Kereső toggle

Aki nélkül ma nem lenne Brexit

Dominic Cummings, az ismeretlen kampányguru

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sosem volt párttag, nincsenek politikusi ambíciói, a brit döntéshozók egy jelentős része pszichopatának tartja. Még nincs ötvenéves, de már átírta az Egyesült Királyság történelmét. Kétszer is.

Amikor David Cameron a 2015-ös választási kampányban beígérte a választóinak az EU-tagságról szóló népszavazást, nem hitte, hogy veszíthet. Mondhatnánk, hogy a Brexit azóta történelem, de nem az. A brit törvényhozás még mindig azon rágódik, hogy milyen formában lépjenek ki az Európai Unióból. A jelenlegi káosz közepette talán érdemes felidéznünk, hogy mégis hogyan kezdődött ez az egész.

A magányos utas

A brit miniszterelnök a 2014-es Európai Parlamenti választást követően kényszerhelyzetbe került, hiszen mindenki legnagyobb meglepetésére a Nigel Farage által vezetett UKIP az európai megmérettetésen leelőzte a Munkáspártot és a Konzervatív Pártot is. Cameron nem kockáztathatta, hogy a tory szavazókat elszipkázó rendszerellenes párt veszélybe sodorja a 2015-ös hazai választást, ezért azzal próbálta meg kifogni a szelet a rivális vitorlájából, hogy megígérte, egy esetleges győzelem esetén még abban a ciklusban kiírnak egy népszavazást a britek EU-tagságáról.

Az állandó ígérgetésekbe belefásult brit választókat nem győzte meg a brit miniszterelnök Európai Unióval szembeni látszatkeménykedése, így a biztos siker vélt tudatában hátradőlő kormánytagok számára mellbevágó felismerés volt, hogy a felmérésekből kiderült, korántsem lefutott küzdelem a maradáspártiak és a távozáspártiak csatája.

Ennek elsődleges oka tulajdonképpen egyetlen személy, a konzervatív táborból kiebrudalt kormányzati tanácsadó, Dominic Cummings. A negyvenes éveiben járó stratéga neve a széles közvélemény előtt kevésbé volt ismert, annál inkább a politikai elit körében, ahol csak egyfajta önjáró őrült zseniként tekintettek rá, ám így is szert tett néhány rendkívül befolyásos barátra a legfelsőbb kormányzati körökből. De ne rohanjunk ennyire előre.

Cummings karrierje eleinte nem igazán érintette a politikát, először egy neves durhami iskola diákja volt, majd ősi és modern történelmet tanult az oxfordi Exeter College-ban. Az orosz nyelv és irodalom iránti lelkesedése és csillapíthatatlan kalandvágya az 1994-es diplomaosztóját követően Oroszországba csábította, ahol mindenféle projektbe bedolgozott. Ezek közül talán a legemlékezetesebb egy légitársaság megalapítása volt, ami a tervek szerint az ország hatodik legnépesebb városából, Szamarából szállította volna az utasokat Bécsbe.

A kezdeményezés tiszavirág-életűnek bizonyult, a társaság mindössze egyetlen utazást bonyolított le, amin mindössze egyetlen utas vett részt. Illetve csak vett volna részt, mivel a pilóta valamilyen félreértés folytán a kliens nélkül indult útnak Ausztria felé.

Tony Blair mumusa

A ’90-es évek végére a Konzervatív Párt teljesen térdre kényszerült. A Tony Blair, majd Gordon Brown nevével fémjelzett munkáspárti regnálás egészen 1997-től 2010-ig tartott, és ez idő alatt a toryk számára nem sok babér termett, ám egy történelmi győzelmet így is elkönyvelhettek. A baloldali vezetés részéről ugyanis megfogalmazódott egy erőteljes igény arra vonatkozóan, hogy Nagy-Britannia belépjen az euróövezetbe. Félő volt, hogy a miniszterelnök által szorgalmazott elképzelést egy népszavazás keretében akár sikerre is vihették volna, így a számos üzletember egységes érdekképviseletét ellátó szervezet, a Business for Sterling intenzív kampányba kezdett, Dominic Cummings vezérletével.

Az euróövezetbe történő belépéssel szembeni kampányt már csak azért is érdemes megemlíteni, mert több aspektusában is az évekkel későbbi Brexit-kampány előszobája volt. Kiváló precedenst nyújtott arra, hogy európai ügyben hogyan lehet egy pártközi mozgalmat indítani, elérve a társadalom legkülönbözőbb szegmenseit is. Annak ellenére, hogy a referendumot még nem írták ki, a szervezet már fontmilliókat költött arra, hogy szóróanyagokkal, személyre szabott e-mailekkel, vírusmarketinggel és különféle radikális hangvételű kisvideókkal kellően felkorbácsolják az euróval szembeni indulatokat. (Egyik kisfilmjükben például egy Hitlernek öltözött színész dicsérte az uniós fizetőeszközt, a náci diktátor beszédstílusát utánozva.)

Cummings számára nyilvánvaló volt, hogy az ellenzéknek ez a kampánysiker úgy kell, mint egy falat kenyér, mert ahogyan egyszer megfogalmazta: „az eurónál csak egy dolog népszerűtlenebb, a Konzervatív Párt”. S igaza is volt, az euróövezethez való csatlakozás elutasítottsága az országban 69 százalék körül állt, így talán nem tűnt akkora kihívásnak a társadalmi ellenállás artikulálása, ám így is hatalmas eredménynek számított a megállíthatatlannak tűnő munkáspárti offenzíva meghekkelése. Végül a brit kormány meghátrálásra kényszerült, Gordon Brown 2004-ben pénzügyminiszterként kijelentette, belátható időn belül az Egyesült Királyság nem kíván belépni az eurózónába. A „Nem” kampány pedig nemcsak a konzervatív oldalt pozícionálta, hanem kitermelte a politikai stratégák egy új generációját is, élükön Dominic Cummingsszel.

A nagyszájú különc

Nem csoda, hogy az ellenzéki tábor igyekezett beépíteni a stábjába a kampánygurukat, így került például a konzervatívok vezetője, Iain Duncan Smith mellé stratégiai igazgatóként Cummings. A különc idealistát akkor még örömmel fogadták, azt remélve, hogy ő majd elhozhatja a párt számára a rég várt modernizációt. A szabadszájú és egyben hiperintelligens tanácsadó azonban olyannyira ragaszkodott az elveihez, hogy nem bírta szó nélkül hagyni a tory tradicionalisták óvatos és lassú lépéseit. A remélt megújulás helyett csak félmegoldásokat tapasztaló Cummings ekkor gondolta úgy, hogy jó ötlet a The Telegraph hasábjain a saját főnökét, az ellenzék első emberét inkompetensnek nevezni. Miután kijelentette, hogy Iain Duncan Smith „rosszabb miniszterelnök lenne, mint Tony Blair”, nem volt meglepő, hogy 8 hónap után elváltak útjaik.

A politikai stratégát még ez sem tántorította el attól, hogy részt vegyen még egy regionális kampányban, ahol szintén sikerült borsot törni a munkáspártiak orra alá. Ezt követően visszavonult szüleinek durhami farmjára, ahol az ideje nagy részét olvasással és tanulással töltötte. Egy nagy adag Thuküdidész és Dosztojevszkij elolvasása után aztán elérkezettnek látta az időt, hogy elfogadja régi jó ismerősének, Michael Gove-nak a felkérését, akivel annak idején még az euróövezethez történő csatlakozás elleni kampány során találkoztak. A The Times újságírójából 2007-ben Cameron árnyékkabinetjének oktatásügyi minisztere lett, Gove ekkor vette maga mellé tanácsadóként régi barátját, Dominic Cummingst.

A párton belül azonban nem felejtették el a különc tanácsadó évekkel korábbi beszólásait, Cameron kommunikációs igazgatója, Andy Coulson például eredményesen torpedózta meg, hogy Gove a különleges tanácsadójából miniszteri kabinetfőnököt csináljon a toryk 2010-es hatalomra kerülését követően. Kormányközeli források a pletykaéhes sajtónak még azt is megszellőztették, hogy valójában Cummings Gove főnöke és nem fordítva, az oktatási minisztert a tanácsadója tulajdonképpen mindenről meg tudja győzni.

A minisztériumi tanácsadói posztot Cummings nagyon is komolyan vette, 2013-ban egy 240 oldalas tanulmányt írt arról, hogyan kellene megreformálni az ország oktatáspolitikáját. Ebben egy meritokratikus technopoliszként írta le Nagy-Britanniát, ahol nem a származásuk és kapcsolatrendszerük alapján érvényesülhetnek az emberek, hanem kizárólag a teljesítményük és tudásuk alapján. A tanácsadó víziója az volt, hogy Nagy-Britanniát technológiai nagyhatalommá kell tenni. A konstans kormánykritikával azonban még hivatalos tanácsadóként sem tudott felhagyni, nemcsak a miniszterelnök kabinetfőnökét és a miniszterelnök-helyettest illette mindenütt cifra szavakkal, de David Cameron is megkapta a magáét egy online publikációban. A brit kormányfőnél 2014-ben telt be a pohár, amikor karrierista pszichopatának nevezte Gove tanácsadóját, aki emiatt kénytelen volt elbocsátani Cummingst, aki ismét mehetett a durhami farmra elmélkedni. Végül aztán mégis Cameron húzta a rövidebbet.

Tökélyre fejlesztett kampány

2019 januárjában debütált a mozikban a Brexit – Háborúban mindent szabad című film, amiben az EU-tagságról szóló 2016-os szavazás történetét kívánták hitelesen feldolgozni. Az alkotók számára nem volt kérdés, hogy a főszerepbe Dominic Cummings személyét kell állítani, hiszen végeredményben ő volt az agya és motorja a „mindent eldöntő” Brexit-kampánynak.

A pikszisből kikerült tanácsadó egy másik politikai stratégával, Matthew Elliottal alapította meg a Vote Leave (Szavazz a távozásra) szervezetet 2015 októberében. Akkor még a legtöbb közvélemény-kutató azt mérte, hogy a maradáspártiak jónéhány százalékponttal előzik a távozás mellett kampányolókat. Cummings csak azzal a feltétellel volt hajlandó elvállalni a kampányfőnökséget, ha a vezetői testület teljes függetlenséget biztosít számára. Eleinte ezt meg is kapta, így ugorhatott fejest minden idők egyik legkülönlegesebb versenyfutásába.

A másik oldalon levő Britain Stronger in Europe (Britannia erősebb Európában) stábja mögött ott állt szinte a teljes kormányzati apparátus a maga hatalmas szakértői stábjával és több tízmilliós adatbázisával. A Vote Leave oldalán néhány bőkezű támogató és Cummings zsenialitása igyekezett átbillenteni a mérleg nyelvét. A stratéga számára világossá vált, hogy az első nagy küzdelem a szavak szintjén fog eldőlni. A legtöbb lobbiszervezet ennek tudatában formálja a retorikáját, ezért nem használják például az abortuszügyben az abortuszpárti vagy abortuszellenes kifejezéseket, hanem helyette inkább a pro-life (életpárti) és pro-choice (választáspárti) szlogenekkel operálnak.

Minden bizonnyal Cummings fejéből pattant ki a Vote Leave, Take back Control (Szavazz a távozásra, vedd vissza az irányítást) üzenet.

A választás több szempontból is kiválónak bizonyult. Az irányítás visszavétele kellően felszabadítóan hatott a társadalomra és tulajdonképpen bármire rá lehetett húzni – visszavenni az irányítást Brüsszeltől, a multiktól, a határok felett, vagy akár a kormányzati apparátustól. Ezzel szemben a maradást jelentő „remain” kifejezést a brit köznyelvben szinte alig használják.

Kulcsfontosságú volt a megfelelő irányok meghatározása is. Cummings határozottan azt képviselte, hogy ne beszéljenek a bevándorlásról. Egyrészt, mert a kérdésben Nagy-Britannia multikulturális társadalma túlságosan megosztott, másrészt a rivális Brexit-párti szervezet, a UKIP által támogatott Leave.EU kampány amúgyis elvégezte helyettük ezt a munkát. Az euróellenes erőfeszítések tanulságait levonva a stratéga számára az is világossá vált, hogy gazdasági kérdést kell csinálni a népszavazásból úgy, hogy megosztást kell hozni az üzleti szférában. Hiszen ha a vállalati szféra egységesen felsorakozik a maradáspárti tábor mögé, akkor joggal hihetik majd a választók azt, hogy a kilépés a munkahelyeik elvesztésével járhat majd.

Ugyancsak fontosnak tartotta Cummings, hogy magát a népszavazást a voksolók ne tekintsék végállomásnak. Ne higgyék azt, hogy a referendum másnapján az Egyesült Királyság azonnal elszigetelődik, kaotikus állapotokat teremtve ezzel. Végső soron pedig szorgalmazta a rendszeres hivatkozást az Európai Unió Bíróságának túlkapásaira.

Bár a Nigel Farage egykori UKIP-vezető és Arron Banks, UKIP-donor által vezetett Leave.EU gárda mindenképp azt szerette volna, hogy a két Brexit-kampány egyesüljön, ezt kis híján sikerült is Cummings akarata ellenére keresztülvinniük. A Vote Leave vezető testülete tulajdonképpen egy puccsot szervezett a kampányfőnökkel szemben, ám nem tudták a mindenkori puccsok egyik alapszabályát. Ahhoz, hogy megdöntsd a kormányt, meg kell szerezned a hadsereg és a civil szféra támogatását. Jelen esetben azonban Cummings mögött sorakozott fel a teljes stáb, így egy kamulemondással egybekötött ellenpuccsal a kampány teljhatalmú urává vált, elutasítva a UKIP-tábor egyesítési szándékát.

A konkurenciaharc nem volt tét nélküli, hiszen a brit jogszabályok értelmében egy népszavazásnak csak két hivatalos kampánya lehet a válaszadás két opciójának megfelelően. Ez pedig 7 millió fontnyi közpénztámogatással járt, amit ez esetben végül a Vote Leave csapata nyert el.

Ugyancsak sokat nyomott a latban, hogy Cummmings sikeresen meggyőzte két jó ismerősét is a konzervatív vezérkarból, az igazságügyi miniszter Michael Gove-ot és a későbbi külügyminiszter Boris Johnsont is, hogy támogassák a kampányát.

A mérleg nyelvét azonban minden bizonnyal az billentette a kilépéspártiak oldalára, hogy Cummings tökéletesen felismerte, hogy beköszöntött a választási kampányok új korszaka, amelyben kiemelt szerep jutott nemcsak a közösségi médiának (ezzel már Barack Obama stábja is tisztában volt), hanem a valós idejű mikrotargetingnek, azaz a felhasználók célzott hirdetésekkel történő elérésének is. Utólag derült ki, hogy a Brexit-párti csapat valószínűleg kapcsolatban állt egy kanadai informatikai céggel, az AggregateIQ-val, akik találtak a rendszerben 3 millió olyan szavazót, akik a kormánypárti adatbázisban egyáltalán nem szerepeltek. (Nem szavaztak, nem politizálnak, de Facebook-profiljuk van.) Ezekről az emberekről aztán egy speciális algoritmus segítségével komplett érzelmi és érdeklődési profilt hoztak létre, amelyek ismeretében valós idejűen tudtak olyan hirdetést rakni a felületükre (olyan színben, olyan szövegezéssel, amit ők preferáltak), ami közvetlenül őket célozta. Leegyszerűsítve, aki a munkahelye elvesztésétől félt, azt egy hirdetésben megnyugtatták, akit a bevándorlók bosszantottak, azt pedig a Törökországból Európába érkező milliós migránstömeg látványával szembesítették.

Világos volt, hogy a brit társadalom tortája három, körülbelül egyenlő szeletre oszlott. Voltak, akik eleve maradáspártiak vagy eleve távozáspártiak voltak. Az igazi harc a harmadik harmadért folyt, akik szívük szerint a Brexit mellett voksoltak volna, ám aggódtak a lehetséges következmények miatt. A Remain tábora így számokkal bombázta őket, míg a Vote Leave pedig a lelkükre igyekezett hatni. 2016 júniusában aztán mindenkit meglepett az eredmény, a választók 51,9 százaléka a kilépés mellett voksolt, ami útjára indította az azóta teljes káoszba forduló Brexit-tárgyalásokat.

Visszavették (volna) az irányítást

A fent felsoroltak ellenére hiba lenne a teljes Brexitet Dominic Cummings nyakába varrni. Mint minden választás során, itt is magasan képzett kampányguruk igyekeztek a lehető legnagyobb hatással lenni a választópolgárokra. Nem volt ez másképp 2016-ban sem, amikor a brüsszeli bürokráciának és a hangzatos ígéretekkel apelláló maradáspárti vezetésnek köszönhetően a britek megelégelték az EU-tagságot. Ami azóta történt, ugyancsak bosszanthatja a szigetország lakóit, hiszen egyértelmű döntésük és David Cameron lemondása ellenére az új miniszterelnök, Theresa May sem volt képes eredményesen képviselni a választók akaratát. Még mindig nem tudni, hogy Nagy-Britannia mikor és milyen feltételek mellett fogja elhagyni az Európai Uniót.

 

Olvasson tovább: