemesebb például lengyeleket befogadni, mert ők könnyebben adaptálódnak a brit kultúrához, mint mondjuk a vietnamiak. Hogyan lehetséges, hogy ma ilyen vitákat és ilyen kérdéseket nem lehet megtárgyalni?
– Ilyen vitákat ma valóban nagyon nehéz lefolytatni, miközben mindenki tudja, hogy van különbség a kultúrák között, de ezeket a különbségeket pontosan meghatározni ma az egyik legveszélyesebb feladat, nagy veszélyt jelent ugyanis az illető megítélésére és reputációjára. Mindenki tudja, hogy ha valaki, mondjuk, Norvégiából Svédországba költözik, akkor úgy fognak róla beszélni, hogy az a norvég férfi. Ugyanakkor, ha valaki Eritreából költözik Svédországba, akkor úgy kell tennünk, mintha ő automatikusan svéd lenne. Felismerjük tehát a kis különbségek jelentőségét. Ha valaki, mondjuk, Birminghamből Londonba költözik, akkor ő birminghami marad, de ha valaki Pakisztánból költözik Londonba, akkor ő azonnal brit, ráadásul ugyanolyan brit, mint bárki más. Ennek természetesen van jó oldala is, hiszen ha valaki állampolgár, akkor vele egyenrangúan kell bánni. Ugyanakkor, ha én, mondjuk, Kínába költöznék, akkor rólam úgy beszélnének, hogy az a „brit fickó”. Soha az életben nem lennék ugyanolyan kínai, mint bárki más. A gond az, hogy senki nem tudja pontosan, hol helyezkednek el a kultúrák közötti határok.
Az adaptáció azért valósul meg, mert az egyén szeretne beilleszkedni, illetve a társadalom is szeretné, ha az illető beilleszkedne. Nagyon nehéz megítélni azt, hogy ki hova és hogyan tud beilleszkedni. Ehhez nemcsak jó ítélőképesség kell, hanem akár diszkrimináció is, természetesen nem elítélő módon. Szükség van arra tehát, hogy megkülönböztessük a különböző csoportokat, és megmondjuk, hogy az A csoport jobban be fog illeszkedni, mint a B csoport. Ma viszont elképzelhetetlen, hogy egy brit politikus belemondja a kamerába, hogy melyik csoport nem tud könnyedén integrálódni. Azonnal darabokra esne szét a karrierje, miközben mindenki tudja, hogy bizonyos csoportok könnyebben integrálódnak, mint mások. Vegyük például Párizs külvárosát, az úgynevezett banlieue-t. Nem hiszem, hogy az ottani lakosokra bármikor is úgy gondoltak, mint párizsiakra, és nem hiszem, hogy a franciák az észak-afrikaiakra hozzájuk hasonló franciákként gondolnának. 

Olvasson tovább: