Kereső toggle

Személyes történetek párizsi túlélőktől

„Sebhelyes arccal  is lehet nevetni”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Petárdák – szinte mindenkinek ez volt az első gondolata, míg világossá nem vált, hogy mi folyik. Akinek egyáltalán maradt ideje reagálni, vagy a földre hasalva próbálta meg túlélni a vérengzést, vagy – mint a Bataclan koncertezői közül többen – valamelyik eldugott helyiségben húzta meg magát. Kivétel nélkül mély döbbenettel írták le később, milyen fiatalok, ugyanakkor eltökéltek és kérlelhetetlenek voltak támadóik, akik folyamatosan újratöltötték fegyvereiket. Sokan beszámoltak arról a pillanatról is, amikor megértették, hogy túlélték. Pont ők.

MICHAEL O’CONNOR ÉS SARA BADEL CRAEYE
„Hatalmas robajt hallottunk, aztán emberek kezdtek sikoltozni mögöttem” – mondja Michael O’Connor. Ahogy két fiatal férfi lépett a színtérre, és automata fegyverekből válogatás nélkül tüzelni kezdtek, a 30 éves brit férfi és barátnője menekülni próbált, de a tömegben nem jutottak el a kijáratig. Nem látva más esélyt, a földre feküdtek, a férfi testével védte Sarát. „Mondtam neki, hogy szeretem. (…) Azt hittem, meg fogok halni.” Nagyjából 90 perc telt el, mire a rendőrség megérkezett, és rövid tűzpárbaj után minden elcsendesedett. A hely olyannak tűnt, mint egy mészárszék. „Amikor kint voltam, mellbe vágott, hogy mi történt velem, ahogy elmentem azok mellett a szerencsétlenek mellett, akik nem élték túl, akkor esett le az egész.”

GRÉGOIRE PHILONENKO
A műlábat viselő Grégoire a földön feküdt, halottnak tettette magát. Az egyik terrorista megállt mellette, és belerúgott a lábába, hogy lássa, él-e. Kétszer, háromszor is belerúgott, majd célzott – 30 centire Grégoire fejétől. A mellette fekvő férfi meghalt. Grégoire-t az „élettelen” végtagja mentette meg. „Élek. Nem kellene életben lennem, de élek” – mondta a lányának, amikor végre felhívhatta.

BENJAMIN ÉS CÉLIA
Benjamin és Célia 43 évesek, két kislány szülei. Az volt a szerencséjük, hogy a bejárathoz közel, a bárnál álltak, amikor a Bataclanban megjelentek a terroristák. „A hangulat nagyon jó volt, az együttes egy órája játszhatott – meséli Célia. – Majd robbanásokat hallottunk a bejárati ajtó felől.
Mivel a koncert vicces volt, először azt hittem, petárdák.” Ahogy a támadás elkezdődött, Benjamin és Célia a földre vetették magukat. Körülöttük sebesültek, halottak, rengeteg vér; egy 50 körüli férfit a fején találták el, a darabok Benjamin szemüvegére hullottak. Nem mertek megmozdulni, a gyerekekre gondoltak: „Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy meghalunk.” 22.30 körül egy karszalagos rendőr érkezett. „Gyorsan, kifelé!” – kiabálta. Egy közeli házba irányították őket, ahol az egyik családnál maradhattak, amíg egy barátjuk értük nem ment hajnali 4 körül. „Életben vagyunk – mondja Benjamin –, de a képektől, amiket láttunk, nehéz szabadulni.”

MARIESHA PAYNE ÉS CHRISTINE TUDHOPE
Christine a 35. születésnapját ünnepelte a Bataclanban a legjobb barátnőjével, Marieshával. Amikor a lövéseket meghallották, futni kezdtek, bementek egy pinceajtón, ám onnan nem nyílt másik kijárat. Hamarosan mások is felfedezték a rejtekhelyet, eltorlaszolták magukat, lekapcsolták a villanyt, és a következő három órát ott vészelték át. Közben végig hallották, mi történik odafönt. „Volt, amikor szerintem pont az ajtónk előtt álltak – jegyzi meg Christine. – Azt hittük, már csak mi maradtunk.” „Még nem tudtunk sírni. Azt hiszem, majd akkor, ha meg - látom a gyerekeket” – nyilatkozta az edinburghi reptéren Mariesha, aki két kisfiú édesanyja.

KHALED SAADI ÉS GRÉGORY REIBENBERG
Khaled Saadi a La Belle Équipe-ben dolgozik. A nővére, Hodda, az étterem egyik résztulajdonosa, családi és baráti körben épp a születésnapját tartotta azon az estén. A fegyveresek először a járdára helyezett asztaloknál ülőkkel végeztek, majd a bent lévőket vették célba. Khaled időben lehasalt. Másik nővére, Halima azonnal meghalt, Hodda a kórházba szállítás után. Halima Dakarból jött látogatóba Párizsban élő családtagjaihoz. Férje és két kicsi gyermek várta volna haza Szenegálban. Grégory Reibenberg, a La Belle Équipe tulajdonosa barátait, üzlettársait, alkalmazottait veszítette el néhány perc leforgása alatt. A felesége, a 41 éves Dzsamila a karjai közt halt meg. Mégis azt mondja: „Mindannyian ezekkel a sebekkel fogunk tovább élni, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy boldogok legyünk. Sebhelyes arccal is lehet nevetni.” Meg sem fordul a fejében, hogy bezárja az éttermet. „Ez a hely mindig is tele volt élettel” – magyarázza, hozzátéve: mindent megtesz, hogy megint így legyen. A La Belle Équipe-ben egyébként mindeddig igazi multikulturális társasági élet zajlott. Fekete, arab, zsidó fiatalok tartoztak a törzsvendégekhez. Khaled Saadi attól tart, hogy a félelem miatt elmennek az emberek erről a környékről, amit ő pont a sok - színűsége miatt szeret. (Apáti Ildikó)

Olvasson tovább: