Kereső toggle

Kinek a forradalma?

Vér és gyűlölet öntötte el a kairói utcákat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lapzártakor véres összecsapások kezdődtek Kairóban a Hoszni Mubarak elnök ellen és mellett tüntetők között. A második hete tartó dráma újabb fejezete még élesebben felveti a kérdést, hogy kinek a forgatókönyve szerint zajlanak az egyiptomi események. Bár sokan – főként Nyugaton – demokratikus forradalmat szeretnének látni a kairói zavargásokban, a legerősebb ellenzéki szervezet, a Muzulmán Testvériség az Izraellel kötött békemegállapodás felmondását, a diplomáciai kapcsolatok megszakítását sürgeti, sőt újabb háború megindítását sem zárják ki.

A kairói tüntetők közül sokan úgy érzik, hogy Egyiptom harminckét évvel a békeszerződés megkötése után izraeli befolyás alatt áll. „Camp David után az arab világ azt látta rólunk, hogy többé már nem vagyunk vezetők. Camp David rabszolgákká tett bennünket" - állítja a 26 éves Mohammad Szalama, aki szerint Egyiptomnak felül kellene vizsgálnia az Izraellel kötött békemegállapodást. „Netanjahu nem alszik az aggodalomtól, mert látja Mubarak bukását. Nem véletlen, hogy ő az utolsó, aki még kiáll mellette, pedig már Obama is változást akar. Nekem azonban Egyiptom a hazám, és azt szeretném, hogy az én vezetőmnek ne Izraellel, hanem csak Egyiptommal kelljen törődnie" - mondta Szalama. Barátja, a 29 éves Hazan Ahmed szerint az Izraellel kötött béke nagyon sokba került Egyiptomnak. „Megaláztatások sorozata ért bennünket, és hiába adták át a Sínai-félszigetet, a katonáink ma sem tehetik be oda a lábukat, az továbbra is izraeli gyarmat. Bárki is jön Mubarak után, felül kell vizsgálnia az egyezményt. Elég volt abból, hogy Izrael vagy bárki más parancsolgasson nekünk."

A 42 éves Ahmad Ragab ennél élesebben fogalmaz. Szerinte „minden egyiptomi gyűlöli Izraelt. Csak Szadat akarta a Camp David-i szerződést. Változás lesz, és nem lesz béke Izraellel. Talán háború sem lesz, de szerintem hamarosan nem lesz többé izraeli nagykövetség Kairóban, és csak a legminimálisabb szinten fogjuk tartani a kapcsolatot. Látjuk, hogy miként bánnak az izraeliek a palesztinokkal, de a forradalom mindent megváltoztat majd."

Más tüntetőket inkább a gazdasági nehézségek vittek az utcára. Ahmed Khater, egy 26 éves kairói fiatalember arról panaszkodik, hogy felsőfokú végzettsége ellenére reménytelennek látja a jövőt. „Elektroműszerészként dolgozom, havi 500 (egyiptomi) fontért [mintegy 19 ezer forint - a szerk.]. Nem tudok megházasodni, kilátástalan a jövőm. Mubarak emberei ellopják a pénzt, és mindent maguknak tartanak meg, miközben elfeledkeznek arról, hogy a miénk, a népé az ország. Eddig aludtunk, de most már ébren vagyunk" - állítja Khater.

A tüntetők haragja az izraeli és amerikai újságírókat is elérte. A CNN vezető munkatársát, Anderson Coopert egy tucat ütés érte a fején, mielőtt kollegáinak sikerült volna kimenekíteni őt a feldühödött tömegből. Megtámadták Christiane Amanpour autóját is, aki az ABC televíziós csatornát képviseli Kairóban. Négy izraeli újságírót pedig a rendőrség szabadított ki a demonstrálók közül.

Jönnek a tábornokok?

Mubarak február 1-jei beszédében felajánlotta, hogy szeptemberben már nem indul az újabb elnöki megbízásért. Addig azonban időt kért az emberektől, hogy felkészülhessen a rendezett átmenetre. A 82 éves, a hírek szerint nagybeteg államfő azt is leszögezte, hogy nem hajlandó külföldre távozni: „Egyiptomban halok meg" - üzente Mubarak, annak ellenére, hogy személyes üzenetében Barack Obama is a távozását sürgette.

Lapzártakor úgy tűnik, hogy a tüntetők nem elégednek meg ennyivel, és az elnök azonnali távozását követelik. A hadsereg, amely napokon keresztül semmit nem tett a hivatalosan érvényben lévő kijárási tilalom érvényesítésére, Mubarak beszéde után távozásra szólította fel a több százezer tiltakozót. Az utcákon felbukkantak Mubarak hívei is, akik összecsaptak a tiltakozókkal. A hadsereg - látva az egyre erőszakosabb tömeghangulatot és az akasztófára húzott vagy lángra gyújtott Mubarak-bábukat az utcákon - attól tart, hogy a tüntetők megpróbálják megtámadni az elnöki palotát és meglincselni Mubarakot.

A Debkafile izraeli biztonságpolitikai portál értesülése szerint az egyiptomi katonai elit három lehetőséget mérlegel a Mubarak utáni helyzet stabilizálására. Eszerint a következő választásokig vagy egy 3-5 tábornokból álló katonai tanács venné át az ország irányítását, vagy egy abszolút megbízható személyt neveznének ki ideiglenes államfőnek. Ez a vezető Omar Szulejman jelenlegi alelnök, volt hírszerzési miniszter vagy Szami Enan vezérkari főnök lehet. Szulejmant a tüntetések elindulása után Mubarak nevezte ki alelnöknek (ez a poszt korábban nem létezett). A volt hírszerzési miniszter állítólag jó izraeli kapcsolatokkal is rendelkezik, és nagy szerepe van a radikális iszlamista csoportok visszaszorításában.

A tábornokok civil alternatívája Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt vezetője vagy Amr Músza, az Arab Liga elnöke lehet (lásd keretes írásunkat). A eseményekre legnagyobb befolyással bíró radikális iszlamista mozgalom, a Muzulmán Testvériség vezetői mindkettőjüket úgy tekintik, mint akik a „forradalom szamarai": egy ideig használják, majd miután betöltötték feladatukat, félreteszik őket.

1989 vagy 1979 ismétlődik?

Ha az egyiptomi változások csak az első számú vezetőt érintik, az még a viszonylag legjobb forgatókönyvet jelenti - állítja Barry Rubin, a Middle East Review of International Affairs magazin főszerkesztője. A szakértő szerint azonban, ha az egész rendszer megbukik, akkor anarchia vagy - amit Rubin még rosszabb alternatívának tart - egy új rezsim következhet.

Nyugaton sokan - főleg a tüntetések első napjaiban - romantikus szabadsághősöknek látták a tuniszi és később a kairói tiltakozókat, akik az 1989-90-es kelet-európai rendszerváltás mintájára le akarják rázni magukról a diktatúra láncait. Mások arra figyelmeztetnek, hogy az 1989-es párhuzam több helyen is sántít, mivel Egyiptom egészen más helyzetben van, mint annak idején a kommunista társadalmak, és inkább az 1979-es iráni forradalom mintáját követhetik az események.

Rubin négy nagy problémaforrást lát. Egyrészt a „mérsékeltek" gyengesége miatt sem el- Baradei, sem mások nem versenyezhetnek a jól szervezett, céltudatos Muzulmán Testvériséggel. Ráadásul a mérsékeltnek tekintett jelöltek mögött többségében olyan „demokraták" állnak, akik radikális, Izrael- és Amerika-ellenes nézeteket vallanak.

A közvélemény radikalizmusa szintén az iszlamisták malmára hajtja a vizet. A Pew Kutató Központ legújabb felmérése szerint az egyiptomiak kifejezetten szélsőségesek, még a jordániaiakhoz vagy a libanoniakhoz képest is. Arra a kérdésre, hogy az iszlamistákat vagy a modernizációt támogatókat kedvelik-e jobban, 59 százalékuk részesítette előnyben az iszlamizálódást, akik közül 20 százalék az al-Kaidát, 30 százalék a Hezbollahot, 49 százalék pedig a Hamaszt látná szívesen - és amikor ez a felmérés készült, még mindennapos volt a felsorolt csoportok elleni kormánypropaganda. Vallási meggyőződésük pedig olyan, hogy az egyiptomi muszlimok 82 százaléka akarja, hogy megkövezzék a házasságtörőket, 77 százalékuk a rablókat megkorbácsolná, és levágná a kezüket, 84 százalékuk pedig kivégezné a hitehagyó muszlimokat. Mindebből az következik, hogy a Muzulmán Testvériség programja és jelöltjei a választásokon nagyon népszerűek lennének, míg az öltönyös, nyakkendős, szekuláris, mérsékelt politikusok fel sem vehetnék velük a versenyt.

A gazdaság törékenysége is a radikálisokat erősíti. Míg Szaúd-Arábiában a kormányzatnak bőven van eszköze arra, hogy megvásárolja az ellenzéket, Egyiptomban erre nem sok lehetőség kínálkozik, mivel a csekély olajbevételek és a Szuezi-csatorna bevételei nem elegendőek a 85 milliós országban az életszínvonal érzékelhető javítására. A kenyér helyett marad tehát a cirkusz, vagyis a demagógia mint eszköz arra, hogy az ellenzék vitorlájából kifogják a szelet, amint azt már jó néhány alkalommal láthattuk az arab világban. Ez pedig minden bizonnyal a társadalom valamilyen mértékű iszlamizálódását és az Izrael, illetve Amerika elleni közhangulat felszítását jelentené. „A mérsékelt kormányoknak akkor van esélyük, ha tudnak valamit adni a népnek. Ennek viszont Egyiptomban nem sok valószínűsége van" - állítja Rubin.

Amerika Gorbacsovja

Izraeli kommentárok szerint a jeruzsálemi kormányt sokkhatásként érte az, hogy Barack Obama gyakorlatilag ellenállás nélkül magára hagyta Amerika évtizedes szövetségesét. Az elnök ugyanis ultimátumot küldött Mubaraknak. „Meggyőződésem, hogy az átmenetnek határozottnak és békésnek kell lennie, továbbá most kell elkezdődnie" - közölte Obama telefonon Mubarakkal. Az elnök azt is hozzátette, hogy a demokratikus választások útján felálló új egyiptomi vezetésnek „a vélemények és ellenzéki pártok széles körét magába kell foglalnia". Ez pedig a realitások ismeretében azt jelenti, hogy Washington kész elfogadni a Muzulmán Testvériség és más radikális iszlamista ellenzéki erők jelenlétét a kormányban.

Obama a gyors fordulatot a tüntetésekkel indokolta: „Mindannyian, akik politikai tisztségekben szolgálunk, a nép akaratából tesszük ezt" - jelentette ki az amerikai elnök. A nép akaratára már elődje is megpróbált hivatkozni Egyiptomban. A Bush-kormányzat külügyminisztere, Condoleezza Rice 2005-ben elérte Mubaraknál, hogy szélesebb körben engedélyezze ellenzéki jelöltek indulását az egyiptomi parlamenti választásokon. A voksolás eredményeként a képviselők között 15-ről 88-ra emelkedett a Muzulmán Testvériség tagjainak a száma. Mubarakot ez állítólag mélyen elgondolkoztatta, hogy mennyire érdemes hallgatni a washingtoni tanácsokra.

Az elmúlt években több befolyásos amerikai publicista is sürgette a párbeszédet a Testvériséggel. James Traub a New York Times egyik 2007. áprilisi számában azt állította, hogy a szervezet a Hamaszt támogató harsány retorikája ellenére pont az a mérsékelt iszlám testület, amelyre az amerikai kormányzatnak szüksége van. Ugyanebben az évben Steny Hoyer, az amerikai képviselőház többségi demokrata frakciójának vezetője kétszer is találkozott Kairóban Mohammed Szaad el-Katanival, az egyiptomi Muzulmán Testvériség parlamenti frakcióvezetőjével. A brit parlament alsóházának egyik bizottsága szintén a Muzulmán Testvériséggel való párbeszéd megkezdését javasolta.

Benjamin Netanjahu miniszterelnök azt kérte, hogy az izraeli miniszterek ne kommentálják a Kairóban zajló eseményeket, mert esetleg tovább élezhetik az amúgy is pattanásig feszült helyzetet. Simon Peresz államelnökre azonban a felszólítás nem vonatkozott, így ő kijelentette, hogy „mindig is tiszteltük és tiszteljük Mubarak elnököt. Nem mondom, hogy mindenben ő volt a legjobb, de egy olyan dolgot tett, amiért mindannyian hálásak lehetünk neki: fenntartotta a békét a Közel-Keleten".

Az izraeli lapok kommentátorai ennél keményebben fogalmaztak. A Maariv című napilap publicistája „Hátba lövés Uncle Samtől" című cikkében azzal vádolta Obamát és Hillary Clinton amerikai külügyminisztert, hogy naiv, önelégült és elszigetelt diplomáciájukkal fittyet hánynak a kockázatokra. Vajon ki adja nekik azt a tanácsot, hogy „buzdítsák az Egyiptom utcáin tomboló tömeget, hogy követelje egy olyan ember fejét, aki öt perccel ezelőtt még szövetségesük és egyedülálló módon a józan ész hangja volt a Közel-Keleten? Fájdalmasan naiv az amerikai elnökök generációkon át folytatott politikailag korrekt diplomáciája" - ítéli meg a Maariv kommentátora. Elhangzott olyan vélemény is, miszerint Obama ma „Amerika Gorbacsovja", aki a volt szovjet vezetőhöz hasonlóan gyors ütemben leépíti a szuperbirodalom nemzetközi befolyását, elsősorban a Közel-Keleten. Erre Egyiptom mellett példaként az iraki és a szintén tervezett afganisztáni kivonulást, a libanoni fordulatot, valamint Törökország és Irán közeledését említik.

„Ha Jordánia és Szaúd-Arábia azt látják, hogy a Nyugat cserbenhagyja Mubarakot, annak komoly következményei lesznek" - idézett szó szerint egy tisztségviselőt a Haarec című napilap.

Egyiptom Izrael legerősebb szomszédjaként az első arab állam volt, amely békét kötött Izraellel 1979-ben. A békeszerződést Anvar Szadat elnök írta alá, akit két évvel később egyiptomi terroristák meggyilkoltak. Újabb 13 év telt el, amikor Husszein jordániai király is békét kötött Izraellel. Azt a békeszerződést az akkori miniszterelnök, Jichák Rabin írta alá, őt egy izraeli merénylő gyilkolta meg 1995-ben. Azóta nem került sor békeszerződésre a Közel-Keleten, mivel Libanon és Szíria formálisan még mindig hadban áll Izraellel. Az öbölbeli konzervatív arab államok sem tudták megvalósítani békeötleteiket, miközben Irán jelentősen növelte befolyását a közel-keleti térségben.

Dore Gold, Izrael volt ENSZ-nagykövete szerint „az Egyesült Államok most nagyon nehéz helyzetbe hozta magát, mert míg az Obama-kormány Iránnal kapcsolatban nem lépett fel erővel az utcán a demokráciáért harcoló emberek érdekében, addig a jelenlegi helyzetben gyorsan nekiestek az egyiptomi vezetésnek". Gold úgy véli, hogy most nem csupán a demokráciáért folyik a harc. „A Közel-Kelet jövőjéért folyó nagy harcba léptünk bele, mely a radikális síita Irán és a szunnita muzulmán arab országok között folyik. Egyiptom a szunnita arab fél egyik legfontosabb hadállása volt, mely visszatartotta Irán hatalmát, most azonban meggyengült" - nyilatkozta Gold a CBN televízió hírműsorában.

Elveszett szövetségesek

Izrael számára az Obama-adminisztráció 2010-ben felvázolt új stratégiai elképzelései vezették fel azt a veszélyes helyzetet, amelyre most az egyiptomi, Nyugat-barát Mubarak megbuktatása teheti fel a koronát. Obama még 2010 végén vetette fel, hogy az ENSZ 242-es határozatát felülírva, a biztonságos és védhető határok helyett egy amerikai katonai védelmi paktumra alapozná a zsidó állam biztonságát. Már akkor komoly aggályokkal fogadták az amerikai javaslatot, ugyanis az Egyesült Államok szemmel láthatóan szorult ki a Közel-Keletről. Obama béketervei alapján az Irán és csatlósai, a libanoni Hezbollah és Szíria által fenyegetett Izrael a vitatott „palesztin területek" elcsatolását követően helyenként mindössze 15 kilométer széles lett volna.

Az elmúlt fél év alatt a helyzet nem javult, hanem romlott: Washington elvesztette Libanont, ahol a Hezbollah terrorszervezet alakított kormányt. A következő bukás az egyiptomi szövetséges, Mubarak trónfosztása lehet, de az Izrael keleti oldalát biztosító Jordániában is egyre nagyobb nyomás nehezedik az uralkodóra a Muzulmán Testvériség részéről. A Hoszni Mubarak-rezsim gyors lejtmenete komoly aggodalmakat váltott ki Izraelben: az egyiptomi elnök nélkül a zsidó állam szinte szövetségesek nélkül találhatja magát a Közel-Keleten. Újra az 1967 előtti helyzet jöhet létre, katonai szempontból sokkal erősebb ellenségekkel.

Mubarak még elődjétől, a meggyilkolt Anvar Szadattól örökölte meg a békeszerződést Izraellel. Kezdetben rideg volt a kapcsolata a zsidó állammal, vissza is utasította a hivatalos meghívásokat, kivéve Jichák Rabin miniszterelnök temetését. A látogatás után azonban javult a viszony a két állam között. Ennek ellenére nem voltak közös hadgyakorlatok, az egyiptomi közgondolkodás pedig továbbra is ellenséges maradt a zsidó állammal szemben. A két állam közötti kapcsolatok néhány kormányzati alkalmazottra és üzletemberre korlátozódtak.

Még így is, a „hideg béke" ellenére Egyiptom volt az egyik legfontosabb stratégiai partnere a zsidó államnak a Közel-Keleten. Jichák Rabin még védelmi miniszterként azt mondta 1985-ben egy televíziós interjúban, hogy az egyiptomi békének köszönhetően Izrael 1983-tól kezdve évente 650 millió dollárral csökkenthette a védelmi kiadásait, a gazdasági szektor legnagyobb örömére. Mubarak elnöksége alatt számos izraeli vezetővel együtt dolgozott, a kapcsolata különösen jó volt Rabinnal és Benjamin Netanjahuval. Az elmúlt két évben, az izraeli-palesztin béketárgyalások stagnálása, valamint az arab világ és Izrael kapcsolatának az élesedése ellenére Mubarak kétszer is vendégül látta Netanjahut. A Haarec izraeli lap szerint a barátságnak elsősorban a közös félelem a kovácsa: Irán és az erősödő iszlamista mozgalmak, valamint az egyre gyengülő és közben távolodó amerikai kormányzat, Obamával az élén.

Mubarak kihullásával és az egyiptomi rezsim bedőlésével Izrael már csak két partnerre számíthat a térségben: Jordániára és a Palesztin Hatóságra. Ez a két „szövetséges" tudja csak megerősíteni Izrael keleti oldalát, valamint velük tud csak együttműködni a Hamasz megfékezésében. A zsidó állam kapcsolata keleti „szövetségeseivel" azonban bonyolult. Jordánia uralkodója visszautasította Netanjahu fogadását, Mahmúd Abbász pedig diplomáciai harcot vív az izraeli kormánnyal. A Haarec szerint rendkívül nehéz megállapítani, hogy Jordánia és a Palesztin Hatóság be tudja-e tölteni azt a szerepet, amelyet Egyiptom jelentett Izraelnek.

Mohammed el-Baradei, az engedékeny atomellenőr

Első pillantásra az arabon kívül angolul, franciául és németül is folyékonyan beszélő el-Baradei tűnhet a legoptimálisabb jelöltnek, akiben a Nyugat is megbízhat. Az egyiptomi diplomája után külföldre ment tanulni, megfordult Svájcban és New Yorkban is. Azonban minél közelebbről vizsgáljuk el-Baradei pályafutását és nyilatkozatait, annál zavarosabb képet kapunk.
El-Baradei 1997 és 2009 között, több mint egy évtizeden keresztül vezette a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget (NAÜ). Ez alatt a 12 év alatt gyorsították fel az ENSZ-szankciók ellenére Teheránban az urándúsítási programot, de el-Baradeit ez nem aggasztotta. Irán három titkos atomlétesítményt tudott úgy felhúzni, hogy el-Baradei „nem vette észre” egészen addig, amíg a többi titkosszolgálat fel nem hívta rá külön a figyelmet. Egyszer egy egyetemi előadáson azt mondta, hogy ellenzi az Iránnal szembeni gazdasági szankciókat, ugyanúgy, ahogy a megelőző csapás ötletét is elveti. Szerinte a „bizalom kiépítésével” és további „tárgyalásokkal” meg lehet fékezni az iráni atombomba létrehozását. A teheráni rezsim éveken keresztül hazudott, ő pedig szó nélkül hagyta.
Ugyanez alatt az idő alatt a teheráni diktátorok nyíltan uszítottak Izrael ellen, annak „megsemmisítését” helyezték kilátásba, valamint következetesen tagadták a holokausztot, és a zsidó állam pusztulását jelezték előre. A retorikát tettek is kísérték: Irán gyors ütemben fejlesztette a hadseregét, Európát is elérő ballisztikus rakétarendszert és föld alatti kilövőállomásokat épített ki. 2009-ben azonban el-Baradei mégis a zsidó államot jelölte meg a Közel-Kelet békéjére és biztonságára leselkedő legnagyobb fenyegetésként.
El-Baradei támogatja a Muzulmán Testvériséget is: az egyiptomi tüntetések negyedik napján a Testvériség nyíltan kezdte támogatni, és jelezte, hogy szeretne egy egységkormányt. El-Baradei üdvözölte az iszlamista szövetség támogatását.
A NAÜ volt elnöke ezt azzal tetézte, hogy 2011. január 30-án egy interjúban azt állította, hogy a Muzulmán Testvériség nem iszlamista szervezet, ezt a mítoszt szerinte a Mubarak-rezsim találta ki. Egy másik beszélgetésben pedig arra figyelmeztetett, hogy fel kellene hagyni a Muzulmán Testvériség démonizálásával, mert „ha demokráciát és szabadságot akarunk, akkor abba őket is be kell vonni”.
Sajnos azonban nincsen eredeti, határozott és széleskörűen elfogadott vezető az egyiptomi ellenzék soraiban, egy olyan vezető, aki hisz a szabad kereskedelemben, a szabad választásokban és az emberi jogok, valamint a jogállami normák tiszteletében. Hoszni Mubarak helyére nincsen jelölt, aki tovább tudná fejleszteni az ország Nyugat-barát örökségét és békés kapcsolatait Izraellel, miközben magabiztosan szembeszállna az iráni mullahok által propagált iszlám forradalom nyomásával. Mohammed el-Baradei nem ez a típus.

Maghreb, az arab félhold nyugati fele

Munkanélküli fiatalok zavargásai Tunéziában, az utcai forrongások átterjedése a szomszédos Algériára, véres összetűzések szaharai őslakosok és marokkói biztonsági erők között Nyugat-Szaharában: megannyi jele annak, hogy a Maghreb (az arab világ nyugati része) egyre instabilabbá válik. J. Nagy László kutató professzor negyven éve járja és elemzi a régiót.
„A Maghreb szó annyit jelent: ’nyugat’. Ahol a nap lenyugszik, de a jelentése egy konkrét földrajzi területet is jelöl, az Egyiptom és az Atlanti-óceán közötti területet nevezik így, megkülönböztetve
a keleti résztől, amit mi Közel-Keletnek mondunk. Algériát, Marokkót és Tunéziát értjük alatta, szakmai körökben még Mauritániát, Líbiát és még Nyugat-Szaharát is ide szokták sorolni, de alapvetően ez a három ország, három volt francia gyarmat: Algéria, Marokkó, Tunézia, ez a Maghreb térség” – magyarázza J. Nagy László, aki szerint a térségben különféle arab dinasztiák éltek és élnek ma is. „A történelemben nagyon mozgalmas térségnek számított: a vandáloktól a rómaiakon át egészen Karthágóig terjed az itt élő nemzetek sora. A 16. századtól aztán oszmán fennhatóság alá került, de ez is csak egy nagyon laza kapcsolatot jelentett a birodalommal, sőt a térség egyik harcos állama, Marokkó mindvégig megőrizte a függetlenségét, míg Tunézia és Algéria az Oszmán Birodalomhoz tartoztak egészen a 16. századtól a 19. századig. Majd jött a francia fennhatóság ideje, először Algériát gyarmatosították, 1830-ban elfoglalták a várost, Algírt, de még évtizedekig eltartott, amíg katonailag is győzelmet arattak, és leigázták az országot. Közben már ez a gyarmat Franciaország integráns részévé vált: az 1848-as második köztársaság alkotmánya szerint Algéria hivatalosan Franciaország három megyéje lett. A 20. század elejére közel egymillió európai települt be, akiknek a többsége persze francia volt. Ez a mai napig megerősíti a szálakat Franciaország és Algéria között, és a francia politikai elit, de a hétköznapi emberek is, továbbra is Franciaország nyúlványának tekintik a régiót a Földközi-tenger túlsó partján. Ez az állapot egészen a 20. század közepéig tartott, míg a felszabadító mozgalmak és Franciaország politikai elitje szakított a gyarmatbirodalom eszméjével, és Algéria keserves küzdelemben függetlenné vált.”
J. Nagy László szerint Algéria szomszédja, Tunézia azért különleges ország, mert Egyiptom mellett ez az egyetlen olyan arab ország, ahol már a 19. század közepétől modernizációs folyamatot indítottak el. Europaizálták az alkotmányt, iskolákat alapítottak, mérnöki egyetem alakult, és megpróbálták az országot a fejlett nyugati értékek mentén felzárkóztatni. A függetlenséget 1956-ban érték el, Marokkóval együtt. A nacionalista vezető, Bourguiba laikus országot próbált teremteni: már 1957-ben szavazati jogot adott a nőknek. Ez akkor az arab országban még óriási szenzációnak számított, sőt még ma is ritka. Ugyanakkor egy nagyon autoriter, diktatórikus rendszert épített fel, amelyben körülötte forgott minden, míg végül 1989-ben Ben Ali, aki hadügyminiszter volt, egy puccsot hajtott végre ellene. Arrafelé ezt „orvosi puccs”-nak nevezték, mivel egyszerűen egy nyilatkozatot adtak ki arról, hogy Bourguiba már beteg, és nem tudja ellátni a feladatát. Ben Ali vértelen hatalomátvétele után 22 évig gyakorolta a hatalmát, amíg most januárban a népmozgalom el nem sodorta. (Hajdú Sándor)

Olvasson tovább: