Kereső toggle

Veszélyes játszmák

Belpolitikai harcokban feláldozott külkapcsolatok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Donald Trumpnak úgy kellene az elődeitől örökölt rossz amerikai–orosz viszonyon javítani, hogy belső politikai ellenfelei ezt a külpolitikai problémát használják egyik eszközként a megbuktatására.

Trump azt mondta Putyinnal való találkozója után Helsinkiben, hogy bevállalja a politikai kockázatot a béke érdekében, illetve hajlandó politikai árat fizetni az orosz kapcsolatok javításáért cserébe.

Hogy mibe kerülhet neki egy ilyen külpolitikai eredmény, hamar kiderült. Amikor Reagan idején a Szovjetunió valóban fő ellenség volt, a demokrata ellenzék elbagatellizálta a Moszkva jelentette halálos fenyegetést, az elnök kemény fellépését állítva be eltúlzottnak. Most, hogy Oroszország szakértők szerint status quo hatalom, amelynek elsődleges célja a stabilitás, és bár számolni kell vele, messze nem Amerika legveszélyesebb riválisa, mintha fáziskésében lennének: azt tartják hazaárulásnak, hogy az elnök megpróbálja javítani a két ország évtizedeken át egyre romló viszonyát.

A helsinki sajtótájékoztató végén az AP egyik riportere Trumpnak szegezte a kérdést, hogy kinek hisz jobban: saját hírszerzésének vagy Putyinnak, aki tagadja, hogy Oroszország beavatkozott a 2016-os amerikai elnökválasztásba. A rivális ország vezetőjétől pedig azt szerette volna megtudni, van-e a birtokában Trumpot terhelő információ. Ebből nem lehetett jól kijönni, és a hazai politikai elit a médiával karöltve boldogan csapott le az elnök minden szavára, és a találkozót csúfos kudarcként értékelték. „Az Álhírgyáros Média minden erővel arra hajt, hogy konfrontáljunk Oroszországgal, nem számít nekik, az sem, ha ez háborúhoz vezet” – reagált az amerikai elnök a Twitteren.

Az Oroszországra mutogatás valóban demokrata pártpolitikai érdekeket szolgál, és nagyon kockázatos játék, amely a 2016-os kampány során kezdődött. Hillary Clinton az egyik elnökjelölti vitán bedobta, hogy Trump Putyin bábja, majd az őt támogató cég pénzén készült egy dosszié a republikánus ellenfél lejáratására, amely arra szolgált ürügyként, hogy az Obama-kormány, a Hillary felé hajló titkosszolgálatok segédkezésével megfigyeltesse a Trump-kampányt. A feltételezett orosz kibertámadásokat eltussolták, mindaddig, amíg minden várakozás ellenére Trump győzött, és az orosz beavatkozás narratívája nélkülözhetetlen eszközzé vált az új elnök megbuktatásához.

Obama tényleg összejátszott

Trump már korábban több ízben, és Helsinkiben is megemlítette, hogy soha nem volt még ilyen rossz a két ország közötti kapcsolat – még a hidegháború idején sem. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ugyanígy nyilatkozott még áprilisban: „A helyzet rosszabb, mint a klasszikus hidegháború idején, mivel akkor a felek legalább betartottak bizonyos szabályokat, és legalább minimális méltóságot mutattak”.

A több évtizedes rossz kapcsolat részben annak az eredménye, hogy az amerikai vezetés mindig is könnyen hajlott külpolitikáját alárendelni saját belpolitikai érdekeinek. Így volt ez már az idősebb Bush esetében is, aki újraválasztására készülve szóbeli ígéretet tett Mihail Gorbacsovnak, hogy a NATO nem terjeszkedik Kelet-Európában, fel kellett ugyanis mutatnia mint trófeát az orosz csapatok kivonását a térségből. (Azt nem tudni, betartotta volna-e ígéretét, ha nem marad alul Bill Clintonnal szemben.) 

A leglátványosabb engedményeket mégis Barack Obama tette Moszkva felé, remélve, hogy ezzel belpolitikai jópontokat szerezhet. Ráadásul úgy gondolta, a Putyinnal való kapcsolatnak is ezek jelentik majd a kulcsát, mindenekelőtt „korrigálva” az elődje hibáit, ifjabb Bush ugyanis az Oszétiába való bevonulás miatt mérsékelt szankciókat vezetett be Moszkvával szemben.

2012-ben Obama véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon mellett kérte meg Dmitrij Medvegyev akkori elnököt: továbbítsa Putyinnak, hogy a választások után nagyobb mozgástere lesz a Lengyel- és Csehországba tervezett rakétavédelmi rendszerekkel kapcsolatban. Meg is tartotta a szavát, és 2013 elején leállította a programot, cserbenhagyva kelet-európai szövetségeseit.

Az Obama-kormányt hidegen hagyta Kelet-Ukrajna és a Krím annektálása is (Ukrajna például hiába kért fegyvereket, Obama nem akarta felbőszíteni Moszkvát). A korábbi orosz kibertámadások sem kavartak nagy vihart, sőt Obama 2016 októberében, Hillary Clinton győzelmének biztos tudatában, még úgy nyilatkozott, hogy: „Nincs olyan épeszű ember, aki azt állítaná, hogy az amerikai választásokba bele lehetne nyúlni, és nincs rá bizonyíték, hogy ilyen valaha történt, vagy, hogy most megtörténhet”.

Mellesleg Hillary Clinton járta ki, hogy az amerikai kormány zöld utat adjon amerikai uránium eladására Putyin-közeli orosz cégeknek. Nem sokkal azután, hogy az oroszok bejelentették vételi szándékukat az Uranium One vállalat többségi tulajdonrészére, Bill Clinton 500 ezer dollárt tett zsebre egyetlen Moszkvában tartott beszédért, Putyinhoz köthető személyek pedig több millió dolláros adományokat csengettek a Clinton Alapítvány kasszájába.

A sort még hosszan lehetne folytatni: Obama zöldenergiát propagáló, repesztéses olajbányászatot visszaszorító politikája az orosz olajérdekeltségek kezére játszott; a védelmi költségvetés csökkentése ártott Amerika és a NATO nemzetközi pozíciójának; negyven év szünet után bevonták az oroszokat a közel-keleti ügyekbe… Csupa olyan lépés, amelyre mind jól ráillenek a Trumppal szemben felhozott vádak.

Trump ugyanakkor számos olyan kemény döntést vállalt be, amelyekkel szembe ment Moszkvával: ballisztikus rakétavédelmi bázisokat telepített Lengyelországba; fejlett fegyvereket szállított Ukrajnának; orosz diplomatákat utasított ki; növelte a Putyin belső köreit célzó szankciókat; orosz zsoldosokat rejtő állásokat bombázott Szíriában; felszólította a NATO tagországokat a védelmi terhek vállalására; számon kérte Németországon, hogy milliárdokat fizetnek földgázért Oroszországnak, miközben Amerikától azt várják, hogy megvédje őket Moszkvától; az amerikai energiatermelés beindítását szolgáló intézkedéseket hozott.

Szemellenzős ellenállás

A Trump és Putyin összejátszásának elmélete két éve rányomja bélyegét az orosz–amerikai kapcsolatokra. Nem világos, hogy a kritikusok szerint Trumpnak oda kellett volna-e fordulnia Putyinhoz, és valami csúnyát mondani neki, mindenesetre Trump válaszának volt egy figyelmen kívül hagyott, de megszívlelendő része is . Az elnök arra hivatkozott ugyanis, hogy egyelőre semmilyen bizonyíték nem igazolja, hogy Oroszország lopta el az Országos Demokrata Bizottság szerverének tartalmát, és az igazság csak akkor derülne ki, ha a kérdéses gépet meg lehetne vizsgálni – amire eddig nem került sor, mert a demokraták sem a hírszerzésnek, sem független ügynököknek nem engedtek hozzáférést.

Egyetlen bizonyíték sem került elő továbbá arra vonatkozóan, hogy az orosz kormány akár egyetlen szavazatot is megmásított volna a 2016-os elnökválasztás során, sem arra, hogy Trump és Putyin szövetkezett Hillary Clinton ellen. Rengeteg bizonyíték támasztja viszont alá azt, hogy a hírszerző közösség, elsősorban az FBI és a CIA keményen dolgozott Trump megválasztásának megakadályozásán.

Trumpot demokrata politikusok és a mainstream média nemcsak leárulózta, hanem nyíltan felszólította is arra, hogy az árnyékkormány (deep state; azaz az előző kormány hivatalban maradt alkalmazottai) addig folytassa az aknamunkát, amíg meg nem találja a módját, hogy az elnököt eltávolítsa a hatalomból. (Olyan is volt, aki a hadsereghez intézve szavait katonai puccsra uszított.)

Nem véletlen az sem, hogy Robert Mueller, – a feltételezett orosz beavatkozás ügyében vizsgálatot folytató különleges ügyész – július 13-án, közvetlenül Trump és Putyin találkozója előtt vádat emelt tizenkét orosz személy ellen. A lépésre hetekkel korábban is sor kerülhetett volna; ezért egyértelmű az időzítés mögötti szándék.

A helsinki találkozó után úgy tűnik, Trump legnagyobb ellensége a hazai politikai elit és média, akik abszurd módon annak szurkolnak, hogy ne sikerüljön normalizálni a kapcsolatot Oroszországgal.

Elevenbe vágó szankció

Az amerikai–orosz kapcsolatok egyik érzékeny pontja a Magnyickij-törvény, illetve a hátterét adó ügy. A jogszabály elfogadását William Browder, hedge-fund menedzser, Oroszország egykori legnagyobb külföldi befektetője járta ki.
A javaslat névadója, – Szergej Magnyickij – Browder angol székhelyű cégének, a Hermitage Capital Management fundnak az ügyvédje volt. Miután 2008-ban felfedezett egy orosz hivatalnokok által működtetett adócsalási rendszert, értesítette az illetékes hatóságokat és a sajtót. Válaszként a céget és Magnyickijt sikkasztással és adócsalással vádolták meg. Az ügyvéd közel egy évet töltött előzetes letartóztatásban, tárgyalásra várva, míg 2009-ben, egy moszkvai börtönben tisztázatlan körülmények között elhunyt (feltehetően megkínozták és agyonverték).
Browder azóta minden követ megmozgat, hogy minél több országban bevezessék az Amerikában 2012-ben életbe léptetett Magnyickij-törvényt. Ennek lényege, hogy megtiltja olyan személyeknek, akiknek közük van emberi jogokat sértő tevékenységekhez és korrupcióhoz (így például részük volt Magnyickij halálában), hogy nyugatra utazzanak, tulajdont szerezzenek nyugati országokban, és a nyugat pénzügyi rendszerének szolgáltatásait igénybe vegyék.
A Magnyickij-törvény a szankciók alkalmazásának legokosabb módja, hiszen pontosan a felelősökre irányul, és nem sújtja az orosz állampolgárok tömegeit egy szűk klikk korrupciója miatt.
Putyin nagyon mellre szívta a törvény bevezetését; Helsinkiben azt mondta, ezt tekinti a kormányával szembeni legnagyobb fenyegetésnek. Hogy ezt mennyire komolyan gondolja, már több ízben bizonyította: annak idején külügyminisztériumán keresztül mindent megtett a törvény megállítására; a Magnyickij-lista miatt fagyasztotta be az amerikai örökbe fogadásokat; Helsinkiben pedig felvetette Trumpnak, hogy ha átadja Browdert, cserébe Robert Mueller kihallgathatná a tizenkét oroszt, akik ellen vádat emelt.
A helsinki találkozó után az oroszok kiadtak egy listát olyan amerikai állampolgárokról, akiket Browderen kívül még ki akarnak hallgatni. Minden név köthető valamilyen módon a Magnyickij-törvényhez: Michael McFaul, az Obama-kormány moszkvai nagykövete vizsgálta át a külügyminisztériumnak küldött, a Magnyickij-nyomozással kapcsolatos memókat. David Kramer, a Freedom House egykori elnöke, a kezdeményezés egyik legelkötelezettebb támogatója volt; Kyle Parker, európai ügyekkel foglalkozó bizottsági elnök pedig nem más, mint a jogszabály megfogalmazója.
Az amerikai sajtó szerint Putyin egyenesen megszállottja a Magnyickij-törvénynek, amely ellehetetleníti az orosz diplomaták és kormányhivatalnokok számára, hogy az odahaza ellopott vagyonokat Nyugaton kamatoztassák vagy költsék el.

Olvasson tovább: