Kereső toggle

Fekete arany

Koch család története (1.rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ második leggazdagabb családja már évtizedek óta megkerülhetetlen szereplője a világgazdaságnak és az amerikai politikának. Hogy miként lettek egy német hajótörött leszármazottaiból dollármilliárdos királycsinálók, az alábbi cikkből kiderül.

Ha David és Charles Koch egy személy lenne, 107 milliárd dolláros vagyonával ez az illető lenne a világ második leggazdagabb embere lekörözve a Facebook-alapító Mark Zuckerberget, vagy épp a Microsoft-tulaj Bill Gatest. Nevük talán itt Európában nem mond annyit, mint az Egyesült Államokban, ahol vállalatuk a második legnagyobb magánkézben levő cég az országban. Hírnevet mégsem ezzel szereztek maguknak, hanem azzal, hogy a család – Soros Györgyhöz hasonlóan – aktívan szerepet vállal a politikai életben szervezeti hálóján keresztül. A Sztálint és Hitlert is érintő családi karrier egy kis holland városban, Workumban kezdődött még a XIX. század elején.

Koldusból királyfi

A család vállalkozásainak alapkövét letevő Hotze „Harry” Koch egy hollandiai tengerparti településen, az alig ötezer fős Workumban született. (A Hotze nevet az Egyesült Államokba érkezve változtatta meg Harryre.) Holott – ahogyan a Koch családnév is sejtetni engedi, - az őseik nem hollandok, hanem németek voltak – farmerek, doktorok, kereskedők. A városba elsőként Harry nagyapja, Johan akkor tette be a lábát, amikor még huszonévesen, matrózként egy kereskedőhajó fedélzetén egy vad viharba keveredett. A természet elemeivel a legénységnek nem sikerült megbirkóznia, egyedül Johan élte túl a tragikus hajótörést, neki sikerült kiúsznia a partokig. Harry később saját 1942-es memoárjában írta meg, hogy a keménykötésű, de rendkívül ambiciózus és tehetséges nagyapja egy fillér nélkül kötött ki a holland kisvárosban.

Pár éven belül mégis egy hajózási vállalat vezetője lett, miután beleszeretett Workum polgármesterének a lányába, Annába. A polgármester a környéken több vállalkozást is üzemeltetett, övé volt a helyi lenmagolaj üzem és volt néhány kereskedőhajója is, amellyel Workum és Amszterdam között szállította a termékeit. Johan először bedolgozott apósa cégébe, majd azoknak vezetője, később tulajdonosa lett. A család megvetette a lábát Hollandiában, elsőként az unoka, Harry vette a bátorságot, hogy elhagyja szülőföldjét és a határokon túl kamatoztassa szakmai tudását.

Vadnyugati kaland

 

Miután felfuttatta apósa vállalkozásait, Johan a legidősebb fiára hagyta a cégek vezetését, a fiatalabbik fiából pedig orvos lett. Ennek az orvosnak a fia volt Harry Koch, aki végül huszonévesen úgy döntött, elhagyva a családi fészket, szerencsét próbál az Egyesült Államokban. Mielőtt rászánta magát a nagy Atlanti-óceáni utazásra, nyomdai gyakornokként dolgozott Hágában és más német városokban. Végül 21 évesen 1888-ban szállt fel a New Amsterdam fedélzetére, ami Rotterdamból New Yorkba vitte a holland bevándorlók sokaságát. 

 

Az 1850-es évektől kezdve egészen az első világháborúig jelentős migráció volt Hollandiából, főként a mezőgazdasági válság és a protestáns hívők üldözése miatt. Harry azonban egyik kategóriába sem tartozott. Jómódú családból származott, és megvoltak odahaza is az üzleti lehetőségei. Egy holland kutató szerint a gonosz mostohaanyja ösztönözhette a távozásra, ugyanis miután a 8 éves Harry elveszítette édesanyját (belehalt a 8. gyermek születésébe), apja hozzáment második feleségéhez, Petronellához. A levéltári feljegyzésekből úgy tűnik, hogy a jóval fiatalabb nő szó szerint mostohán bánt az első házasságból származó gyerekekkel. 

Más újságírók szerint Harry a kiaknázatlan üzleti lehetőségeket látta meg a tengerentúlon. Az Egyesült Államokban a XIX. század második felében a bevándorlás miatt robbanásszerűen fejlődött az ipar, ennek az egyik motorja a vasúti terjeszkedés volt, amiben nem kis szerepet vállaltak a holland érdekeltségű cégek és vállalkozók is. 

Harry a megérkezését követő 2-3 évben több holland nyelvű lapnál is munkát vállalt a Chicago-i és Grand Rapids-i holland közösségben. Majd miután megtanult angolul, Texas felé vette az irányt. Végül egy észak-nyugati kis “porfészekben”, az alig pár éve a vasút mentén megalapított Quanah városában kötött ki. A hely olyannyira bejött a kalandvágyó Koch fiúnak, hogy a fél évszázaddal később bekövetkezett haláláig itt egyengette egyre feljebb ívelő karrierjét. 

Texasi nagyágyú

 

Bár alig pár ezren lakták a vasút menti települést, Quanahnak így is volt három lapja: a Quanah Eagle, a Quanah Chief és a Quanah Tribune. Nyilvánvaló volt, hogy egy ekkora város nem tud eltartani ennyi kiadványt, ezért Harry vette a nyomdai munkáiból megtakarított pénzét és megvette a Tribune-t. Majd kicsivel később sikerült megszereznie a Chief-et is, így a kettő egyesítésével megcsinálta a környék legbefolyásosabb lapját.

Ez pillanatokon belül nagy hasznot hozott neki, a rohamtempóban épülő vasútvonalak miatt. Akkoriban mindössze 30 év alatt az amerikai vasúti vonalak hossza megnégyszereződött, az iparág fejlődését biztosítandó a kormány sorra biztosította a földterületeket a vállalatoknak. Ők pedig ezeket jó pénzért továbbadták az érkező telepeseknek. Azért, hogy a vasút mentén népes városok alakuljanak ki, és a kereslet a fejlődéssel együtt növekedjen, a vállalatok rendszerint megegyeztek a helyi sajtóval, hogy reklámozzák az addig kietlen és kopár vidéket. Az ilyen típusú vasúti propagandát Harry csúcsra járatta.

A lapban sorra jelentek meg eltúlzott történetek arról, hogy a Quanahba érkező telepesek számára a lehetőségek tárháza végtelen, a földek hihetetlenül termékenyek és itt villámgyorsan meg lehet gazdagodni. Ahogy növekedett a város létszáma, úgy növekedett Harry pénze és befolyása is. Az induló vállalkozásokba való befektetéseken, és a vasúti társaságoktól fizetségként kapott földeken keresztül igazi helyi nagyvállalkozó lett a holland nyomdászból.

Idővel maga Harry is beszállt a vasúti bizniszbe, ő lett a QA&P nevezetű kisvállalat legnagyobb részvényese. Innentől kezdve még nagyobb fokozatba kapcsolt a kezében levő újság, és maximálisan kiszolgálta a vasút-lobbit. Idővel ez kiegészült komoly politikai tartalmakkal is, amelyek többnyire Koch libertariánus nézeteit népszerűsítette. Ennek lényege abban állt, hogy a laptulajdonos intenzíven ellenezte a bankok megregulázását, a munkaügyi reformokat és a szakszervezeti erőfeszítéseket is. Egyszóval azt szorgalmazta, hogy az állam teljesen hagyja szabadon a gazdasági és üzleti élet szereplőit, ne szóljon bele a munkaadók és munkavállalók dolgaiba. (Tulajdonképpen ez a gazdasági libertarianizmus alapja.)

A ’30-as években intenzíven bírálta például Frankin D. Roosevelt New Deal jóléti programjának kőkemény gazdasági intézkedéseit is, amiből a kisemberek ugyan profitáltak, de a Harryhez hasonló nagyvállalkozók annál kevésbé. A Tribune-Chiefben megjelenő szerkesztési publikációiból sokszor lejött a térségbe érkező szegény telepesekkel szembeni érzéketlenség: nem egyszer írt részletes beszámolót New York-i és európai luxusútjairól (Berlinben egy nagygyűlésen hallotta beszélni a „Führert” is), miközben a jobb munkakörülményekért sztrájkolókat pedig lehordta a sárga földig.

Feleségét, Margaretet 1898-ban vette el, házasságukból két fiú született: John Anton Koch, aki apja halála után átvette a lap vezetését és Fred C. Koch, aki később megalapította az óriásira nőtt Koch Industriest.

Forradalmi újítás?

A jómódban élő család igyekezett a legjobb taníttatást biztosítani a gyerekek számára. A texasi középiskolai éveket követően a testvérek beiratkoztak a houstoni Rice Egyetemre. Innen John visszament Quanah-ba, hogy segítsen az egyre nagyobb sajtóbefolyásra szert tevő apjának a lap menedzselésében, míg Fred pedig felvételt nyert az MIT-re (Massachusetts-i Műszaki Egyetem), ahol vegyészmérnöknek tanult. Egyetemi évei nem teltek eseménytelenül, több hallgatói szervezetbe is jelentkezett, másodévesként megválasztották osztályelnöknek, miközben tagja, majd kapitánya volt az MIT boksz-csapatának is.

Az 1922-es diplomaszerzés után több évfolyamtársához hasonlóan először a Texas Company-nél helyezkedett el mérnökként, majd egy évig dolgozott az angliai Kent-ben is egy olajvállalatnál vezető mérnökként. Az Egyesült Államokba visszatérve két egykori diáktársával megalapították a Keith-Winkler-Koch Engineering Company-t Kansasban. Tulajdonképpen a Koch dinasztia későbbi sikertörtének alapkövét 1927-ben tette le Fred, amikor kifejlesztett egy olyan új krakkolási technikát, mely során megfelelő nyomás és hő hatására sokkal gyorsabban és olcsóbban voltak képesek a nyers kőolajból finomított gázolajat előállítani. Forradalmi felfedezésük egy csapásra versenyelőnyhöz juttatta a kisebb olajvállalatokat a nagyokkal szemben, amit ezek a gigacégek nem is néztek jó szemmel.

Kochék következő évei azonban nem a gyors meggazdagodásról, hanem az állandó pereskedésről szóltak, a nagy olajcégek összesen 44 pert akasztottak a nyakukba. Ezek mindegyikét sikerült megnyerniü,k egyet kivéve. Az Universal Oil Products egy szabadalmi pert indított a fiatal vállalkozók ellen. A vád lényege abban állt, hogy a vállalat szerint Kochék mindössze csak egy minimális változtatással, de az ő finomítási módszerüket alkalmazták. A felvetés nem volt teljesen alaptalan, mivel Lewis Winkler, Koch üzlettársa pár évvel azelőtt még az Universal Oil munkatársaként együtt dolgozott abban a projektben, ami kísérletiesen hasonló módszerrel próbált meg a nyersolajból használható üzemanyagot előállítani. (Lewis részt vett az első ilyen krakkoló egység felépítésében is, mielőtt otthagyta a céget.) Végül aztán ezt a pert is megúszták, miután kiderült, az ügyben érintett fellebbviteli bírót megvesztegették. A vádat ejtették ugyan, de a persorozat elérte a célját: Kochék évekre kiszorultak az amerikai piacról.

Piszkos pénz Sztálintól Hitlerig

A Winkler-Koch duó még kisméretű cégének viszont pont kapóra jött a Sztálin időszakában megindult intenzív iparosodás a Szovjetunióban. Míg az 1920-as években az ország olajszükséglete rendkívül csekély volt (többnyire exportálták a kitermelt nyersanyagot), a 30-as évek elejére az igény robbanásszerűen megnőtt az automobilok, repülők és alapvetően az erőltetett iparosítás eredményeként. Éppen ezért a kommunista rezsim arra utasította a vezető mérnökeit, hogy utazzanak ki Nyugatra és tanulják meg a legújabb kőolajfinomítási eljárásokat. Elsőként 1925-ben egy brit vállalattal próbálkoztak, majd a kudarcba fulladt kísérlet után, az amerikai cégeket vették célba. Ekkor lyukadtak ki Fred Kochnál és vállalatánál, akinek egyedülálló módszeréért egy 5 millió dolláros szerződést voltak hajlandóak felajánlani.

Ennek értelmében 1929 és 1932 között összesen 15 kőolajfinomító létesítésében segédkeztek (az első jól működő és hatékony finomítók voltak a Szovjetunióban), amelyek több százezer tonnás kapacitásával tulajdonképpen megteremtették a szovjet olajipar gerincét. Persze a szovjetek végső célja az volt, hogy saját készítésű üzemekkel szolgálják ki a szovjet igényeket, ezért a szerződéspontokban az is szerepelt, hogy egy csapat szovjet mérnök kiutazott Kochékhoz a kansasi Wichitába, hogy elsajátítsák a szakma minden részletét.

De nem csak a szovjet fél utazott, Fred is ellátogatott a Szovjetunióba. Elmondása szerint a látottak alapvetően megváltoztatták a gondolkozásmódját, látva a „masszív éhínséget és terrort”, megbánta az együttműködést Sztálin diktatúrájával – derül ki egy később publikált antikommunista pamfletjéből. A kommunizmus rémtetteire való rádöbbenés története azonban több helyen is sántít. Egyrészt akkora már köztudott volt a véres bolsevik forradalom minden bűncselekménye, éppen ezért szakította meg az Egyesült Államok a diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. Másrészt a hírekből arról is lehetett értesülni, hogy Sztálin miként számolt le politikai ellenfeleivel, és hogyan kezdte meg a brutális tisztogatást a kulákok között. Az már csak tetézte a rémségeket, hogy a harmincas évek kezdetén milliók halálát okozó, szándékosan kegyetlen éhínség vette kezdetét a sztálini rendszerben, főként Ukrajnában. Kochot igazán az rendítette meg, amikor a paranoid diktátor még azokat a felé abszolút hűséget fogadott bolsevik mérnököket is kivégeztette mondvacsinált indokokkal, akik együtt dolgoztak az amerikai vállalkozóval.

Ugyancsak magyarázkodnia kellett később a Koch vállalatnak amiatt is, hogy 1934-ben a korszak másik retteget diktatúrájával, a náci Németországgal is leszerződött olajfinomító üzem létesítésére. A Hamburgban épített intézmény a hitleri diktatúra harmadik legnagyobb ilyen létesítménye volt, szakértők szerint kulcsfontosságúnak bizonyult a náci vezér háborús törekvéseinek végrehajtásához. A Führer és Koch között a kapcsolat egy William Rhodes Davis nevezetű amerikai vállalkozón keresztül valósult meg, aki már évek óta együttműködött a náci rezsimmel az olajipari fejlesztések területén. Ő kérte fel a Winkler-Kochot, hogy vegyenek részt az üzem felépítésében, amire amúgy Hitler személyesen adott engedélyt. (Davis a későbbiekben is kiemelten képviselte a náci érdekeket, 1940-es választási évben közreműködött egy német beavatkozási kísérletben, amikor a Demokrata Konvención megpróbálták megakadályozni Franklin D. Roosevelt elnökjelöltségét, sikertelenül.)

Habár utólag a vállalat azzal magyarázta az együttműködést a különböző rezsimekkel, hogy azok csak a több tucatnyi megbízásuk töredékét tették ki (amelyeket Angliában, Skóciában, Kanadában, Franciaországban, vagy épp a Közel-Keleten kaptak), valamint hogy akkoriban nem a Winkler-Koch volt az egyetlen amerikai cég, aki Hitlerrel, vagy épp Sztálinnal üzletelt. Mindenestre a világtörténelem talán két legismertebb diktátorától és a többi állami megrendelésből származó fizetséggel a zsebében Koch akkor még kicsinek számító vállalata pár év alatt az Egyesült Államok üzleti szférájának legfelső 1 százalékba lőtte ki magát.

Kommunista ügynök volt-e Eisenhower?

Odahaza Fred gőzerővel belevágott az amerikai terjeszkedésbe, elsőként Wood River néven indított új olajvállalatot, majd a folyamatos bővülés miatt az Rock Island-ra módosult. A ma ismert Koch Industries elnevezést csak az 1967-ben megkövetkezett halála után kapta meg a cég. Az üzleti teendők mellett a vállalkozónak arra is jutott ideje, hogy fejest ugorjon a politikai életbe.

Három évtizeddel azután, hogy aláírta a szovjet rezsimmel a gigantikus összegekről szóló szerződést, Fred egy 39 oldalas antikommunista pamfletet adott ki „A kommunizmus egy üzletember szemével” címmel. Ebben a Szovjetunióban szerzett élményeit dolgozta fel, majd hangot adott azon (zömében megalapozatlan) paranoid félelmeinek, melyek szerint a kommunisták a legfelsőbb amerikai politikai körökbe beszivárogva átveszik a hatalmat az Egyesült Államok, majd végső soron az egész világ felett. Azt hihetnénk, hogy egy üzletember kis füzete nem számított akkoriban igazán hírértékűnek, de a hidegháborús Amerikában a jelentős erőfeszítések árán 2.6 milliós példányszámban terjesztett kiadvány rengeteg amerikai polgárt elért, köztük például Edgar Hoovert is, az FBI akkorra már évtizedek óta regnáló, szintén antikommunista érzelmű igazgatóját is.

Fred nagyra becsülte az FBI vezérét, számtalan levelet is váltottak az Egyesült Államokat érintő kommunista fenyegetés témájában, az üzletember még dedikált példányt is kért az igazgató „A megtévesztés mesterei” című, 1958-ban kiadott, hasonló üzenettel bíró könyvéből.

A Koch család fejének harcos antikommunizmusa gyakorlati civil aktivizmusban is megnyilvánult, 1958-ban részt vett a Kínában meggyilkolt amerikai hírszerzőről elnevezett John Birch Társaság megalapításában. A politikai szervezet egy tucat amerikai üzletember együttműködésével jött létre, fénykorában több mint 100 ezer tagja volt. Úgy vélték, a kommunista ügynökök a Demorkata és Republikánus Pártba is beszivárogtak, sőt volt olyan rendkívül merész állítása is a szervezetnek, mely szerint Dwight Eisenhower amerikai elnök titkos ügynökként maga is részese a nagy kommunista konspirációnak. Koch személyesen nagyra tartotta Benito Mussolini fasiszta olasz diktátor kommunistaellenes intézkedéseit, miközben azt is vallotta, hogy odahaza a kommunisták a színesbőrű amerikaiakat is felhasználják globális céljaik elérésére.

Fred Kochnak összesen négy fia született: Frederick, Charles és az ikrek – David és William. A fiúk testvérháborújáról, ellentmondásos üzleti és politikai szerepválallásukról cikksorozatunk második részében lesz szó.

 

Olvasson tovább: