Kereső toggle

Washington és Peking válófélben

Hova vezetnek Kína globális törekvései?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A feszült Amerika–Kína versengésben sehogy sem sikerül a feleknek kiegyezni. Kína ezért inkább más barátot keres, és Trump ellen tevékenykedik. Az amerikai elnök pedig 40 éves diplomáciai hagyományokat rúg föl. Nemcsak a gazdaságról szól a vita.

 

Miközben Peking idén 288,4 milliárd dolláros adócsökkentésre kényszerült, és az előző évek (6,6 százalékos) gazdasági növekedését sem tudja reprodukálni, a nemzetközi külpolitikában komoly hangnemváltás érzékelhető. Trump elnök megközelítése egyre több elismerést kap, miközben a Kínával szembeni kritika erősödik.

A Huawei elleni feketelistázás is már érezteti hatását, de a kereskedelmi vitán túl az Egyesült Államok Kína földrajzi terjeszkedésével szemben is keményebben betart. Év eleje óta amerikai hadihajók többször áthaladtak a Tajvani-szoroson, jelezve Peking felé, hogy nem lehet megfélemlítéssel megakadályozni, hogy a régióban közlekedjenek. Ezek az úgynevezett hajózás szabadságát biztosító műveletek nem fogják ugyan megváltoztatni Kína dél-kínai-tengeri politikáját, sem rábírni a keleti hatalmat, hogy feladja a vitatott területeken (Paracel- és Spratly-szigetek) létrehozott bázisait; mégis egyre több szakértő helyesli az Obama-adminisztráció puhaságával való szakítást.

Sőt, Trump 40 éve követett washingtoni–pekingi diplomáciai hagyományokat rúgott föl. Ez a retorika szintjén is megjelenik: az Egyesült Államok Kínával való kapcsolatát „stratégiai elkötelezettség” helyett „stratégiai versengésként” jellemzi. Adódik tehát a kérdés, hogy vajon töréshez vezet-e, hogy Amerika bekeményített?

A kínai egységkultusz mibenléte

 

Június elején a Szingapúrban tartott ázsiai védelmi miniszteri tanácskozás során Patrick M. Shanahan amerikai ügyvezető védelmi miniszter javasolta a kínai félnek, hogy a nézeteltérések helyett a lehetséges együttműködési területeket, például az észak-koreai szankciók (gyakran kínai vizeken előforduló) megsértésének kérdését helyezzék előtérbe.

Vej Feng-ho védelmi miniszter azonban hamisítatlan, és rendkívül harcias propagandabeszéddel válaszolt. „Az emberiség keresztúthoz érkezett. Hszi (Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke) nagyszabású elképzelése egy közös értékeken alapuló közösség felépítése, amelyben a népek harmóniában élnek egymással.” – ebben a kijelentésben tulajdonképpen az ősi datong („nagy egység”) eszmét gyúrta össze a modern globalizációs törekvésekkel. A nyugati civilizációval szakítani igyekvő globalista irányzatok hosszú évtizedek óta támogatják azt a folyamatot, amelynek végcélja, hogy az Egyesült Államoktól az ázsiai ország vegye át a vezető szerepet (az IMF például már többször kacérkodott a gondolattal, hogy Pekingbe helyezi át a székhelyét).

Vej Kína békés szándékainak porhintése mellett is egyértelművé tette, hogy az ázsiai óriás kész erőt alkalmazni, ha az Egyesült Államok a további terjeszkedésének útjába áll. A kardcsörgetős üzenetet a konzervatív National Interest magazin egyszerre tartja háborús fenyegetésnek és az agresszió megindoklásának. A kínai elnök után ezt Hszi-doktrínának nevezte el.

Ennek egyik eleme a burkolt célzások helyetti nyílt fenyegetőzés. Vej ugyanis kijelentette, hogy Tajvan kérdésében is ragaszkodik „területi integritásához”. Figyelmeztette a Tajpejjel egyre szorosabb együttműködést kialakító (például annak fegyvert szállító) Egyesült Államokat, hogy a Kína „feldarabolására” vagy külföldi beavatkozásra tett kísérletek el fognak bukni. „Ahogy az USA feloszthatatlan, Kína is az”, és az elszakadt részeket vissza akarja csatolni – persze békés úton, de szükség esetén a kínai hadsereg „bármi áron harcolni fog a szülőföld újraegyesítéséért”. A „bármi áron” kifejezés a kommentátorok szerint akár nukleáris fegyverek bevetését vagy egy Pearl Harbor-szerű támadás megindítását is jelentheti.

Másodsorban, a Hszi-doktrína nem enged a Dél-kínai-tenger kérdésében sem. Vej beszédében úgy állította be az ottani kínai terjeszkedést és militarizációt, mint jogos önvédelmi intézkedéseket, és lezárt, visszafordíthatatlan fejleményt.

Amerika a hibás?

 

A pekingi külpolitika Vej által vázolt rendszerének harmadik sarokköve Amerika hibáztatása a világ jelentősebb problémáiért. A védelmi miniszter egy erős Kína képét vázolta fel, amely képes megszabadítani a térséget „a profit érdekében bajt keverő” Egyesült Államoktól.

Vej keményen nekiment Amerikának, amiért az állítólag konfliktusokat és konfrontációkat idéz elő (nem csak a régióban), elszigetelő, másokat kizáró politikát folytat, arrogáns, más kultúrák iránt előítélettel viseltetik, és rasszizmusra hajlamos. Az afrikaiak rabszolgasorba taszítása mellett az amerikai bennszülött indiánok elűzését, a gyarmatosítást és a zsidóság elleni népirtást említette meg Vej, elhallgatva saját állampolgárai, például a koncentrációs táborokba zárt ujgurok, a börtöngulágokban fogva tartott Falun kung-hívek, a keresztények és más kisebbségek üldözését Kínában.

A negyedik jellemző Kína történelmi szerepvállalásának és jelenlegi lépéseinek a hamis magyarázása. E szerint Peking szándékai békések, „a kínai fenyegetés” eltúlzott elmélet, amely a kínai történelem, kultúra, politika félreértéséből, előítéletekből ered, sőt valami rejtett szándék motiválja. A hegemónia, állította Vej, „nem egyeztethető össze Kína értékeivel és nemzeti érdekeivel”. Holott az ázsiai ország történelme bővelkedik ellenpéldákban (például Tibettel vagy Vietnammal szembeni agresszió), arról nem is beszélve, hogy az ország kétezer éven át büszkén tekintett magára mint Ázsia hegemónjára.

Globális terpeszkedés és adatháború

 

Robert S. Spalding, a Pentagon egykori vezető Kína-stratégája és fehér házi nemzetbiztonsági tanácsadó, jelenleg a Hudson Intézet munkatársa, az Epoch Timesnak adott interjújában tágabb képbe helyezte az amerikai–kínai konfliktust. A kereskedelmi háború „valójában nem a kereskedelemről szól, hanem arról, hogy milyen világban szeretnénk élni”. Kína esetében ugyanis a gazdaság és a terjeszkedés, befolyásszerzés elválaszthatatlanul egybefonódik. Nem csak a termékeiket exportálják: megértették, milyen hasznos a globalizáció, az internet, a nyitottság a növekedésen túl arra is, hogy antidemokratikus elveiket külföldre juttassák.

Ahhoz, hogy Kína megvédje magát, nemcsak odahaza, de külföldön is el kell nyomnia azokat a szabadságjogokat, amelyeken a nyugati „szabad világ” nyugszik. Spalding azt mondja, a kínai beavatkozás ellen a Trump-adminisztráció legjobban úgy védekezhet, hogy felhívja a figyelmet az összefüggésre Kína gazdasági viselkedése és azon szüksége között, hogy saját képére formálja a világot. A külügyminisztérium végre nem hagyja szó nélkül az emberi jogi atrocitásokat, de egyelőre nem hozta összefüggésbe ezeket azzal a globális gazdasági rendszerrel, amelyet Kína épít. (A hatalmas kínai piacra ácsingózó nagyvállalatok lobbizásának eredményeként írta alá Bill Clinton 2000-ben azt a törvényt, amely megszüntette annak kötelezettségét, hogy évente felülbírálják Kína kivételes kereskedelmi partneri státuszát. Igaz, hogy ez a procedúra addig is névleges volt, de legalább a lehetőséget meghagyta, hogy ha kell, be lehessen húzni a kéziféket.)

Ha például a kiberbiztonságot nézzük, az európai GDPR (általános adatvédelmi szabályozás) és kínai törvények két feloldhatatlanul szembenálló rendszert alkotnak. Mindkettő extraterritoriális, vagyis külföldön és külföldiekkel szemben érvényesíthető. Legalábbis elvileg, mert ma már olyan szerteágazó és gyors a fejlődés, hogy ezek betartatására szinte semmi esély. Kína „hátsó ajtót”, azaz a saját szabályai szerinti hozzáférés lehetőségét beleépíti a technológiai eszközökbe, hálózatokba, tenger alatti vezetékekbe.

Rájöttek, hogy törvényeket hozni a digitális világban már nem elég. Céljuk tehát a mögöttes technológiai rendszer irányítása az adatok megszerzésének, dekódolásának, megfigyelésének, és szükség esetén a cenzúrázásnak és az ellenvélemények elfojtásának a képességét jelenti. Az emberek eléréséhez és befolyásolásához a legjobb eszköz a hiperkonnektált 5G modell, amelynek a kapacitása négyzetmérföldenként 3 millió kapcsolat (a 4G hálózat esetében ez 10 ezer). „Ha az 5G hálózat kínai, akkor teljesen mindegy, mi áll a GDPR-ban” – szögezi le Spalding is.

Trumpot buktatnák

 

Ma már egyre több szakértő egyetért Spaldinggal abban, hogy a legjobb, amit Amerika tehet, ha már ennyire összefonódott gazdaságilag egy olyan országgal, amely nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, a magántulajdont és a személyes szabadságjogokat, az az, hogy felbontja ezt a kapcsolatot. Ez az egyetlen módja, hogy az Egyesült Államok megvédje önmagát.

Egyre többen látják úgy, hogy kereskedelmi megállapodás nem várható a közeljövőben. Rálátó források szerint a nyitás és reform lehetőségét a pekingi vezetőség torpedózza meg. „Akárcsak 1989. június 4-én, most is úgy döntöttek, hogy a másik utat választják” – találgat Spalding.

A szakértő úgy látja, Peking a ténylegesen végrehajtható megállapodásnál alább nem adó Trump-kormányt tekinti ellenfélnek, ezért arra játszik, hogy megszabaduljon tőle. Ennek érdekében megpróbál annyi kárt okozni az amerikai gazdaságnak, hogy 2020-ban valaki más nyerje meg a választást.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy Kína az amerikai féllel való kiegyezése helyett új szövetségeseket keres; Moszkvával való kapcsolatát minden korábbinál pozitívabbnak értékeli, de erőteljesebben nyitott többek között Irán és India felé is. Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin orosz elnök a múlt héten megállapodtak, hogy a dollár egyeduralmának destabilizálása érdekében saját nemzeti valutájukban fognak egymással kereskedni.

Hongkongi szabadságharc

A hongkongi „egy ország, két rendszer modell” nyújtotta látszatfüggetlenség folyamatos támadás alatt áll Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta. Az elmúlt néhány évben Hongkong kormánya eltávolított megválasztott képviselőket a soraiból, törvényen kívül helyezett politikai pártokat, elítélte és bebörtönözte a 2014-es esernyős mozgalom (79 napon át tüntettek az Alaptörvényben foglalt demokratikus jogok és autonómia biztosításáért) vezetőit.
Most milliók vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a kiadatási gyakorlat megváltoztatása ellen. Egy új törvénytervezet értelmében ugyanis, ha Peking azt kéri, akkor a hongkongiaknak anyaországbeli bíróságok előtt kellene megjelenniük. Ez azt jelentené, hogy a rezsimmel szemben kritikát megfogalmazókat akár koholt vádak alapján jogtalanul fogva tarthatják, megkínozhatják.
A jogszabály, elfogadása esetén (Carrie Lam főminiszter egyelőre elhalasztotta a megszavazását és bocsánatot kért), csak szentesítené a már alkalmazott gyakorlatot, vagyis hogy kínai „fogdmegek” egyszerűen elrabolják a rendszerellenesnek nyilvánított hongkongiakat, akik hónapokkal később kerülnek elő (már ha!).
A kínai állami sajtó, például a China Daily, nyugati beavatkozásnak tulajdonítja a tömegtüntetéseket. Pedig azon túl, hogy amerikai képviselők szolidaritásuk jeleként megújították a Hongkong különleges kereskedelmi státuszának felülvizsgálatát előíró jogszabályt, a Nyugat nem nagyon reagált.

 

 

 

Kína Árnyékában

Tajvan politikai státusza máig vitatott; 1912 óta hivatalos neve Kínai Köztársaság. Legitimitásának általános elismertségét 1971-ben vesztette el, amikor az ENSZ megfosztotta tagságától, és a Kínai Népköztársaságot vette fel soraiba helyette. Ez utóbbi tartományának tekinti Tajvant, és megszakít minden diplomáciai kapcsolatot azokkal az államokkal, amelyek elismerik a Kínai Köztársaságot (ezt eddig csak húsz ország vállalta be; az Egyesült Államok 1979-ben pártolt át Tajpejtől Pekinghez).
Tajvan az 1980-as években indult reformfolyamatoknak köszönhetően Ázsia egyik legéletképesebb demokráciájává vált. Januárban Hszi Csinping kínai elnök javaslatot tett az „egy ország, két rendszer” tajvani bevezetésére, amit Caj Jing-ven elnök határozottan visszautasított.
A Hetek megkeresésére Dr. Andrew Y. Chang, Tajpej magyarországi Képviseleti Irodájának vezetője a reintegráció esélyeivel kapcsolatban elmondta, hogy a lakosság 83,4 százaléka a status quo megőrzését támogatja, és 81 százalék elutasítja az „egy Kína, két rendszer” megoldást. „Hongkong történelmének két héttel ezelőtt kezdődött legnagyobb tüntetésének nyomán az utóbbival szemben várhatóan még nőni fog az ellenállás” – tette hozzá Dr. Chang. Tajvan a hongkongi eseményekben elrettentő példát lát arra vonatkozóan, hogy mi vár rá, ha beadja a derekát Peking újraegyesítési feltételei előtt.
Arra a kérdésre, hogy a tajvani lakosság egyáltalán hogyan gondolkodik saját identitásáról, a képviseletvezető elmondta, hogy „55,3 százalék tekinti magát tajvaninak, 37 százalék tajvaninak és kínainak, és csupán 4 százalék kizárólag kínainak”.

 

 

 

Olvasson tovább: