Kereső toggle

Európa fegyverben? – A közös uniós hadsereg kérdései

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Macron francia elnök Észtországban francia katonákkal találkozik

70 éves álomcél került újra terítékre. A közös európai hadsereg felállítására a múlt héten egy úgynevezett fehér könyvet publikáltak, amiben elsősorban a gazdasági és hatékonysági előnyök domborodnak ki – a megoldás „hogyan” részét azonban teljes homály borítja.

Angela Merkel a múlt héten jelentette be, hogy támogatja Emmanuel Macron kezdeményezését a közös európai hadsereg felállítására.

A szándék az unióban már hosszú ideje egyértelmű, a június 7-én nyilvánosságra hozott fehér könyv melléklete tartalmazza a Lisszaboni Szerződés erre vonatkozó cikkelyeit, és erre utal az is, hogy tavaly decemberben az uniós tagállamok létrehoztak egy PESCO (Permanent Structured Cooperation – Hosszú Távú Strukturális Együttműködés) nevű keret-együttműködést, kifejezetten a közös védelmi politika megvalósítására.

Amerikai nyomás

Kifejezetten nagy lökést adott az ügynek az is, hogy Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökének. Trump szinte azonnal leszögezte, hogy a NATO tagállamoknak sokkal nagyobb hozzájárulást kell vállalniuk a szövetség költségvetéséből, nem lehet tartani azt az állapotot, hogy Amerika védjen meg mindenkit úgy, hogy közben vannak olyan tagállamok, amelyek szinte csak a haszonélvezői a szövetségnek. Trump a bruttó hazai termék (GDP) 2 százalékában határozta meg azt a szintet, amit szerinte minden NATO-tagországnak hoznia kellene a közös büdzsébe, ami jelen pillanatban még nem valósul meg mindenkinél.

A tagországok közül a 2 százalékos határt 2017-ben Észtország, Görögország, Lengyelország, Románia, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok teljesítette, Franciaország csak kevéssel maradt el ettől, a többiek viszont az 1,5 százalékot sem nagyon érik el.

Trump megjegyzéseit követően felerősödtek a hangok az EU-ban, amelyek egyre inkább azt hangsúlyozzák, hogy Európának a sarkára kell állnia, és nem függhet folyamatosan Amerikától. A fehér könyv elején is szerepel egy idézet Jean-Claude Junckertől, aki azt állítja, hogy: „Európa elsősorban egy »szoft erő«. De a legerősebb szoft erő sem képes hosszú távon meglenni integrált védelmi kapacitások nélkül.” Merkel is kifejezte már májusban, hogy: „már nem az a helyzet, hogy az Egyesült Államok egyszerűen majd megvéd minket. Ehelyett Európának a saját kezébe kell vennie a sorsát. Ez a jövő egyik feladata.”

Fehér könyv

A tavaly decemberben létrehozott PESCO keretrendszer, és az 5 milliárd eurós büdzsé, amit a harcászati fejlesztésekre szánnak majd, elsősorban a tagállamok közös védelmi politikáját hivatott megalapozni. Ennek keretében az a cél, hogy a tagállamok közösen fejlesszenek ki védelmi létesítményeket, amelyeket aztán az EU rendelkezésére bocsátanak. Ezzel hatékonyabbá lehetne tenni az egyes tagállamok harcászati célú költéseit is. Ebben az együttműködésben önkéntes a részvétel, a döntéshozatal viszont minden projektben azoknak a tagállamoknak a joga, amelyek abban részt vesznek, és figyelembe veszik az egyes tagállamokra jellemző speciális elemeket is a védelmi- és biztonságpolitikában.

A június 7-én kiadott fehér könyv elsősorban költségvetési irányból közelíti meg a problémát, felvázolva, hogy az Egyesült Államokban 30 működő védelmi rendszer van, ami sokkal ütőképesebb, mint az EU tagállamokban összesen működő 179 hasonló rendszer. Összesen négyfajta hadihajó van Amerikában, míg az EU-ban 29 fajta. A harci repülők terén sem jobb a helyzet, az amerikaiak hatféle géppel működnek, Európában pedig húszféle van, ami egyértelműen arra utal, hogy nem hatékonyan költik el a tagállamok a katonai költségvetésüket. Ha ez mind egységesítve lenne, az a gyártói piacnak is jót tenne, ugyanis csak a legjobb minőség tudna megmaradni a versenyben, és könnyebb lenne a karbantartás és az üzemeltetés is, ha hasonlóan integrált lenne a büdzsé felhasználása, mint Amerikában.

A fehér könyv három lehetséges szcenáriót vázol fel arra, hogy milyen formában valósulhat meg az együttműködés. Az első pontosan a PESCO által megvalósított laza együttműködés, amelyről megállapítják, hogy az egyes uniós tagállamok önkéntes részvétele meghiúsítja a hatékonyságot, lehetséges, hogy nem jön létre megfelelő mértékű együttműködés (magyarul nem száll be a projektbe annyi tagállam, amennyivel már megérné elindítani a beruházásokat), ami főleg a magas színvonalú beruházásokat érintené, amelyek egyébként is meglehetősen költségesek. Ez a hatékonysági hiányosság megakadályozná, hogy az EU a legfontosabb konfliktusokban vagy missziókban eredményesen be tudjon avatkozni.

A második szint az úgynevezett „megosztott biztonsági és védelmi politika”. Ez már jelentősen megnövelné a lehetséges EU haderő financiális és működési stabilitását, ugyanis az egyes tagállamok nagyobb részt vállalnának a finanszírozásban és a részvételben is. Ennek eredményeképpen az Európai Unió katonai hatalomként hangsúlyosabban tudna jelen lenni a világban mint eddig, és hatékonyabban tudna Európa védelme is megvalósulni.

Mit szól ehhez a NATO?

Ennél a pontnál már érezhetően felmerült a kérdés, hogy vajon a NATO mit szól majd mindehhez. A PESCO ugyanis az összes NATO tagállam jóváhagyásával állt fel, mert nem kötelező benne a részvétel. Az összehangolt együttműködésben azonban már anyagi kötelezettségeket is kell vállalni egy olyan haderő érdekében, amely nem a NATO, és ezzel kapcsolatosan már felmerültek azok az aggályok is, hogy a meglévő védelmi rendszereket és harcászati felszereléseket ez a fajta együttműködés adott esetben el is vonhatja a NATO-tól.

Donald Trump nem azt kívánta elérni, hogy az EU a NATO rovására saját haderőt szervezzen, hanem egyszerűen azt, hogy a már meglévő struktúrában kicsit nagyobb hozzájárulással vegyenek részt a tagállamok. A finanszírozás kérdése ugyanis kulcsfontosságú – azok a tagállamok, amelyek a NATO-ban sem adtak a közösbe a GDP-jük 1,5 százalékának megfelelő összeget, nem valószínű, hogy mindezek mellett még egy közös EU hadsereget is finanszírozni fognak, inkább az a valószínű, hogy a NATO helyett fognak az uniós haderőben részt venni.

Aki fizet, az diktál

Ha pedig a közös EU hadseregben a hozzájárulások mértéke fog dönteni, abban az esetben az egyes részt vevő országok szuverenitása is veszélybe kerülhet, mert ekkor az fog diktálni, aki a pénzt adja. Ha ez Németország vagy Franciaország, akkor például Magyarország számára nem saját döntés lesz, hogy ha harci repülőgépeket vásárol, akkor azok Gripenek, MIG-ek vagy F16-osok legyenek, ezt az fogja eldönteni, akinek a véleménye a legnagyobb súllyal esik latba a védelmi együttműködésben. Sőt, lehet, hogy Magyarországnak nem is lesz majd lehetősége harci repülőgépeket vásárolni, mert a funkciók közül rá esetlegesen teljesen más feladatokat osztanak majd le.

Felmerülhet, hogy egy olyan kis létszámú ország, mint hazánk, olyan bevetésekben kell majd, hogy részt vegyen, amivel egyáltalán nem ért egyet – a közös stratégiát ugyanis megint csak „közösen” kívánják meghatározni, amiben nagy valószínűséggel nem követik majd el azt a hibát, ami az Európai Unióban meghiúsítja a totális központosítást, mégpedig hogy minden tagállam egy szavazattal rendelkezik, amelyek egyenlő súlyúak. Ezzel ugyanis pontosan a kritikus helyzetekben hiúsítják meg a hatékonyságot, így valószínűleg olyan működési formát alakítanak majd ki, amely támogatja a gyors reakciót egy adott helyzetben. Ez pedig az, ha valaki dirigál, a többiek pedig kötelesek parancsot teljesíteni – erről szól a hadsereg is alapvetően. A fehér könyv azonban nem tér ki ezeknek a folyamatoknak a részleteire.

A harmadik szcenárió pedig a tagállamok teljesen közös biztonsági- és védelmi politikája. Ez az előző, ennél kicsit lazább együttműködés által felvetett kérdéseket csak még jobban elmélyíti, itt ugyanis a gyeplőt teljes egészében kivennék az egyes tagállamok kezéből, akik innentől nem határozhatnának a saját védelmi politikájukról, a költségvetésről, amit erre szánnának, és arról sem, hogy milyen bevetéseken kell majd adott esetben harcolniuk, vagy más funkcióban részt venniük.

Merkel lavíroz

Angela Merkel is elgondolkodhatott ezen, ugyanis a múlt heti nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy nem lesz minden tagállam számára kötelező, hogy minden bevetésben részt vegyen. Ezt saját választói megnyugtatására is mondta, akiknek valószínűleg felszaladt a szemöldökük az újabb kötelezettségvállalás hallatán, ráadásul úgy, hogy a Bundeswehr nem örvend túlságosan jó hírnévnek a német társadalomban, és a védelmi miniszternek a meglévő haderő miatt is folyamatosan pénzért kell kilincselnie a Bundestagban, hogy egyáltalán a szinten tartás meg tudjon valósulni. Sőt, a Bundeswehr súlyos létszámhiánnyal is küzd, ami miatt egyébként érthető, hogy segítséget jelentene, ha feloldanák a tilalmat, amely elsősorban azt akadályozza, hogy külföldi zsoldos szekciók jöjjenek létre egy adott ország hadseregén belül. Külföldi állampolgár ugyanis jelen pillanatban nem lehet tagja a német hadseregnek.

A fehér könyv és egyelőre minden kommunikáció arra utal, hogy elsősorban a védelmi politika lenne az együttműködés lényege. Emmanuel Macron és Jean-Claude Juncker nyilatkozataiból viszont arra is találunk utalást, hogy ők már egy, az amerikai hadsereggel egyenértékű haderőt vizionálnak, amely ugyanúgy beavatkozik támadó módon is bizonyos térségekben, ahogy az amerikaiak teszik. Merkel azonban ezzel a vonallal nem ért egyet, és ebben eddig Nagy-Britannia is az óvatos állásponton volt. Pontosan a britek miatt nem tudott korábban a PESCO-hoz hasonló együttműködés létrejönni, akik minden eszközzel igyekeztek megakadályozni egy európai szuperhadsereg létrejöttét. Ez a probléma viszont a Brexittel megoldódott, innentől szabad az út a közös hadsereg felé – legalábbis a britek nem fogják megvétózni a kérdést. A hogyan azonban még a jövő zenéje, bár a tervek megvalósításában a korábbi 70 éves szünethez képest a mostani tempó ijesztően felgyorsult.

Olvasson tovább: