Kereső toggle

A legújabb offshore ügy hátterében

Elveszett paradicsom?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Erzsébet királynőtől Mark Zuckerbergig egy sor közszereplő érintett a napokban nyilvánosságra hozott Paradise-akták ügyében. A közvélemény világszerte felháborodott, bár a helyzet bonyolultabb egy szimpla adócsalásnál.

Újabb szenzációs szivárogtatás fordította a közvélemény figyelmét a „gazdagok és szépek” világára, ugyanis a Süddeutsche Zeitung munkatársai, akik tavaly a nagy port kavart Panama-aktákat is nyilvánosságra hozták a magas rangú közszereplők, politikusok és sztárok offshore ügyeiről, most újra bennfentes információkat osztanak meg az Appleby piacvezető offshore befektetési tanácsadó iroda ügyfeleiről. Újra mindenki érintett, aki számít: sportolók, politikusok, üzletemberek, még II. Erzsébet angol királynő is, ám az egyre szaporodó nyilatkozatok és a nyilvánosságra kerülő információ azt mutatják, hogy a helyzet nem egyszerűen fehér vagy fekete.

Más, mint Panama

A Panama-aktákkal ellentétben a Paradise aktákban érintett ügyfelekkel szemben nem folyik nyomozás pénzmosás, vagy adócsalás ügyében.
A folyamatosan dagadó botrányban szinte az elsők között nevezték meg II. Erzsébet angol királynőt, akit Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt vezetője még arra is felszólított, hogy kérjen bocsánatot, amiért óriási összegeket fektetett be a lancasteri hercegségen keresztül a Kajmán-szigeteken, illetve Bermudán. Érintett az Apple, a Facebook, a Nike, de Wilbur Ross is, az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere, akit még azzal is megvádoltak, hogy tiltólistás orosz oligarchákkal üzletel. Justin Trudeau, aki otthon az adóparadicsomok elleni tüzes beszédeivel igyekszik megnyerni a választókat, most kénytelen lesz kicsit árnyalni a képet, ugyanis a kampánya fő pénzgyűjtője, Stephen Bronfman neve is számos helyen szerepel a dokumentumokban. James Meyer Sassoon, aki 2007-ben a brit Pénzmosás Elleni Pénzügyi Intézkedési Munkacsoport elnöke volt, ugyancsak rendelkezik 236 millió dollárral egy befektetési alapban, amivel kapcsolatosan most magyarázkodni kényszerült.

A Süddeutsche Zeitung 2016-os szivárogtatása, amelyről lapunk is részletesen beszámolt (Panama-akták: Aki számít, benne van. 2016. 04.08.) egyelőre több szempontból is eltér a mostani, Paradise-papers névre keresztelt információáradattól. A tavalyi óriási botrányt okozó dokumentumtömeg ugyanis olyan ügyekről szólt, amelyben pénzmosás, adóelkerülés és hasonló gyanúval már nyomozás zajlott az érintett panamai iroda, a Monssack Fonseca ellen. Az Appleby azonban egy 2016-os felmérés alapján az egyik piacvezető offshore megoldásokat szolgáltató globális ügyvédi iroda, amelynek ügyfelei között ott van a Goldman Sachs, a Citibank, a JP Morgan Chase, a PwC, és még számos hasonló globális pénzügyi szolgáltató, több ezer cég vagy nagy vagyonnal rendelkező magánszemély. Miközben semmiféle pénzmosással vagy adócsalással kapcsolatos gyanús ügyben nem nyomoznak ellene vagy ügyfelei ellen.

Minimalizált adóterhek

Az Appleby, ahogy a többi offshore befektetési tanácsadó és szolgáltató is, olyan megoldásokat kínál az ügyfeleinek, amelyekkel a lehetőségeikhez mérten a leginkább minimalizálni tudják az adóterheiket. Ez a gazdasági szférában globális szinten egyáltalán nem szokatlan, egyébként nem tudna egy tanácsadó cég 470 alkalmazottal, 10 irodával jelen lenni a piacon. A gazdasági szférában (ahogy az élet többi területén is sokszor), minden a pénzről szól. Egy olyan megoldásért, amellyel éves szinten jelentős, több százalékpontos megtakarítást lehet elérni az adóban, a cégek több tízezer dollárt hajlandók kifizetni. A cél az, hogy minél több profit maradjon a tulajdonosok zsebében, mindez teljesen legálisan, az összes létező jogi kiskaput figyelembe véve. Ez nem egyenlő az adócsalással, ugyanis azokat a kötelezettségeket, amelyeket nem lehet nullára csökkenteni, az érintettek mindig megfizetik.

A kérdés az egész üggyel kapcsolatban ott merül fel, hogy az offshore megoldások vajon morális szempontból helyesek vagy nem, és ha nem, akkor vajon mi a teendő. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy az Appleby, illetve a még érintett Estera és Asiacity Trust szolgáltató cégek ügyfelei jogi szempontból teljesen törvényesen jártak el, a tranzakciók és a cégstruktúrák minden érintett ország törvényeinek maximálisan megfelelnek. A probléma gyökerét pontosan ez jelenti, és ezért teheti meg a Trump-kormány minisztere, Wilbur Ross , hogy nyugodtan azt nyilatkozza minden egyes fórumon, ahol kérdőre vonják, hogy semmiféle olyan esemény nem történt, amivel kapcsolatosan bármilyen vizsgálóbizottsági nyomozást lehetne indítani. Ha mégis indul ilyen a közvélemény vagy a sajtó nyomására, az azt kell, hogy megállapítsa, hogy valóban nem történt semmi törvényellenes.

A magánszemélyek esetében az újságok rögtön megfogalmazzák az adócsalás vádját, viszont ez sem áll meg minden esetben. Gyakran ezek a magánszemélyek valahol megadóztatott jövedelmet vagy vagyont visznek át offshore helyszínekre, és ez akár Bonóra vagy az angol királynőre is igaz lehet. Az Appleby vagy akár a Baker Mackenzie, amelynek neve az Apple-lel kapcsolatban merült fel a botrányban, azonban nem engedhetik meg maguknak az adócsaló ügyfeleket, a lebukás ugyanis – mint a jelen helyzet is mutatja –  óriási presztízsveszteséget okoz, főleg úgy, ha a jelenlegi szabályozás lehetővé teszi, hogy legálisan is lehet adót minimalizálni.

A mostani botrány kapcsán a sajtó és azok a politikusok, akikről még nem derült ki, hogy maguk is rendelkeznek-e valamiféle kedvező adózást elősegítő cégstruktúrával, egyértelműen amellett törnek lándzsát, hogy ezek a megoldások helytelenek a társadalom szempontjából, és megkárosítják azokat a nemzeteket, ahol a cégeknek adózniuk „kellett volna”. Ebben azonban felmerül a kérdés, hogy ez vajon melyik ország, és ha ez a szituáció ennyire káros a polgárokra nézve, akkor vajon miért nem születnek olyan törvények, amelyek nem teszik lehetővé az ilyen cégstruktúrák létrehozását.

A válasz ugyancsak nem fogalmazható meg egyszerűen. Egyrészt az érintett országok, akik közé a 9 százalékos társasági adóval hazánk is jó eséllyel zárkózhat fel a következő időszakban, és ahol meg kell említeni a Karibi-térségen, Mauritiuson vagy Hong Kongon kívül Európában Hollandiát, a Man-szigetet, Guernseyt, Jerseyt, Luxemburgot és bizonyos szempontból Írországot is. Ezek az országok egyértelműen abban érdekeltek, hogy ezek a cégek inkább náluk fizessenek adót. A több adóbevétel az ő polgáraik számára biztosan nem okoz kárt.

Ezért helyezte át például a Google és a Facebook Írországba a székhelyét, ahol pontosan az extra adóbevétel elérése miatt, amely a külföldi befektetőktől jöhet, jelentősen kedvezőbbek lettek az adózási lehetőségek, mint az Egyesült Államokban. Az Apple megjelenése után például az ír bruttó hazai termék 26 százalékot ugrott 2015-ben, akkora befektetést hajtott végre a nemzetközi gigász a smaragd szigeten.

A helyzet viszont az, hogy jelenleg ezt egyetlen törvény sem tiltja egyik országban sem. Így semmiféle hatékony jogi eszköz nem áll a közvélemény rendelkezésére, hogy valahogy rávegye ezeket a cégeket, hogy mondjanak le a megtakarított adóból eredő extra nyereségükről. Nincs lehetőség arra sem, hogy nyomást gyakoroljanak az ír államra, hogy az amerikai társadalom iránti felelősségtudatból inkább küldje vissza a befektetést Amerikába, amivel ráadásul csökken az a mutatója is, amely alapján a nemzetközi minősítők jobb kategóriába emelhetik, ami még több befektetést jelenthet később a számára.

Morális dilemma

Az erkölcsi megítélése az ügynek azért is nagyon érzékeny terület, mert azzal, hogy egy cég kevesebb adót fizet, nem feltétlenül károsítja meg a társadalmat. Nemcsak a „nagyok” játszanak a nemzetközi lehetőségekkel, hanem azok is, ahol az adómegtakarítás nem a tulajdonosok luxusjachtjaira megy el, hanem újabb gépsorokra vagy munkahelyekre az egyik érintett országban.

Vegyünk például egy olyan termelő céget, amelynek a márkanevét, licenszét vagy technológiai újítását több országban használják, így a jogdíjakból rengeteg olyan bevétele keletkezik, amelyhez nem kapcsolódik közvetlenül semmilyen költség, mert nem a termelésből ered. Ez a cég létrehoz egy leányvállalatot például Magyarországon – de mondhatnánk itt Hollandiát, Írországot, vagy a Brit Virgin-szigeteket is –, elhelyezi benne vagyonként ezeket a márkaneveket, licenszeket, technológiai újításokat, ami miatt a partnerek a magyar leánynak fizetnek és az a 9 százalékos társasági adó megfizetése után a maradék 91 százalékot teljesen legálisan fizeti ki osztalékként az amerikai vagy luxemburgi, ciprusi, de akár jersey-i anyavállalatnak. Ráadásul, ha törvényben meghatározott, speciális szellemi tulajdonhoz vagy kutatás-fejlesztéshez kapcsolódik a bevétel, az további adókedvezményeket jelent (Írországban és nálunk is), így a 9 százaléknyi adó még tovább csökken.

Mivel az USA és Magyarország között létezik egyezmény a kettős adóztatás elkerüléséről, és  a nyereséget nálunk már leadózták, így azt az anyavállalat adómentesen használhatja fel bármilyen egyéb tevékenységre. A magyar államnak közben több száz millió forintos adóbevétele keletkezett, az amerikai cég pedig a teljes cégcsoportot tekintve kevesebb, mint 1 százalék adót fizetett összesen. Mindenki jól jár, kivéve az amerikai költségvetést, ahol már problémát jelent az ügy, mert a cég nagyjából 34 százalék adót spórolt meg, viszont ebből a pénzből jobb esetben tud még egy termelőüzemet nyitni, ahol emberek fognak pénzt keresni, és más, munkához kapcsolódó adókat fizetni, és az is biztos, hogy a magyar kormánynak sincsen a helyzettel semmilyen morális problémája.

Mivel a cégnek és a cégtulajdonosnak elsősorban az az érdeke, hogy minél nagyobb profitra tegyen szert, ezért a megfelelő szabályozások nélkül, amelyek az adóoptimalizálást illegálissá tennék, nagy kérdés, hogy el lehet-e várni egy cégtulajdonostól, hogy a 9 százalékos magyar társasági adó helyett 35 százalékot fizessen Amerikában, csak azért, hogy még nagyobb mennyiségű költségvetési pénz állhasson a politikusok rendelkezésére.

Így aztán a helyzet megítélése erősen függ attól, hogy kicsoda (főleg ha magánszemélyek magánvagyonáról van szó), milyen bevételt csatornáz át kedvező adózású országokba, és fizet-e adót egyébként abban az országban, ahol él vagy működik, illetve van-e más hozzáadott értéke az érintett gazdaságban. Ezért nem lehet például a Nike-t egyértelműen bűnösként beállítani. Ugyanis több ezer embernek teremt munkahelyet több országban, mindamellett, hogy egy holland adókedvezmény lehetővé teszi neki, hogy egyáltalán ne fizessen nyereségadót. Az érdekek ugyanis, ahogy az lenni szokott, nincsenek összhangban, így ami az egyik helyen pozitív és célzott is, a másikon akár morálisan helytelennek tekinthető.

Olvasson tovább: