Kereső toggle

Erdoğan háborúja

Ankara, a török hátterű iszlamisták és a szíriai konfliktus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2015-ben egy Erdoğan–Obama telefonbeszélgetéssel indult a török légierő szíriai beavatkozása, 2019-ben pedig egy Erdoğan–Trump telefonbeszélgetéssel kezdődött a török hadsereg szárazföldi támadása az északkelet-szíriai kurd fegyveresek ellen. Milyen kockázatokkal jár a török hadsereg szíriai beavatkozása a nyugati világra nézve?

Barack Obama amerikai és Recep Tayyip Erdoğan török elnök 2015. július 24-én megegyezett az Iszlám Állam elleni közös fellépésről. A köztük létrejött megállapodás értelmében az Egyesült Államok és szövetségesei használatba vehették az incirliki támaszpontot az Iszlám Állam (ISIS) elleni küzdelemre, a török légierő pedig haladéktalanul megkezdte szíriai és iraki hadműveleteit, amelyek azonban elsősorban nem az ISIS-t, hanem a török kormánnyal szemben néhány éve tűzszünetet hirdetett Kurd Munkáspártot (PKK) sújtották. Mindez nemcsak a szíriai polgárháború menetét változtatta meg, de magát Törökországot is káoszba taszította.

Négy évvel később a török és az amerikai elnök közötti újabb telefonbeszélgetés ugyancsak a szíriai polgárháború, és egyben a török–kurd konfliktus eszkalálódásához vezetett. Erdoğan és Donald Trump október 6-án beszéltek telefonon az Eufrátesztől keletre létrehozandó szíriai biztonsági övezetről – közölte az ankarai elnöki hivatal. Amerikai részről azt közölték: Washington nem támogatja, és nem bonyolódik bele a várható török hadműveletekbe Észak-Szíriában.

Csalódás a Trump-táborban

Az Erdoğannak szabad utat adó amerikai kivonulás elsősorban nem is annyira Donald Trump ellenzékében, hanem sokkal inkább az elnök támogatóinak körében keltett megdöbbenést. Még a Trumpot alapvetően támogató evangéliumi vezetők körében is felháborodást keltett a döntés. A Pat Robertson vezette 700-as Klub októberi, a török támadással foglalkozó adásai nem kerteltek: Erdoğan támadását dzsihádnak, az azt lehetővé tevő amerikai kivonulást pedig a dzsihád hallgatólagos támogatásának nevezte.

 

A kritika élét néhány hónappal később egy nagyon is valós amerikai siker, az Iszlám Állam „kalifájának”, a tömeggyilkos terroristavezérnek, Abu Bakr al-Bagdadinak a likvidálása tompította. De Bagdadival kapcsolatban is felmerült a kérdés: az Iszlám Állam „kalifátusának” összeomlását követően miként tudott észrevétlenül elrejtőzni a világ legkeresettebb terroristája Idlibben, vagyis egy olyan területen, amelyet nem az Iszlám Állam, hanem a Törökország által támogatott dzsihádista terrorszervezetek tartanak megszállva? Tudtak-e a török hatóságok és az ő helyettesítő hatalmuknak tekinthető terrorszervezetek arról, hogy az általuk megszállt területeken rejtőzködik a birodalmát vesztett „kalifa”? És ha igen, miért tették lehetővé zavartalan elrejtőzését?

Erdogan és az iszlamisták

örökország és a szíriai dzsihádisták kapcsolata nem először ad okot a gyanakvásra. Már az Obama–Erdoğan-megállapodás nyomán elindult 2015-ös szíriai és iraki török légioffenzíva idején is komoly megütközést keltett az Egyesült Államokban, hogy Ankara szíriai beavatkozása sokkal inkább az Iszlám Állammal szemben akkoriban élet-halál harcot vívó kurd fegyveresek, mint a tömeggyilkos „kalifátus” ellen irányult.

Pedig Erdoğan pályafutása (amelyről itt írtunk részletesen: Erdoğan hadba lép. Hetek, 2015. augusztus 3.) egyáltalán nem úgy indult, hogy ő lesz a nyugati civilizáció első számú ellensége a Közel-Keleten. Sőt, az „arab tavasz” idején a megszemélyesítője volt annak a kísérletnek, amely a muszlim világban az iszlamizmus és a demokrácia összeegyeztetésére irányult, és amely az egyiptomi Muszlim Testvériség 2013-as bukásával vallott teljes kudarcot.

2011 szeptemberében, néhány hónappal a Mubarak-rezsimet elsöprő Tahrír téri felkelés után Erdoğan török miniszterelnökként, elegánsan, magabiztosan lépett a kairói Operában összegyűlt vendégek elé. A színpad fölött a szónok gigantikus portréja volt látható Egyiptom és Törökország lobogóival. A nyugati sajtó korabeli beszámolói szerint az „arab tavasz” országai a miniszterelnököt  rocksztárokhoz hasonló ünneplésben részesítették mindenhol. A frissen hatalomra jutott arab vezetők boldogan fotózkodtak vele, a diktátoraikat nem sokkal korábban megdöntő tömegek pedig csaknem széttépték túláradó rajongásukban. (Olyasmire, hogy Erdoğan látogatása miatt napokra megbénítottak volna egy-egy fővárost, mint lapzártánk idején Budapestet, nem volt szükség.) (Részletesen lásd: Bihari Anna: Törökország új Közel-Kelet politikája és az arab tavasz; Grotius E-könyvtár, Budapest, 2012.)

Erdoğan nem sokat teketóriázott: 2011 februárjában távozásra szólította fel Mubarak egyiptomi elnököt, majd 2011 nyarától felkarolta Aszad szír elnök ellenzékét, sőt 2012 tavaszán helyt adott a szír ellenzéket támogató 82 ország találkozójának is, amely elismerte a szír nép képviselőjeként a Szíriai Nemzeti Tanácsot.

Ám az „arab tavaszhoz” fűződő török remények nem váltak valóra: a Hamasz mellett Erdoğan legközelebbi szövetségesének számító Muszlim Testvériség kairói kormányzásának 2013 nyarán a hadsereg vetett véget; Murszi elnök fogságban halt meg. A szír diktátor viszont – Ankara minden törekvése ellenére – orosz és iráni segítséggel a jelek szerint túlélte az uralma megdöntésére indított felkelést. Ráadásul a szunnita felkelők kudarca átrendezte a szíriai ellenzéken belüli erőviszonyokat: a 2011 nyarán Rijád és Ankara támogatásával megalakult Szabad Szíriai Hadsereg 2013-14-ben háttérbe szorult az al-Kaidához tartozó al-Nuszra Fronttal és az Iszlám Állammal szemben, ráadásul a polgárháború nem várt fejleményeként a szíriai kurd Népvédelmi Erők (YPG) – amelyek a nyolcvanas évek óta szoros kapcsolatot ápolnak a török kormány ellen küzdő PKK-val – egymás után foglalták el Szíria török határ menti területeit, nemcsak az iszlamista ellenzék Törökország felől érkező utánpótlását veszélyeztetve, de erősen nyugtalanítva a saját, 15-20 milliós kurd kisebbsége miatt aggódó ankarai kormányt is.

Alig néhány év alatt Erdoğannak és szövetségeseinek nemhogy Aszad bukását nem sikerült elérniük, de Ankara egyre mélyebben és egyre gyanúsabb szövetségesek oldalán bonyolódott bele a küzdelembe. Sőt, a válság eszkalációja és a török belpolitika válsága együtt mostanra oda vezetett, hogy Törökország maga is a polgárháború szélére került.

A dzsihád a NATO területére ér

2015. július 20-án reggel a török területen, a szír határ mellett fekvő Surucban gyülekeztek a zömmel kurdok által támogatott törökországi baloldali párt, a HDP ifjúsági szervezetének hívására összegyűlt török és kurd fiatalok, hogy a határon átkelve részt vegyenek a szíriai kurdok által az Iszlám Állam rémuralma alól felszabadított Kobani újjáépítésében.

A Törökország határain évek óta ki-be járkáló Iszlám Állam törökországi sejtje, a Dokumacılar (magyarul: „takácsok”) török állampolgárságú és kurd nemzetiségű terroristája, Şeyh Abdurrahman Alagöz ekkor hajtott végre öngyilkos merényletet a Kobaniba induló tömegben. A merénylet teljesen nyilvánvaló iszlamista motivációja ellenére Ankara olyan „terrorellenes” akciót kezdett török, szír és iraki területen, amely jelentős részben a baloldali kurd mozgalmak és véletlenül sem az Iszlám Állam ellen irányult. Az Iszlám Állam ellen küzdő kurdok hátbatámadására válaszul Törökország kurdok lakta területein felkelés tört ki, de az is hamar kiderült, hogy az Iszlám Állam immár állandó műveleti területnek tekinti Törökországot – október 10-én pedig a suruci mészáros öccse, Yunus Emre Alagöz hajtott végre öngyilkos merényletet Ankarában. A célpont ezúttal is a HDP ifjúsági szervezetének gyűlése volt; az áldozatok száma ezúttal meghaladta a százat.

Erdoğan szíriai kalandja egy lépéssel sem vitte közelebb a rendezéshez a sokat szenvedett országot, ám háborúja és az iszlamistákkal szembeni, fogalmazzunk így, több mint gyanús elnézése Európa küszöbére importálta a Szíriát és Irakot romba döntő iszlamista terrorizmust. Nem lenne meglepő, ha a mostani akciója is hasonló eredménnyel járna.

Olvasson tovább: