Vlagyimir Putyin elnöksége óta Oroszország szerepe némiképp ellentmondásosan, de újra megerősödött a geopolitikában. Vannak, akik az orosz elnökben a nyugati világ erkölcsi romlásának és dekadenciájának ellenpólusát látják, egyesek egyenesen a kereszténység védelmezőjének tartják, mások viszont egy autokrata és korrupt vezetőnek, az egykori KGB ügynökének, aki az oligarchikus kapitalizmust a saját hatalmának a javára fordította. Mindenesetre, amióta Putyin hatalmon van, Oroszországban az a mondás járja, hogy az ország „felállt a térdeiről”. Ezzel párhuzamosan a pravoszláv egyház szerepe újra megerősödött. Az októberi „szocialista forradalom” után üldözött, majd megtűrt vallás a peresztrojkának nevezett rendszerváltozás során egyre többet nyert vissza a forradalom előtti társadalmi befolyásából, noha a vidéki Oroszországban sohasem veszítette el azt teljesen. Tekintsünk végig a hatalom és egyház viszonyán napjainkig.
Szembenállás a Nyugattal
Oroszország geopolitikai szerepe, az ukrán és szír konfliktusban való megjelenése, és az elnök bizonyos erkölcsi kérdésekben kinyilvánított markáns állásfoglalása – gondoljunk például a homoszexualitás kérdésére – éppúgy meghatározó elemei a hivatalos orosz kommunikációnak, mint a klasszikus polgári szabadságjogok megkérdőjelezésének és korlátozásának gyakorlata (szólás-, vallás- és sajtószabadság, gyülekezési jog korlátozása). Önmeghatározásában ezeken kívül az utóbbi évtizedekben felerősödött a kereszténység (pontosabban pravoszláv vallás), és egyre erőteljesebben jelenik meg a Nyugattal való szembenállás, valamint az egyedi, különálló civilizáció hangsúlyozása, melynek lényegi eleme az ortodoxia. Samuel P. Huntington amerikai politikatudós szerint „több kutató is megkülönböztet egy oroszországi központú külön ortodox civilizációt, mely elkülönül a nyugati kereszténységtől egyrészt a bizánci eredet, a kétszáz éves tatár uralom, a bürokratikus zsarnokság alapján; másrészt pedig a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás és más központi jelentőségű nyugati tapasztalatok korlátozott hatásának következményeként”. Megfigyelhető, hogy a kilencvenes és kétezres évek elején jellemző nyugati közeledés politikájával szemben Putyin második elnöksége óta egyre hangsúlyosabb ez az elkülönülés, sőt szembefordulás.
2018. 09. 07.(XXII/36)
