Kereső toggle

Elrabolt sorsok

Csecsemőrablások és kényszeradoptációk ezreire derül fény

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Számos országban ismeretesek hátborzongató történetek arról, hogy csecsemők ezreit adják vagy rabolják el különböző érdekekből. Egy ír gyermekotthontól Franco Spanyol- országán át a tengerentúlig ível a dráma.

 

Újabb botrány rázta meg az ír és a nemzetközi közvéleményt, ugyanis nemrégiben jelent meg a BBC-n egy tanulmány, amely nők tragikus életútján keresztül számol be a hírhedt Bessborough-i leányotthon kegyetlenségeiről.  Az 1922–1998 között tartó periódusban körülbelül 35 ezer nő szült olyan intézményekben, mint a corki Bessborough vagy a dublini St. Patrick anya- és gyermekotthon. Ha a gyermekek életben maradtak, túlnyomó részüket illegálisan örökbe adták az USA-ba, ami az ’50-60-as évek egyik jól működő üzletévé nőtte ki magát – egyházi asszisztenciával.

A Bessborough-i rémálom

A háborút követően még mindig nagyon kevés szó esett a szexuális felvilágosításról az ír társadalomban. Ezt bizonyítja Edna O’Brien The Country Girls című trilógiájának cenzúrázása, majd betiltása is, amely megpróbálta megtörni a csendet és tájékoztatni a fiatal lányokat ezekről a kérdésekről. Ebben a miliőben természetesen az abortusz kérdése fel sem merült, azonban a védekezést sem engedélyezték. Sokszor a teherbe esett lányok fel sem ismerték, mi történt velük valójában. Nem szolgálhatott opcióként, hogy egy anya egyedül nevelje a gyermekét, hiszen nem csak a társadalom lebecsmérlő megvetésével kellett volna szembenéznie, de az állam ezt jogilag sem hagyta volna jóvá. Házasságon kívül életet adni súlyosabb bűnnek számított, mint egy gyilkosság.

Két lehetőségük maradt ezeknek a lányoknak: a kissé nyitottabb Londonban úgynevezett ügynökségeken keresztül anonim módon munkát vállaltak nagycsaládoknál, vagy egy otthonba költöztek. 1955-re a londoni önkormányzatban olyan sok „szociális munkát” vállaló anonim ír nőt jegyeztek be, hogy közülük 113-at visszaküldtek az országukba. A BBC-nek nyilatkozó Bridget egy volt közülük. Szüleinek nem vallotta be terhességét, így inkább Bessborough-ba ment. A Galway megyei speciális leányotthont állami támogatásból tartották fenn – 1922 óta a Jézus és Mária Szent Szíve rend apácái tevékenykedtek ott, akik az ide kerülő hajadonokat egyöntetűen csak „lányoknak” szólították. A bekerülő 13–30 éves lányok és nők azonnal új nevet kaptak, kemény fizikai munkára fogták őket, és nem tájékozódhattak a kint zajló eseményekről.

Napjaik a következő három évre megpecsételődtek és teljesen egybefolytak. Egy új lány érkezése volt az egyetlen reménysugár, hogy információhoz jussanak a bentlakók, és kifaggassák, mi van a lapokban. „A bessborough-i otthon a fájdalmak háza volt” – Bridget beszámol arról, hogy úgy kellett gyermeküknek életet adniuk, hogy megvontak tőlük minden fájdalomcsillapítót és gyógyszert. A nővérek azt mondták, hogy megérdemlik a fájdalmat, hiszen felelőtlenül viselkedtek. Sokszor a terhesség utolsó heteiben is kemény büntetésekkel ostorozták őket, és hosszú órákon át kellett álldogálniuk egy sarokban.

Bridget tisztán emlékszik kisfiára, Williamre, pedig csak három napig láthatta a gyermekét. Az ide kerülő lányokat ugyanis rákényszerítették, hogy örökbe adják csecsemőiket. Megdöbbentő sebességgel pörgött fel a pszeudo-segítségnyújtásba és hamis vallási köntösbe bújtatott csecsemőkereskedelem. Ahogy a lányok életet adtak, az adoptálásig bent kellett maradniuk, amely időszak nagyjából három évet ölelt fel. Egy-egy gyermekkel összesen harminc percet lehetett együtt tölteni. A „megérdemelt” büntetés része volt, hogy nem pihenhettek, dolgoztatták őket, és semmilyen orvosi ellátásban nem részesülhettek. Bridget élete egyike annak a 7-10 ezer női sorsnak, amit így nyomorítottak meg. William egy fertőzés következtében és az orvosi ellátás hiányában három héten belül meghalt. Akinek a gyermeke egészséges volt, azt három év után az anyáknak kellett szép ruhába öltöztetni és átadni a nővéreknek, hogy Amerikába szállítsák katolikus családokhoz. „Horrorisztikus rituálé – emlékszik vissza Bridget. – Sírás, jajgatás, leírhatatlan fájdalom és szégyen.”

Tömegsírok

A Tuam nevezetű, Galway megyei kisvárosban egy helyi történész 2014-ben tömegsírokra bukkant. A terület teljes feltárását a kormány még nem hagyta jóvá, de az elmúlt években oknyomozó újságírók az emberi gyarlóság egyik sosem látott fokáról számoltak be: feltételezik, hogy a ma már lakóterületként szolgáló helyszínen több mint 900 csecsemő holttestét helyezték el névtelenül, gyakran cipősdobozokban. Pusztán az 1934–53 között tartó periódusban 470 csecsemő és 10 anya elhalálozásáról vannak feljegyzések.

A tuami otthont 1961-ben bezárták, a bessborough-i működését 1940-ben ideiglenesen felfüggesztették, miután az egyik vezető gyógyszerész kivizsgálást indított, ugyanis egy éven belül az ott született 180 gyermek közül 100 meghalt. Bessborough-ban nyolcszor nagyobb volt az elhalálozási arány 1935 és 1960 között, mint nemzeti szinten ugyanezen időben. Történt mindez az orvosi ellátás megvonása miatt vagy akár kifejezett kegyetlenségből fakadóan. Bessborough-ban több száz gyermeken végeztek gyógyszerészeti kísérleteket az anyák jóváhagyása nélkül. Az ír kormány a mai napig csak részleges és alig olvasható dokumentumokat bocsát rendelkezésre ezekről a feljegyzésekről, és továbbra is tilos a kísérletekkel kapcsolatban információt a nyilvánosságra hozni. Voltak gyermekek, akik túlélték a kísérletezést, de beazonosíthatatlan azok száma, akik ennek estek áldozatául.

Kollektív bűnösség

Bridget és azok a nők, akik hosszú évtizedek után megnyíltak, egytől egyig állították, hogy nem volt más választásuk, nem tudtak hová menni, kihez fordulni. Orvosok és papok küldték őket ezekbe az otthonokba, hogy ott „segítsenek” rajtuk. A család nem szolgálhatott menedékként, hiszen a társadalom felől érkező megvetést esélyük sem volt elkerülni, lemosni. A jelenlegi ír jogszabályok értelmében az ott született és örökbe adott embereknek nincs joguk a születési anyakönyvi kivonatukat megszerezni, illetve az örökbefogadás részleteiről tájékozódni. Sőt, egészen a 2011-es jogszabálymódosításig kellett várni arra, amíg egyáltalán lehetőség nyílt a vér szerinti anyák felkeresése folyamatának elindítására. Az ebben való közreműködés a nővérek részéről viszont a mai napig meglehetősen csekély – a dokumentumokban fekete tollal tüntették el a neveket, címeket, telefonszámokat, így egyedül csak az anya szülővárosa marad kiindulási pontként.

A rendszer egykori sikeres működtetéséhez szükség volt egy olyan berendezkedésű társadalomra, amely kriminalizálta a házasságon kívül történő teherbe esést, valamint a katolikus egyház és az állam kooperációjára, akik magukat akkor sem bűnrészesként definiálták, sokkal inkább a „morál” helyreállítóiként és fenntartóiként. A kényszer-adoptáció mögött meghúzódó koncepció egyszerű volt: ha a „romlott emberi természet” gyümölcseként Írországban világra jött egy törvénytelen csecsemő, azt az Amerikában élő katolikus, de gyermektelen családok megfelelő gondoskodásban és szeretetben nevelhették fel. Mindezt persze nem ingyen, hiszen vaskos összegeket kellett adni a nővéreknek minden egyes gyermekért. A kicsiket attól függően árazták be, mennyire voltak édesek és aranyosak.  Így megszabtak egy alsó és egy felső kategóriát, azok a babák tehát, akik az utóbbit gyarapították, akár több ezer dollárba is kerülhettek új szüleiknek.

Spanyol- és szerbhon elveszett gyermekei

A „csecsemő-business” nem csak Írországban volt népszerű. Francisco Franco rezsimje alatt (1939–1973) több mint 300 ezer újszülöttet raboltak el édesanyjuktól. A csecsemőket az éppen börtönben lévő vagy már meggyilkolt politikai ellenfelektől rabolták el, majd illegálisan adoptálták. Spanyolországban a tisztogatás nem genetikai jellegű volt, hanem a politikai átnevelésben öltött formát. A spanyol társadalmat egyébként is rendkívül nehéz lett volna etnikai alapon tisztogatni, hiszen annyira kevert összetételű volt.

A nőknek kiváltképp jelentős szerep jutott a háború utáni periódusban: rajtuk volt a sor, hogy „újjáépítsék” az országot azáltal, hogy minél több életet hoznak világra.

1938-ban szó szerint célkitűzés lett, hogy a lehető legtöbb egészséges gyermeknek kell világra jönnie, de mindezt csak úgy tudták elérni, hogy állami rendeletbe adták a politikai ellenféltől született csecsemők elkobzását. Az Igazságügyi Minisztérium nagylelkűen vállalta a felelősséget, hogy összegyűjti az eltűnt vagy meggyilkolt szülők gyermekeit is. Így 1943-ra 12 043 gyermek került be az állami nyilvántartásba. Az egész folyamat akkora üzletággá nőtte ki magát, hogy egészen a ’80-as évekig működőképes maradt. A szülőknek a legtöbb esetben azt mondták, hogy gyermekük halva született, vagy súlyosan sérült, így időközben meghalt. Az orvosok, nővérek, apácák és papok által kiépített titkos hálózat körüli botrány 2011-ben robbant ki, amikor a Franco-érában adoptált egyik gyermek nyilvánosságra hozta a médiában, hogy a szülei egy paptól vették meg őt pénzért.

Szerbiában iparszerűen működött a gyermekkereskedelem, amely mögött szervezett maffiahálózat állt. Négy évtized alatt becslések szerint mintegy 10 ezer újszülött tűnt el déli szomszédunkban. Az ügyek kiderítését a mai napig is súlyosan hátráltatja, hogy a gyermekekről megmaradt dokumentációk igen zavarosak, és a temetőkben, ahol állítólag elhantolták a kicsik testét, nem találni egyértelmű nyomokat.

 

Olvasson tovább: