Kereső toggle

Meddig vérzik Szíria?

Tombol Asszad terrorja, de a Nyugat nem akar újabb Líbiát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Augusztus elsején fotó jelent meg a gondterhelt Barack Obama amerikai elnökrl, amint éppen Robert Fordnak, az Egyesült Államok szíriai nagykövetének a beszámolóját hallgatja az Ovális Irodában. A diplomata még az elz hónapban látogatott el a szíriai felkelk közé Hamába, ahol Basar al-Asszad apja, Háfez al-Asszad 1982-ben több tízezer ember lemészárlására adott parancsot. Ford látogatásakor még a kormányellenes erk kezén volt a város, nyugati szakértk pedig egészen az elmúlt hétvégéig úgy vélték, hogy ez így is marad, ugyanis a rezsim nem fogja megismételni a 30 évvel ezeltti bŐncselekményt. Tévedtek.

Az egyik legjelentősebb muzulmán ünnep, a Ramadán első napján tankok és mesterlövészek hatoltak be az ellenzék fellegvárának számító 700 ezres lakosú – javarészt szunnita muszlimok lakta – Hamába, Szíria nyugati részén, és válogatás nélkül kezdtek el tüzelni a tüntetőkre. Szemtanúk szerint vasárnap legalább 55 ember vesztette életét a brutális géppuska- és ágyútűzben, a hét elején pedig 140 fölé emelkedett az áldozatok száma. A helyi konfliktust azonban jóval tágabb keretekben kell vizsgálni. Szakértők szerint hidegháború zajlik a Közel-Keleten a síita Irán és a mérsékelt szunnita rendszerek között. Ennek a játszmának a legfontosabb szereplői a regionális hatalomra törekvő (szunnita) Törökország, a pozícióit féltő síita Irán, amelyet a gazdasági és katonai érdekeit féltő Oroszország és Kína támogat, valamint a szunnita Szaúd-Arábia, amely a bahreini felkelésnél a közelmúltban már konfliktusba került az iráni terjeszkedéssel.
Az Egyesült Államok egyelőre marginális szerepet játszik: a brutális szíriai fellépést követően Barack Obama amerikai elnök azt nyilatkozta, hogy sokkolták a tudósítások, amelyek kimutatták az Asszad-rezsim foga fehérét. Az amerikai elnök azonban nem lépte át árnyékát – továbbra sem beszélt arról, hogy milyen lépéseket tervez Washington. Csak azt ismételte meg, amit már júniusban is elmondott: az Egyesült Államok továbbra is nyomást fog gyakorolni a damaszkuszi rezsimre.
A mészárlást követően az Európai Unió is felhördült – Catherine Ashton külügyi főképviselő bejelentette: meghosszabbítják az unió által kivetett büntetőszankciókat, valamint kiterjesztik azokat több szíriai vezetőre is. Az elnök mellett immár huszonkilenc vezető (köztük maga az elnök és kormányának több tagja, valamint három magas rangú iráni katonai parancsnok) szerepel Brüsszel feketelistáján – utazási korlátozásokkal, valamint bankszámláik befagyasztásával igyekszik az unió megfékezni a kormányellenes tüntetőkkel szembeni erőszakot.
Hétfőn Németország kérésére összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) is. A testület ülésén, zárt ajtók mögött elhangzott: több mint 1600 ember életét vesztette, 12 ezren börtönben várják sorsukat, 3 ezernek pedig nyoma veszett. Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Portugália a tüntetések véres elfojtását elítélő határozatot szeretett volna elfogadtatni, amit az Egyesült Államok is támogat. Amint az várható volt, Oroszország és Kína – India, Brazília, valamint Dél-Afrika egyetértésével – nem fogadta el a határozattervezetet.

Oroszország kivár

Moszkva kitart a damaszkuszi rezsim mellett, ugyanis attól tart, hogy megismétlődik a „líbiai forgatókönyv”, vagyis az, hogy egy kemény, elítélő nyelvezetű BT-határozatra hivatkozva
felhatalmazást adnak egy NATO-beavatkozásra Szíriában – ahogy az Líbiában történt. A Debkafile biztonságpolitikai hírportál szerint Moszkva a
katonai akció elleni fellépéssel igyekszik érdekeit pozicionálni Teheránban. (Irán, az Asszad-rezsim legszorosabb szövetségese, szintén ellenérdekelt a NATO-beavatkozásban, és Teherán arra kérte Moszkvát, hogy segítsen lecsendesíteni Szíriát – Mihail Bogdanov külügyminiszter-helyettes erről tárgyalt a teheráni nagykövet által kezdeményezett találkozón június végén.) Az oroszok felismerték a lehetőséget ebben a játszmában, és – eddig úgy fest, hogy sikeresen – igyekeznek Teheránt belekényszeríteni a Szergej Lavrov külügyminiszter által 2011 májusában felvázolt menetrendbe, amely során lépésről lépésre átvilágítanák az iráni nukleáris programot, és amennyiben az eredmények cáfolnák a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség aggodalmait, úgy enyhítenének a teheráni rezsimet sújtó szankciókon.
Az oroszok belátták, hogy az ENSZ és a nyugati hatalmak gazdasági korlátozásai nem jártak eredménnyel az iráni atomprogram megfékezésében, ellenben az oroszokat komolyan sújtják a Teherán ellen bevezetett szankciók, mert így hiúsult meg többek között az S–300-as rakéták eladása az Iszlám Köztársaságnak. Moszkvát egyébként az is Asszad támogatására bátoríthatja, hogy két földközi-tengeri haditengerészeti támaszpontot, Latakiát és Tartuszt is a rendelkezésükre bocsátotta a szíriai elnök; egy rendszerváltás során azonban ezek sorsa bizonytalanná válhat.

Törökország belépne

Basar al-Asszad túléléséről Pinhas Inbari izraeli Közel-Kelet szakértő a Heteknek azt nyilatkozta, hogy „hidegháborúra emlékeztető hatalmi egyensúly tartotta eddig a helyén a damaszkuszi (alavita) dinasztiát, szemben az elsöprő többségű szunnita lakossággal. Most azonban egy új, szunnita regionális hatalom van feltörekvőben, ez pedig Törökország, amely mindenképpen élni fog az utolsó szó jogával Szíriában”. Nem véletlen tehát, hogy a régió államai közül Törökország ítélte el a legerélyesebben a szíriai mészárlást. Ankara nyilatkozatban adott hangot csalódottságának, a török államfő, Abdullah Gül pedig a reformok végrehajtására és az erőszak azonnali leállítására szólította fel a damaszkuszi vezetést. Ennek a hátterében az állhat, hogy Ankara radikális változásokat igyekszik elérni a térségben.
Caroline Glick, a Jerusalem Post publicistája szerint ezt igazolhatja, hogy Törökország tevékenyen részt vesz az Asszad elleni eseményekben, sőt számos szíriai ellenzéki vezetőt is befogadott. Az amerikai Stratfor geopolitikai elemző központ még áprilisban arról írt, hogy Damaszkusznak hosszú távon számolnia kell a törökökkel. Az amerikai szakértők szerint a török miniszterelnök, Redzsep Tajjip Erdoan pártja vélhetően a szíriai iszlamistákat fogja támogatni, hogy trójai falóként juttassa be az „ottománokat” a közel-keleti országba. Ezzel Glick véleménye is egybevág: „Erdoan egyértelműen át szeretné venni a stafétát Irántól az Asszad utáni Szíriában.”
Ez azonban komoly konfliktust eredményezett az eddig közeledőfélben lévő, regionális hatalmi pozícióra áhítozó Törökország és Irán között. Pinhas Inbari rámutatott arra, hogy nem feltétlenül előnyösebb az erős török befolyás: Ankara a Muzulmán Testvériség befolyása alatt áll, így amennyiben a török hatás – és ezen keresztül a Muzulmán Testvériség akarata – fog érvényesülni Szíriában, az magával ránthatja Jordániát is, ahol a legerősebb ellenzéki párt a Muzulmán Testvériség, amely már az arab tavasz idején is igyekezett felkelést szítani a mérsékelt uralkodóval szemben.

Irán segít a megtorlásban

Törökország éles kritikája Irán szövetségesével, Szíriával szemben komolyan elmérgesítette a török–perzsa kapcsolatokat. Az iráni Forradalmi Gárda figyelmeztette Ankarát, hogy állítsa le tevékenységét Szíriában. A perzsa iszlamisták azzal vádolták meg a törököket, hogy egy nyugati kampány keretében hatoltak be a damaszkuszi felségterületre, a rezsim destabilizálása érdekében. Ali Hamenei, Irán legfőbb vezetője megfenyegetette Barack Obama amerikai elnököt is: arra szólította föl, hogy ne avatkozzon be Szíriában. A teheráni vallási vezető Törökországnak és Európának is üzent: arra utasította a transzatlanti védelmi szövetség egyetlen muzulmán tagját, hogy ne támogassa az iráni rakéták elleni európai NATO-rakétavédelmi pajzs kiépítését – és nyomaték gyanánt hozzátette, hogy már Ankarát is eléri az iráni tömegpusztító fegyverarzenál.
Irán egyértelműen tart attól, hogy a NATO-tagállam Törökország veszélyezteti pozícióit. Ezért mondhatta azt Hamenei, hogy az „ottomán birodalom rossz emléke megakadályozza Törökországot abban, hogy önálló szerepet vállaljon az iszlám világban”. Az ajatollah szerint erre csak Iránnal szövetkezve – a nyugati befolyás kizárásával – adódhat lehetősége. Ebben kódolva lehet az, hogy Irán igazából egy újabb elszigetelődéstől tart: a perzsa médiumok ugyanis arról írtak, hogy Törökország nem önállóan törekszik a dominanciára. A Khabar nevű online portál szerint a törökök Szaúd-Arábiával – Irán legfőbb regionális ellenfelével – egyeztetve igyekeznek kiterjeszteni befolyásukat a Közel-Keleten. A portál úgy tudja, hogy ennek a játszmának lehetett az egyik látványeleme Izrael és Törökország látványos összecsapása a Gáza-flottilla-ügyben, amelyből a török kormányfő erőskezű iszlamista vezetőként emelkedhetett ki. Ankara befolyásának a növekedése a síita félhold nyugati szélének számító Szíriában – a szunnita Szaúd-Arábia egyetértésével – könnyen izolálná az Iráni Iszlám Köztársaságot, veszélyeztetve annak földközi-tengeri kapcsolatát (amely jelenleg Szírián keresztül közelíthető meg szárazföldön), valamint az iráni olajminisztérium által tervezett 5600 kilométeres gázvezetékét, amellyel napi 110 millió köbméter perzsa földgázt terveznek nyugat felé pumpálni Szírián át.
A regionális rivalizálást bizonyítja, hogy Irán teljesen más színben tünteti föl a szíriai tüntetéseket: miközben az észak-afrikai eseményekre iszlám ébredésként utaltak a teheráni vezetők, a szíriai tüntetésekre a Nyugat és az Egyesült Államok puccskísérleteként, intervenciójaként utal a teheráni propagandagépezet. Nem véletlenül ragaszkodik azonban Irán az Irakkal vívott háború óta hű szövetségesének számító Szíriához: Damaszkusz az egyik alappillére a Teherán által vezetett úgynevezett ellenállók koalíciójának. Ebben a Nyugat és a Nyugat szövetségesei, a mérsékelt arab rezsimek elleni harcra létrehozott csoportban megtalálható a Hezbollah, valamint olyan terrorszervezetek, mint például a Hamasz és a palesztin Iszlám Dzsihád. A damaszkuszi rezsim bukásával azonban a síita félhold (Irán-, Szíria- és a libanoni Hezbollah-tengely) komoly csapást szenvedne.
Az iráni vezetés azonban nem bízza a véletlenre: a tüntetések leverésében járatos milíciát, valamint a Forradalmi Gárdát is bevetette Szíriában. (A szíriai ellenzék szerint Hezbollah-fegyvereseket is küldtek.) Emellett hatalmas összegeket áldozott Asszad megmentésére – ennek jelentőségét bizonyítja, hogy már iráni vallási vezetők szólaltak föl a nemzeti kincsek Szíriába talicskázása ellen. A francia Les Echos nevű lap egy iráni kutatóközpontra hivatkozva azt írta, hogy egyetlen tranzakció során több mint 6 milliárd dollár értékű támogatás vándorolt Damaszkuszba.

A kisebbik rosszat reméli Izrael

Izrael eddig távol tartotta magát a közel-keleti eseményektől. Most azonban Pinhas Inbari szerint komoly fenyegetést jelent az, hogy megerősödhet az iráni vagy a török befolyás közvetlen szomszédságában. Inbari szerint Basar al-Asszad volt a kisebbik rossz eddig – habár, mint mondta, amikor belevágott az illegális nukleáris programjába, ő is fenyegető pályára állt. Az izraeli szakértő szerint a zsidó állam számára az lenne a legelőnyösebb, ha Szíria – etnikai összetétele alapján – több részre bomlana. Inbari szerint amellett, hogy ennek örülnének a Golán-fennsíkon élő izraeli drúzok is, Szíria elkerülheti a keresztények, alaviták és szunniták közötti polgárháborút. (A jelentős kisebbségben lévő alaviták irányítják az országot, és az ő kezükben van a szíriai hadsereg, de Inbari szerint vannak már arra utaló jelek, hogy a 74 százalékos többséget alkotó szunnita muszlimok is elkezdtek fegyverkezni.)
Ellenérv lehet azonban az, hogy Basar al-Asszad Szíriája sem játszik pozitív szerepet Izrael szempontjából a békefolyamatban. Damaszkusz támogatja a palesztin–izraeli kiegyezéssel szemben álló palesztin erőket (például a Hamaszt, a palesztin Iszlám Dzsihádot, valamint a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű terrorcsoportot). Izrael egyelőre a kivárásra játszik, ugyanis még az arab rendszerek sem tudják, hogy milyen geopolitikai következményekkel fog járni Asszad bukása – ezzel ugyanis lezárulhat az arab nemzetállamok korszaka, és egy új, iszlamista értékek alapján szerveződő rendszer köszönthet a Közel-Keletre, két rivális hatalom, Törökország és Irán konfliktusának az árnyékában.

Olvasson tovább: