Kereső toggle

Helyszíni riport Szíriából

Alkonyat ellenőrzőpont

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szír–török határon fekvő, szétbombázott Kobaniból délután háromkor indultunk vissza a kurdok által ellenőrzött területek központjába, Kameslibe. Hajnali háromra érkeztünk meg a városba, mivel az utak szét vannak lőve, és minden húsz kilométer után különböző milíciákhoz tartozó ellenőrzőpontok állnak. Helyszíni riport Szíriából.

„Miből gondolja, hogy a férfi Al-Nuszra tag volt?” – kérdezem az egyik kurd fegyveres kísérőnket, aki elismerően, sőt rajongással beszélt László Petráról, a menekültet felrúgó operatőrről. Nem úgy a gyermekével menekülő apáról, a felrúgott Oszama Abdul Mohszen Al-Ghabadról, akinek sikeres spanyolországi letelepedése bejárta a világsajtót. „Olyan nincs Szíriában, hogy ne tartoznál ahhoz a csoporthoz, amely ellenőrzi a területet, ahol élsz. Szíriában nincs olyan, hogy valaki semleges. Vagy velünk vagy, vagy ellenünk. Más nem létezik” – jön a magyarázat.

Míg az egyébként szintén nagyrészt szunnita vallású kurdok majdnem mindegyike hősként tekint a magyar riporternőre, az észak-szíriai kurdok által ellenőrzött Rozsavét (Rasafeh) irányító kurd Demokrata Unió Párt (PYD) lapjában, a Rudaw-ban több állítás is megjelent Mohszenről, ezek közül a legenyhébb volt az, hogy az Al-Nuszra nevű szíriai Al-Kaida fiók aktív támogatója volt. Az újságban többek között a kurdok elleni népirtásban való részvétellel is vádolják.

Bár, amikor ezeket a sorokat írom, még mindig nem kaptam semmilyen bizonyítékot, amely alátámasztaná a kurdok állításait; egy olyan országból, mint a jelenlegi Szíria, jó ha bármilyen archív dokumentum egyáltalán előkerül. Eskü alatt vallja azonban mindegyik frakció, hogy előkerítenek nekem egyet. Nem mintha bármi is mentené László Petra rugdosását.

Kobanigrád

A Kobani mellett található nyugati frontról indulunk vissza Kamesli felé. A várost már a kurdok is Kobanigrádként emlegetik, Sztálingrádra utalva, olyan szintű volt a pusztítás. Csak romok és pusztulás lengi körül a hajdan kétszázezres várost, romokra van kitűzve a kurd önvédelmi erők sárga zászlója.

Keserű győzelmet arattak a kurdok az Iszlám Állam felett, amikor ez év elején sikerült kiverni őket a városból. A frontok jelenleg 40 kilométerre húzódnak Kobanitól keletre, nyugatra és délre.

Indulás előtt még iszunk egy kávét a hotelben, amely már a harcok után épült, és megismerkedünk a sofőrünkkel, aki egy fekete, kopott furgonnal visz majd vissza minket Kameslibe, száz dollárért. Elbúcsúzunk a fegyveres kísérőnktől, majd indulunk.

Betonút vezet kifelé Kobaniból. Hosszasan kerülgetjük a bombatölcséreket, alig ötvennel tudunk haladni. Körülbelül egy órán keresztül utazunk, mire magunk mögött tudjuk hagyni Kobani szintén romos külterületét. Ekkor érkezünk meg az első ellenőrzőponthoz.

Az ellenőrzőpont egy kunyhó az út mellett, a haladást homokkupacok lassítják. A kurd védelmi erők sárga zászlója lobog az egyik homokkupacra tűzve. Bár a kurd lakta területeket a zömében kurdokból álló védelmi erők (YPG) ellenőrzik, akad még négy-öt milícia a térségben. Az ember abból tud tájékozódni, hogy milyen színekre vannak festve a kunyhók, milyen zászló lobog az út mentén.

Lelassítunk a kocsival. A kunyhóból egy fiatal, húszas éveinek végén járó nő lép ki kalasnyikovval a vállán. Kézigránátok vannak az övébe tűzve egy orosz pisztoly mellé, hosszú haja egyetlen kontyba van kötve. Az autóhoz lép és a sofőrtől elveszi a gépelt YPG parancsot, amelyben az áll, hogy a három újságírót Kameslibe kell szállítania.

„Jó napot, harcos” – mondjuk mosolyogva a nőnek, aki hidegen néz végig rajtunk. Látványa minden, csak nem szokatlan a kurdok uralta területen. Még a polgárháború elején létrehozták az önvédelmi erők női tagozatát a térségben: harcoló alakulatokat, akik nőkből állnak. A tagozat olyan jól bizonyított az iszlamisták ellen, hogy gyakorlatilag az egész nyugati határt már ők védik. Tízezer női fegyveres teljesít szolgálatot Rozsavéban, teljesen egyenrangú félként a férfiakkal. A YPG kommunista elképzeléseiben nincs helye

a Közel-Keletet erősen megbélyegző patriarchális szemléletnek, amely a nőket gyakorlatilag tulajdonként kezeli – ez már önmagában is különlegessé teszi a kurdokat. Női harcosaiktól pedig rettegnek az iszlamisták, főleg az Iszlám Állam fegyveresei. Nem tekintik érvényes dzsihádnak ugyanis, ha valaki nő kezétől hal meg. Magyarul: nem kerül a paradicsomba azonnal, a megígért szüzek karjaiba.

A harcos bólint, mi pedig továbbhaladunk. A következő ellenőrzőpont jó negyven kilométerre van. Már nem tudjuk kivenni a színeket az alkonyatban. Egy maszkos, golyóálló mellényes férfi követeli a papírjainkat. A YPG parancs dacára kiszállítanak minket az autóból, és máris a földön fekszünk. „Ők a szíriai hadsereg” – világosít fel az egyik orosz kolléga, aki kiszúrja a zászlót. Bizonyosságot persze nem nyerünk.

Egy darabig a földön fekszünk, majd felállítanak minket és beterelnek egy sufniba. Heves telefonálgatás kezdődik, végül elengednek. A YPG sajtóosztálya tisztázott minket.

„Mi ez a nagy barátság az Aszad-erők és a szíriai kurdok között?” – kérdeztem már később egy magas rangú harcosnőt, mert nem értettem, hogy az elnök portréi miért vannak még mindig kint a köztereken, közhivatalokon, négy évvel a polgárháború kitörése után.

Azt a választ kaptam, hogy a kurdok a maguk részéről bárkivel hajlandóak összebútorozni, aki kész harcolni az Iszlám Állammal és a többi iszlamista milíciával. Már Kobani ostromakor kaptak segítséget az Aszad-csapatoktól, de az elnök ellen harcoló Szabad Szíriai Hadsereg is vállvetve küzdött a kurd védelmi erőkkel az Iszlám Állam ellen. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a szíriai polgárháború már elsősorban etnikai, és persze vallási konfliktus. Síiták harcolnak szunnitákkal, és egyre kevesebb a szekuláris résztvevő.

Erre kitűnő példa az az eset, hogy az Egyesült Államok által a „mérsékelt lázadóknak” nyújtott fegyveradomány kevesebb, mint negyvennyolc órán belül már az Al-Nuszra front kezébe került. A kurdok egyébként kitörő lelkesedéssel fogadták az országba érkező orosz csapatokat, „az ellenségem ellensége a barátom” szellemében, és már fegyvert, lőszert és járműveket kértek az oroszoktól harcukhoz.

Ötvenezer dolláros vérdíj

Két ellenőrzőpontot hagyunk el magunk mögött, mindkettő YPG-s. Az egyiknél bár ki kell szállnunk, hogy egyenként végignézzék az útleveleinket a katonák, a földre már nem parancsolnak minket.

„Vigyázzanak fiúk, vérdíj van a fejükön” – mondja egy idősebb, bajszos férfi, így engednek minket utunkra. Teljes sötétségben haladunk tovább. Csak a távolban égő épületek (?), olajkutak (?) szolgáltatnak némi fényt. A rádióban bemondják, hogy a haszakei fronton két öngyilkos merénylő kocsival nekihajtott az egyik ellenőrzőpontnak és a levegőbe repítette. Több ember meghalt. A sofőrünk, aki drámaian hallgat az egész út során, ekkor telefonálgatni kezd. Arabul beszél, de csak szavakat tudok kivenni a dialektusából, folyamatosan a „négy külföldi újságíróra” hivatkozik. Elképesztően rossz érzésem lesz, mivel többen figyelmeztettek, hogy az iszlamisták továbbra is ötvenezer dolláros vérdíjat fizetnek minden túszul ejtett nyugatiért, ezért megkérem az orosz kollégákat, hogy kapcsolják be a GPS-üket és ellenőrizzék, hogy merre is haladunk, nem tértünk-e le a Kamislibe tartó útról.

Háromszor akar lekanyarodni az útról dél felé, mind a háromszor üvöltünk vele, hogy ne csinálja, menjen egyenesen Kamesli felé. Fegyvertelenek vagyunk, esélytelenek, ha egy olyan ellenőrzőponthoz visz, ahol ellenséges milícia van. Mivel a szíriai kurd területeken élők havi jövedelme alig éri el a 3-400 dollárt (azoknak persze, akiknek bármilyen munkája van), a vérdíj potenciális emberrablóvá tehet bárkit, nemzetiségtől és vallási felekezettől függetlenül. Nem kell az emberrablónak direkt kapcsolatban lennie az Iszlám Állammal. Elég, ha ismer egy bűnözőcsoportot, akik ismernek közülük valakit. Egy-egy szerencsétlen nyugati fogoly már Szíriában is több kézen megy keresztül, mire „végső tulajdonosához” ér, pont ugyanúgy, mint Afganisztánban.

Három órán keresztül utazunk komoly görccsel a gyomrunkban, mire Kamesli határához érünk negyven kilométerre. A város egyáltalán nincs kivilágítva, konkrétan elszáguldunk mellette. A sofőr akkor fékez, amikor meghalljuk, hogy a katonák a levegőbe lőnek. Nem beszéljük ki magunkat a helyzetből: egy óra várakozás után konvojjal kísérnek minket Kameslibe, hogy ellenőrizzék a személyazonosságunkat. Végül sikerül tisztáznunk magunkat, a sofőr további száz dollárt követel a „kellemetlenségeiért”, amit nem fizetünk ki neki. Másnap, amikor Amudában, a YPG sajtóosztályán szóvá tesszük a dolgot, elsősorban, hogy a sofőrünk folyamatosan le akart térni a főútról, azt a választ kaptuk, hogy „valószínűleg” az aknák miatt. Többet nem találkozunk vele.

Olvasson tovább: