Kereső toggle

A jobboldal „Soros Györgyei”

A Koch család története (második rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ leggazdagabb testvérpárja nemcsak gigantikus gazdasági szereplőként, hanem kíméletlen politikai királycsinálóként is berobbant a köztudatba. Évtizedes testvérháború, csúcsra járatott vállalati lobbi és a mindent behálózó „Koch-terv” sztorija.

Soros Györggyel ellentétben a Koch fivérek nem arra fordítják az irdatlan mennyiségű pénzüket, hogy a világ minden táján a saját világnézetüknek megfelelően formálják a társadalmakat, ők megelégszenek az Egyesült Államokkal is. Ott viszont minden más milliárdos üzletembernél többet és hatékonyabban költenek arra, hogy az általuk preferált szenátorok, kongresszusi képviselők, vagy épp elnökök üljenek a megfelelő pozíciókban. Szervezeti hálózatukat a sajtó csak pár éve kezdte el leleplezni, ám még így sem értek a végére.

Trágyát lapátoló milliárdos csemeték

Fred C. Koch már egészen korán elkezdte fiait felkészíteni arra, hogy egy napon majd hatalmas örökséggel a zsebükben nekik kell továbbvinniük a családi vállalkozást, és „jobbá tenni a világot”. Feleségével, Mary Clementine Robinsonnal egy kansasi lovaspóló mérkőzésen találkoztak, rövidesen össze is házasodtak, kapcsolatukból négy gyermek született: Fred, Charles és az ikrek – David és Bill (William).

A Koch fiúk gyermekkora egyszerre volt álom, és bizonyos szempontból rémálom is. Apjukkal a legkülönlegesebb helyekre mentek el vadászni és kirándulni, nemegyszer voltak szafarin Afrikában, vagy éppen barangolni a sarkkörön túl. Ám Fred elhatározása volt az is, hogy már egészen korán beleneveli fiaiba a megfelelő munkamorált, ami egyúttal azzal is járt, hogy míg a wichitai házuk szomszédságában nyáron a kortársaik strandoltak vagy játszottak – a 6-8 éves Koch gyerekek éppen gödröt ástak vagy trágyát lapátoltak.

Az ebédlőasztalnál is rendszeresek voltak a különböző politikai vagy filozófiai tartalmú beszélgetések. Édesapjuk rendszeresen mesélt a Szovjetunióban szerzett tapasztalatairól, valamint arról, hogy miért rossz a gazdaságnak, és végső soron az embereknek, hogyha a kormány túl nagyra nő és mindent szabályozni akar. A libertariánus világnézetet (tömören: az államhatalommal szembeni szabadság, függetlenség) a négy fiú így, kvázi az anyatejjel együtt szívta magába, ahogyan Fred felfoghatatlan munkamorálját is.

Az apa különösen a második fiával, Charlesszal volt kemény. Amikor egyszer a fiú ezért kérdőre vonta, Fred azzal felelt, hogy ő az egyetlen a testvérek közül, aki képes őt átverni. Az elsőszülött gyermek hamar kiesett a kegyeiből, tekintve, hogy a gazdasági pálya helyett Freddie inkább a művészetek és az irodalom felé orientálódott, és a családban mindig is különcnek számított. De Charles tiszta apja fia volt. „Nyolcéves koromra a munka töltötte ki a szabadidőm nagy részét” – emlékezett vissza. Ám így is nagy csínytevő hírében állott, amit öccse, David később úgy fogalmazott meg: „csinált néhány szörnyű dolgot tinédzserként”. Az egyik ilyen botránya az volt, amikor részegen nyakon csípték egy vonatúton. Állítólag ekkor döntötték el a szülők, hogy egy indianai katonai bentlakásos iskolába íratják. A The New York Times egyik 1986-os cikkében azonban anyjuk azzal magyarázta a döntést, hogy Charlest amiatt kellett elküldeni otthonról, mert Bill (David ikertestvére) rendkívül érzékeny lélek volt, és nagyon féltékeny típus. Nagyon jóban akart lenni bátyjával, ám ő rendre inkább Daviddel találta meg a közös hangot.

Végül aztán az egyetemi évekre helyreállt a rend, Charles „rosszfiúból jófiú lett”, ahogy David fogalmazott, és Freddie-n kívül mindhárman felvételt nyertek apjuk alma materébe, az MIT-re (Massachusettsi Műszaki Egyetem).

Keménykezű trónörökös

Ugyan 1958-ban ismét találkoztak a testvérek az egyetemen, a kimondatlan rivalizálás nem ért véget. Ennek leginkább Bill itta meg a levét, aki testvéreihez képest kevésbé tudta tartani a lépést tanulmányilag és a sportéletben is. Ez utóbbiban különösen David remekelt, aki a kosárcsapat sztárjaként jócskán túlteljesítette a kispadon ücsörgő ikertestvérét. Sőt, sikerült beállítania egy egyetemi rekordot is: egy mérkőzésen 41 pon-tot dobott, amit 2008-ig nem tudtak megdönteni a lelkes utódok.

Bár Charlesnak nem állt szándékában visszatérni a családi fészekbe, édesapja betegsége hamar válaszút elé állította. Egyetemi évei alatt és után egy coloradói cégnél dolgozott tanácsadóként, végül azonban vissza kellett utaznia Wichitába, amikor édes-apja a magas vérnyomása miatt dönteni akart a cége sorsáról. Fred kijelentette, hogy vagy Charles átveszi a vállalat irányítását, vagy eladja azt. Fia végül a cég átvétele mellett döntött, mondván, mégiscsak jobb főnöknek lenni, mint tanácsadónak. Eleinte attól tartott, hogy apja kérlelhetetlen stílusa és elviselhetetlen fegyelmezettsége megkeseríti majd a cég vezetését, ám később beigazolódott, hogy  jó döntést hozott. Bár aggodalma nem volt teljesen alaptalan: apja első tanácsa az volt az újdonsült cégvezető felé, hogy reméli, „az első üzletkötései kudarcosak lesznek, mert különben elhiszi, hogy okosabb annál, mint amilyen valójában”. „Nem okoztam csalódást” – fogalmazott Charles évekkel később. Vissza is emlékezett arra, hogy miként ignorálta őt apja, amikor egy balul sikerült üzletet követően fogadta őt a reptéren egy afrikai szafaritúra után.

Fredet 1967-ben vitte el egy szívroham vadászat közben. Halála után a céget Rock Island Oil & Refining Companyról Koch Industriesre nevezték át apjuk tiszteletére. A vállalathoz elsőként David csatlakozott 3 évvel később, aki kötelességtudóan végigmászva a vállalati ranglétrát, végül az egyik részleg igazgatója és Charles helyettese lett. Nem sokkal később Bill is csatlakozott, ő azonban sosem tudott igazán beilleszkedni. Az ekkor kialakuló nézetkülönbségek több száz millió dollárba kerülő 30 éves bírósági háborúskodásig fajultak.

„Legyetek kedvesek egymáshoz!”

A gyerekek még egészen fiatalok voltak, amikor apjuk egy rendkívül érzelmes levélben fejtette ki számukra, hogy mit vár tőlük az esetleges halála után. Ebben kifejti: reméli, hogy a szigorú szülői nevelés és a legmagasabb szintű oktatás után megfelelően fogják felhasználni a hatalmas összegű örökséget. A „jóra is lehet használni, meg rosszra is”, valamint „áldás is lehet, de átok is” típusú közhelyeket a levél végén a következőkkel zárta: „Legyetek kedvesek egymáshoz, és legyetek jók anyátokhoz!”. A fivéreknek egyiket sem sikerült igazán betartani.

Bill nehezen viselte, hogy innovatív újításainak és állandóan változó ötleteinek Charles rendkívül kevés teret engedett. A cégvezető ugyanakkor úgy vélte, öccse mindig is különutas volt, egyik részlegtől vándorolt a másikhoz, és sosem tudott igazán hozzáigazodni a vállalati rendszerhez. Bill viszont úgy vélte, kiváló értékesítőként nagyobb beleszólást érdemelne a cég döntéseibe, valamint azt is sérelmezte, hogy Charles hihetetlen összegeket kezdett politikai célokra fordítani a hozzájárulásuk nélkül. A testvérek két táborra szakadtak, az egyik oldalon volt Charles és a vele mindig szoros szövetségben levő David, a másikon Bill, aki maga mellé állította Freddie-t.

A legidősebb fiú nem igazán kereste a konfliktust, igazi különcként először színművészetet tanult a Harvardon, majd drámaírást a Yale-n. Bill mellé puszta opportunizmusból csapódott abban a reményben, hogy a tortából nagyobb szeletet szakíthat majd különféle műgyűjtő hóbortjainak finanszírozásához. Bill a trónfosztási kísérletét 1980-ban, pár nappal hálaadás ünnepe elé időzítette, amikor a Koch Industries igazgatói tanácsának 9 tagú testületében megpróbálta megfordítani az arányt, és kitúrni Charlest a cégvezetésből. Ehhez J. Howard Marshall III.-t sikerült szövetségesnek megnyerni, akinek az apja fontos üzlettársa volt annak idején Fred C. Kochnak.

Charlest és Davidet megdöbbentette a váratlan puccskísérlet, ám villámgyorsan ellentámadásba lendültek. Elsőként Marshallt semlegesítették az apján keresztül (J. Howard Marshall II. kvázi sarokba szorította fiát, majd kizárta a családi örökségből), majd az igazgatói tanácsot kerülték meg egy másik végrehajtói bizottság létrehozásával. Bill kísérlete elbukott, a cégből kirúgták, ám Charles autokrata és vélhetően törvénybe ütköző vezetési stílusa kellő muníciót biztosított a hoppon maradt duónak egy többéves bírósági persorozathoz. Végül a hercehurca 1983-ban ért ideiglenesen véget, amikor David és Charles több mint egymilliárd dollárért kivásárolták testvéreiket a tulajdonrészükből. (Ehhez részben az utolsó éveit taposó édesanyjukra is szükség volt, aki könyörgött Billnek, hogy fogadja el az előnytelennek hangzó alkut.)

Ahogy a cég rohamléptékekben fejlődött, úgy döbbent rá Bill, hogy a kivásárlási összeggel Charles tulajdonképpen átverte. (Csak viszonyításképp – Bill egy olyan részesedésért kapott akkor 560 millió dollárt, ami ma körülbelül 30 milliárdot jelentene a számára.) A következő 17 év folyamatos pereskedésről szólt, ám többnyire eredménytelenül. Az ellenségeskedésnek még akkor sem lett vége, amikor 1990-ben édesanyjuk meghalt. A New York Magazine információi szerint a szembenálló felek még a temetésen sem voltak hajlandóak kezet rázni.

Bill a 2000-es évekre nyugodott bele a vereségbe, megalapította saját energiacégét, az Oxbow Corporationt, amit szépen felfuttatott ugyan, de így sem ért a Koch Industries közelébe sem. Freddie folytatta addigi életvitelét: történelmi ingatlanokat, 19. századi festményeket és 18. századi bútorokat vásárolt, valamint intenzíven támogatta a New York-i kulturális életet. A családi viszállyal kapcsolatban David később csak annyit nyilatkozott, hogy a pereskedésnek nem igazán lett kizárólagos nyertese, mindenki megkapta, amit akart – Billék a pénzt, ők pedig a céget. Utóbbival Charlesék jobban jártak, mivel pár év alatt az ország második legnagyobb magánvállalatává duzzasztották a Koch Industriest, és fejest ugrottak a nagy-politikába.

A modern kor Standard Oilja

A 19. század végén és a 20. század elején működő Rockefeller-gigacég, a Standard Oil olyan nagyra nőtt, és befolyását olyan gátlástalanul érvényesítette, hogy az államhatalomnak kellett trösztellenes törvényekkel megálljt szabni a nagytőke mindent átható korlátlan uralmának. Bár a hasonlat több ponton is sántít, a Koch család későbbi ellenfelei nem teljesen alaptalanul nevezték a Koch Industriest a modern kor Standard Oiljának.

Charles Koch vezetése alatt a vállalat az addigi 70 millió dolláros éves bevételét 115 milliárd dollárra duzzasztotta (!), miközben a vállalat a világ 60 országában összesen 120 ezer embernek biztosít munkalehetőséget. A kőolajkitermeléstől kezdve a mezőgazdaságon át egészen a vécépapírgyártásig mindennel foglalkozó cég 30 év alatt az Egyesült Államok egyik legnagyobb vállalatává nőtte ki magát (a Cargill után a második legnagyobb magáncég).

Egy wichitai lap Charles feleségével beszélgetve járt utána, hogy pontosan mi is állhat férje sikerének hátterében. Liz elmesélte, hogy férje hihetetlen iramot diktál a munkában még 83 évesen is, szinte sosem fecsérli az idejét, minden energiáját a cégnek szenteli. Állítólag még abban a 10 percben is hangoskönyvekből tanul, amíg az otthonától elér a munkahelyéig. Az olvasás különösen nagy erénye Charlesnak: David úgy emlékezett vissza egy interjú során, hogy bátyja annak idején még a legjobb barátait is rendszerint úgy fogadta, hogy szobája tele volt nyitott könyvekkel, polcai pedig zsúfolásig szakirodalommal. A céges teendők intézése végett Charles Wichitában telepedett le feleségével és két gyermekével. Egy anekdota szerint még fodrászhoz sem járt az időszűke miatt, a közel fél évszázada tartó házassága során mindig a felesége vágta a haját. A cégvezető csillapíthatatlan versenyszelleméről mindent elmond, hogy egyszer egy baráti teniszmérkőzésen olyannyira győzni akart, hogy egy meccslabda érdekében szájbaverte az ütővel a társát, akinek csúnyán felszakadt az ajka. (Charles 30 éve folyamatosan kér bocsánatot az eset miatt.) Persze az állandó tanulás, innováció és példátlan munkamorál mellett a szabályok módszeres kijátszása, a törvények elleni lobbizás és a mindenkori politikával való szoros kapcsolat is kellett ahhoz, hogy mára a Koch Industries a világgazdaság megkerülhetetlen szereplője legyen.

Ez leginkább a környezetvédők és az amerikai baloldal haragját váltotta ki. Előbbieket az háborította fel, hogy a Koch testvérpár dollármilliókat fordított arra, hogy az útjukban álló környezetvédelmi szabályozásokat feloldják vagy eltöröljék, valamint igen komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében is, hogy az olyan, tudományosan megalapozottnak látszó igazságokat is, mint a globális klímaváltozás – különféle think tankeken (tanácsadó szervezet) keresztül kétségbe vonjanak. (A vállalat környezetszennyezés miatt az évek során több tízmillió dollár büntetést kényszerült kifizetni.)

Működésben a Kochtopus

Soros Györgyöt, a demokraták egyik legprominensebb patrónusát és a Koch testvéreket alapvetően az különbözteti meg egymástól, hogy előbbi világnézeti és ideológiai alapon dönt a támogatásokról, míg utóbbiak pusztán az üzleti érdekeiket tartják szem előtt. Közös viszont bennük, hogy azt követően váltak közutálat tárgyává a társadalom egyes rétegeinek szemében, hogy gigantikus összegeket ontottak a politikába, ezzel hekkelve meg tulajdonképpen a népképviseleti rendszeren alapuló amerikai demokráciát.

A Koch család első komolyabb politikai szerepvállalása az 1980-as elnökválasztáshoz kötődik, amikor a demokrata Jimmy Carter és a republikánus Ronald Reagan mellé társult nevető harmadikként a Libertariánus Párt színeiben Ed Clark és alelnökjelöltje, David Koch. A libertariánus eszmék jegyében a választási ígéretük a vállalati adók, illetve a minimálbértörvény eltörléséről, valamint különböző hatósági szervek, mint például az FBI és a CIA megszüntetéséről szóltak. A kampányba fektetett 2 millió dollár egyenesen a kukában landolt, hiszen a választásokon épphogy csak 1 százalékot sikerült elérniük. Kochék számára világossá vált, hogy céljaik eléréséhez elsősorban nem a politikát, hanem a társadalmat kell megváltoztatniuk.

A kudarc után a testvérek úgy kezdték látni a politikusokat, mint a színészeket, akik csak egy jól megkomponált forgatókönyvet mondanak fel. A megoldás adott volt, ezentúl nekik kell szállítaniuk a megfelelő forgatókönyvet. Első komolyabb beruházásuk az ország első libertariánus szervezetének, a Cato Intézetnek a felfuttatása volt. Ez következetesen szorgalmazta az adócsökkentést, a szociális juttatások csökkentését és a környezetvédelmi szabályok mérséklését. Ezt követte a Mercatus Center, aminek jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a The Wall Street Journal elemzése szerint George W. Bush elnök 23 legfontosabb intézkedéséből állítólag 14-et a szervezet javasolt.

Az agytrösztök mellett azonban mozgalmi szervezetekre is szükségük volt. Erre jött létre 1984-ben a Citizens for a Sound Economy (Polgárok a jó gazdaságért), amelynek vezetője egy nyilatkozatban úgy fogalmazott: „ugyanazt az irodalmat olvastuk az erőszakmentes forradalomról, mint Obama – Saul Alinskyt, Gandhit és Martin Luther Kinget”. Ebből következett, hogy az utcán és terepen próbálták meg érvényre juttatni az alapítók érdekeit. Ennek lényege abban állt, hogy jelöltekre, képviselőkre és egészen kis körzetekre lebontva kvázi gerillakampánnyal próbálták meg helyi szinten eldönteni a különböző választási küzdelmeket. (Ebben éppúgy benne volt a módszeres karaktergyilkosság, mint a nyilvános tévéhirdetésben való köszönetnyilvánítás.)

A kétezres évekre alakult meg a Kochtopusnak is nevezett szervezeti háló zászlóshajója, az Americans for Prosperity (Amerikaiak a jólétért). A szervezet pár év alatt olyannyira nagyra nőtt, hogy tulajdonképpen szépen lassan átveszi a stafétabotot a Republikánus Párt legfőbb szervétől, a Republikánus Nemzeti Bizottságtól, az RNC-től. (3 és félszer annyi alkalmazottal bírnak, és a 2016-os választáson dupla akkora költségvetést fordítottak a kampányra.) Nem véletlen, hogy az elmúlt két évben lassan Trump-pártivá váló Republikánus Párt nem nézi jó szemmel Kochék tevékenységét. A testvérpár ugyanis nehéz helyzet elé állította a pártot, ami vagy idomul a milliárdos üzletemberek nézeteihez, vagy komoly kihívások elé nézhetnek a következő választásokon.

Kochék Trump ellen

Miközben a Clinton-kormány és az Obama-adminisztráció alatt a Koch-birodalom elsődleges ellensége az amerikai baloldal és a demokrata politikusok voltak, mára már nem teljesen világos, hogy a testvérpár melyik oldalon áll. Az elmúlt években az addig háttérbe húzódó olajmágnások most egyre több nyilvános médiaszereplést vállalnak, amelyekben nemegyszer éles kritikával illetik Donald Trump kormányát. A választási kampányban Charles azt találta mondani, hogy Clinton és Trump között választani olyan, mintha az ember a rák vagy a szívroham között döntene. De nem csak ez az egy kiszólása volt az üzletembernek: az ABC-nek nyilatkozva elmondta, hogy szerinte Trump Fehér Háza mérgező és destruktív, megosztja a társadalmat, és bizonyos intézkedései egyenesen a náci Német- országot idézik.

Tény és való, hogy bár a támogatásaik nagy része republikánus zsebekbe vándorol, a Koch család sosem volt kifejezetten konzervatív. Társadalmilag legalábbis semmiképpen. David Koch egy alkalommal ki is fejtette, hogy ő sem a melegházasságot, sem az abortuszt nem ellenzi, míg Charles arról értekezett, hogy ő az állami szabályozást nem tartja szükségesnek a határvédelem vagy épp a bevándorlás tekintetében sem. A mérce mindig is a kereskedelem, a piac és a gazdaság szabadsága volt, amiben Trump protekcionista gazdaságpolitikája, különösen a vámintézkedések bevezetésével a szemükben csúfosan megbukott.

Persze a csípős kiszólásokat az amerikai elnök sem hagyta figyelmen kívül. Szokásos kommunikációs csatornáján, a Twitteren szúrt oda a Koch fivéreknek, mondván, hogy nevetség tárgyai a republikánus körökben, akiknek a szerepe totálisan fel van értékelve, és csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, nem pedig Amerikáét. Hogy mekkora a befolyásuk valójában, vélhetően a 2020-as választásokon derülhet ki igazán, hiszen ígéretükhöz híven nemcsak a zsebükben levő republikánus tisztviselőkkel, hanem a potenciálisan megtámogatott demokrata jelöltekkel is felvehetik a harcot a regnáló adminisztrációval szemben. Sőt, az sem kizárt, hogy két év múlva beállnak Trump legnagyobb látható riválisa, John Kasich mögé, aki ígérete szerint eltörölné az elnök nemrégiben bevezetett vámintézkedéseit. Egy biztos, a világ leggazdagabb testvérpárjáról fogunk még hallani a jövőben.

 

Olvasson tovább: