Kereső toggle

Kerry a nyomásgyakorlás politikájával hozna békét

Tárgyalások és illúziók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alaposan felkavarta a kedélyeket a Közel-Keleten John Kerry múlt hétvégi bejelentése, miszerint megállapodás született a 2010-ben megszakadt izraeli-palesztin béketárgyalások folytatásáról. A médiában folynak a találgatások arról, hogy milyen engedményekkel jött létre az egyezség, amelynek részleteiről semmit sem árult el az amerikai külügyminiszter. Izrael annyit közölt, hogy palesztin foglyokat bocsáthatnak szabadon.

John Kerry mindent bevetett, hogy eredményt tudjon felmutatni a Közel- Keleten: öt hónap alatt már hatodszor látogatott a térségbe, hogy a tárgyalóasztalhoz való visszatérésről győzködje a palesztin és izraeli feleket. Erőfeszítése látszólag eredménnyel járt, amikor Jordánia fővárosában bejelentette, hogy egyezség született a béketárgyalások folytatásáról. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb.

Az amerikai külügyminiszter bejelentése sokakat meglepetésként ért, korábban ugyanis egyik fél sem támogatta nyíltan javaslatait a tárgyalások újrakezdésére. Ráadásul senki sem árult el részleteket az egyezségről. Néhányan ezért azt a következtetést vonták le, hogy a bejelentés valójában Kerry részéről a nyomásgyakorlás taktikája: így próbálja kikényszeríteni, hogy a felek felsorakozzanak mögé.

Nem volt meggyőző a palesztin fél reakciója: Mahmúd Abbász palesztin elnök két embert hatalmazott fel arra, hogy a témában megszólaljon. Az egyik tanácsadója Nabil Abu Rdeneh volt, aki elmondta, hogy az Izraellel folytatott hivatalos tárgyalások még mindig akadályokba ütköznek. A tanácsadó leszögezte: ahhoz, hogy asztalhoz üljenek, előfeltétel, hogy Izrael az 1967 előtti határvonalakat fogadja el a tárgyalás alapjaként, és leállítsa a telepek építését. Abu Rdeneh elmondása szerint Abbász abba egyezett bele, hogy delegációt küld Washingtonba, ahol alacsonyabb szinten előzetes egyeztetéseket folytatnának az izraeli féllel a béketárgyalások feltételeiről. Azt is hangsúlyozta, hogy ha nem sikerül megállapodniuk, akkor „minden lehetőség az asztalon lesz”, vagyis a Palesztin Hatóság az ENSZ-hez fordulhat Palesztina teljes jogú tagságának elismeréséért.

A palesztin csoportok mindenesetre felbolydultak: Abbásznak még saját pártján belül is heves bírálói akadtak. A Palesztin Hatóság hivatalos újságában, az Al-Ayyamban például Hani Habib politikai elemző öncsalással vádolta az amerikai külügyminisztert. Szerinte a palesztinok értéktelen szóbeli biztosítékot kaptak csupán Kerrytől, aki „azzal a különleges tulajdonsággal rendelkezik, hogy nemcsak másokat, hanem elsősorban magát tudja megtéveszteni”. Politikai öngyilkosságnak nevezte az Izraellel való tárgyalásokat Abbász egyik riválisa a Fatahnál, és a Gázai övezetet uraló Hamasz terrorszervezet is elítélte a Palesztin Hatóságot, mivel szerintük beadta a derekát az amerikai zsarolásnak és Izrael követeléseinek. Mások pedig megvesztegetésről beszéltek, utalva arra, hogy az Egyesült Államok 4 milliárd dollárt fektetne be a palesztin magánszektorba, ha a béketárgyalások folytatódnak.

Abbász egyébként egy jordániai újságnak azt nyilatkozta, hogy népszavazásra bocsát minden izraeliekkel kötött egyezséget, és azzal igyekezett nyugtatni a kedélyeket, hogy az Egyesült Államok valóban olyan megoldást igyekszik kidolgozni, amely tartalmazza, hogy az 1967-es határvonalak mentén, Kelet-Jeruzsálem fővárossal alakuljon meg a palesztin állam.

Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő Izrael stratégiai érdekeivel magyarázta a tárgyalások felelevenítését a Palesztin Hatósággal, leginkább a Szíriából és Iránból érkező kihívásokra hivatkozva. Netanjahu szintén azt ígérte, hogy a megállapodásokról népszavazást tartanak. A miniszterelnök azonban ellentáborral szembesül saját kormányán belül is, főleg amiatt, hogy palesztin foglyok szabadon bocsátását helyezte kilátásba. Értesülések szerint 82 palesztint engednének el szakaszosan a tárgyalások folyamán, azzal a feltétellel, hogy a palesztinok nem tesznek egyoldalú lépéseket az ENSZ-ben. A szabaduló rabok állítólag 20-28 éve ülnek börtönben, többségük 40 év feletti, akiknek hamarosan lejár a büntetése. Az egyik hivatalos forrás azt is állította, hogy csak olyan foglyokat engednek el, akik semmilyen fenyegetést nem jelentenek már. Az viszont biztos, hogy mindegyiküket azért ítélték el, mert a kezükhöz vér tapad.

Nem meglepő, hogy felháborodással fogadták a foglyok elengedésének hírét azok is, akiknek családtagjait olyanok gyilkolták meg, akiket most elengedhetnek. Eilat Osher férjét egy datolyaültetvényen szúrták le 1991-ben. Többekkel együtt Gilad Shalit esetében ő is elfogadhatónak tartotta a fogolycserét, de a mostani helyzetet teljesen másnak tartja: véleménye szerint a semmiért adják el az országot. Az izraeli média pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy évekkel ezelőtt Netanjahumég keményen elítélte, amikor Ehud Olmert kormánya 411 palesztin fogoly elengedését hagyta jóvá a 2007-es annapolisi konferencia előtt. Akkor azt nyilatkozta, hogy a rabok szabadon engedése a konferencia előtt nem a béke, hanem a terror felé vezető utat jelenti. „Az Olmert-kormány ugyanazt a hibát követi el, mint Ehud Barak Camp Davidben: akkor mindent odaadtak, cserébe pedig terroristákat kaptak” – mondta hat évvel ezelőtt Netanjahu.

Nem kis felzúdulást váltott ki az úgynevezett 1967-es határok szóba kerülése is. Az AP és a The Wall Street Journal egy vezető palesztin tisztviselőre hivatkozva azt írta: Kerry biztosította Abbászt, hogy a tárgyalások alapját az 1967-es határok fogják képezni. Ezt nyugati illetékesek tagadták, némelyek viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy 2011-ben Barack Obama egyértelművé tette az amerikai kormányzat álláspontját, amikor azt mondta, hogy Izrael és Palesztina határait az 1967-es vonalak mentén kell meghúzni, kölcsönösen elfogadott földcserékkel.

Két befolyásos izraeli politikus – Uzi Landau turisztikai miniszter és Avigdor Lieberman, a külügyi tárca volt vezetője – „auschwitzi határoknak” nevezte az 1967 előtti határokat, mert azzal Izrael legkeskenyebb pontja körülbelül 14 és fél kilométeres lenne, a Ben Gurion nemzetközi repülőtér kis hatótávolságú rakétákkal is elérhető lenne, a zsidó állam határait pedig nem lehetne védeni. Érvelésük szerint, ha Izrael feladná azokat a területeket, amelyeket 1967-ben önvédelemből foglalt el, miután négy arab állam támadást indított ellenük, akkor Jeruzsálemet ketté kellene osztani. Ez azzal is jár, hogy a judaizmus legszentebb helyeihez, az Óvárosban található Nyugati Falhoz és a Templomhegyhez való hozzáférésről is lemondanak. A Golánfennsíkról történő kivonulás pedig azt jelentené, hogy a területet vagy az Iránnal és a Hezbollah síita terrorszervezettel szövetséges Bassár al-Asszad szíriai elnöknek, vagy pedig a szíriai ellenzéknek adnák át, amelynek nagy része az al-Kaidához köthető iszlamista csoportokhoz tartozik. A zsidó állam északi részét így szintén nem lehetne megvédeni.

Jiszráel Katz izraeli közlekedési miniszter már az Abbásszal való tárgyalások értelmét is megkérdőjelezte amiatt, hogy az elnök nem élvezi a palesztinok egyöntetű támogatását: legnagyobb riválisa, a Hamasz minden megbékélést ellenez Izraellel. Avigdor Lieberman pedig azt hangsúlyozta, hogy fontos a tárgyalás, de sokkal fontosabb, hogy a tárgyalások a valóságon alapuljanak, ne pedig illúziókon. Véleménye szerint a legjobb eredmény, amit remélhetnek, egy hosszú távú átmeneti megállapodás, amely biztonsági és gazdasági együttműködésre épül.

Olvasson tovább: