Kereső toggle

Előítéletek börtöne

Beszélgetés Kovács Zoltán történésszel, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkárral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Erre rakódott rá a magyar belpolitikai harcok eredményeként az a démonizált jobboldal-kép, melyben a miniszter-elnök hatalommániás „ördög-imidzsétől”, a jobboldali emberek demokratikus elkötelezettségét megkérdője-lezőő értékítéletig terjed a spektrum.

Schöpflin György európai parlamenti képviselő azt állította a Heteknek, hogy az országot ért brutális sajtókritikák mögött soros EU-elnökségünk áll, mely által az európai érdeklődés középpontjába kerültünk, és ez újabb ürügy arra, hogy Kelet felé lehessen exportálni a Nyugat esetleges bűntudatát. A Fidesz uniós képviselője önt idézte, mint aki egy konferencián arról beszélt, hogy már a 18. században kialakultak Nyugaton azok a negatív sztereotípiák, amelyek szerint a „barbárok" tőlük keletre vannak. Ön szerint is a régi reflexek miatt került az ország a pofonok völgyébe?

- Túlságosan leegyszerűsítő lenne, ha azt mondanám, hogy igen. Egy konferencián arról beszéltem, hogy a nemzeti-kulturális sztereotípiák, bármennyire nem szeretjük, de az európai együttlét alapjait is képezik. Ezek általában nem élesek, de léteznek. A hétköznapi életből is tudunk olyan nemzeti sztereotípiát elővenni, ami nekünk a szlovákokról, a szerbekről, az osztrákokról vagy az olaszokról általában eszünkbe jut. Immáron komoly tudománya van annak, hogy ezek az indulatok milyen okokra vezethetők vissza. Antropomorfológiai, etnikai, gazdasági és kulturális tényezőkön keresztül a politikai faktorokig sok tényező egymásra hatásából lesz azzá, amivé. A nemzetközi politika ennek kitűnő táptalaja, s az előítéletek gyakran kelnek életre kollektív értelemben úgy, hogy nem pusztán kisebb csoportok vagy egyének mondják egymásra, hanem egy kulturális régió, egy ország mondja a másikról, hogy az ott lakók barbárok, akik messziről szagolják a demokráciát. Az elmúlt időben ez játszódott le Magyarországgal szemben.

Ennek a mi kontinensünkön évezredes hagyománya van, és a szakirodalom szerint volt olyan periódusa az európai történelemnek, amikor kialakult az a nyugati önkép, mely szerint ők feljebb valók más régióknál, kontinenseknél. Ez nagyjából a felvilágosodás időszakára tehető,  amikor a mai Nyugat-Európában végbement tudományos, technikai és gondolkodási forradalom ezt a régiót tette a világ vezető központjává. Ez olyan önazonosságot adott az európai embernek, ami részben igazolásul, részben munícióként szolgált a világ meghódításához, egyfajta civilizációs misszióval vegyítve. Ennek része volt a kereszténység terjesztése, még inkább a tudásban, filozófiában gondolt felsőbbrendűség, mely az európai embert a barbároktól megkülönböztette a meghódított gyarmatosított népekkel szemben.

Mindez az attitűd ráépült a nyugat-európai értékekkel versenyezni csak részben tudó Közép- és Kelet-Európával kapcsolatos közgondolkozásra is. Európában elterjedt az erőegyensúly elmélete, ami 18. századi találmány, és azt mutatja, hogy az államok hogy viszonyulnak egymáshoz. A 19. században az ipari forradalom kibontakozása után Anglia, Franciaország, Németország, részben Spanyolország és Itália is fejlődést tudott felmutatni, miközben a Habsburg Birodalom, Lengyelország vagy épp Oroszország, a Török Birodalom részét képező Balkán csak kevésbé.  A magyarok, a lengyelek, az oroszok hiába tettek hozzá a művészetekben vagy akár a filozófiában Európa értékeihez, az előítéletek beleivódtak és beleszövődtek abba az önazonosságba, amit a nyugat-európaiak saját magukról vallanak. Ez a felsőbbrendűség-tudat a mai napig jelen van.

Igen ám, csakhogy Magyarország elmaradottságának problémája nagyjaink gondolkodásának is meghatározó eleme volt. A Nyugatot megjárt Janus Pannonius, Apáczai Csere János, Széchenyi István és Ady Endre életérzése is az volt, hogy mennyire elmaradott Magyarország. A reformátorok Nyugatról hozták az új hitet, Károli Gáspár és Bornemisza Péter az ország drámai sorsát elemezte, míg a felvilágosodás korában Bessenyei Györgyék a polgári jogok ügyében láttak elmaradást. Vagyis mi, magyarok is ugarként tekintettünk magunkra. Nem lehet, hogy az előítéleteknek vannak ténybeli alapjai?

- A sztereotípiáknak az a fura hatása van, hogy interaktívak tudnak lenni. Egy angol mondás szerint a sztereotípiák tudatlanságból fakadnak. Meglátásom szerint ez csak részben igaz. Széchenyi nyilván ahhoz képest gondolta az elmaradottság-fejlettség kérdését, hogy mit látott Angliában, Nyugat-Európában, ahol épp akkor robbant ki az ipari forradalom, épültek a vasutak, gyárak nőttek ki a földből, míg Magyarországon még kőhíd sem volt a Dunán. Ezek ténybeli konstrukciók, nem csak ideológiabeliek.

A 18. század közepéig a technikai fejlettségi különbségek nem voltak olyan drasztikusak, de a 19. század közepétől már a kettészakadás folyamata zajlik Európában. Nyugat-Európa mintegy igazolva saját tudományos és filozófiai felsőbbrendűségét, olyan elméleteket gyártott, amelynek az egyik kulcseleme lett a fejlődés fogalma. Ennek egyik ága lett a marxizmus, az elérendő tökéletes és igazságos társadalom utópiájával. Akkor már nem tekintették ugyanolyan partnernek azokat, akik kisebb teljesítményt adtak le, és mivel ez részben kulturálisan is meghatározott volt, ezért azokat a kultúrákat, melyek nyelvükben, teljesítményükben, befolyásukban eltértek, azokat eleve másodrangú halmazba helyezték.

Erre jött válaszul, hogy a Habsburg Birodalom szétrobbanásával Közép-Európában a nemzeti mozgalmak más nemzetek kirekesztésével kívánták a céljaikat elérni. Trianon a magyarság számára azért is tragédia, mert ami nekünk dráma, az a szomszédos nemzetek számára ünnep.

Ezek a vélemények persze tudnak extrém formákat ölteni. Az elmúlt napokban került a kritikák kereszttüzébe az a kulturális szőnyeg, melyet Brüsszelben terítettünk ki. Célunk az volt, hogy a Közép-Európában fekvő, a kulturális sokszínűségére és örökségére büszke Magyarország történetiségét vázolja fel az államalapítástól a 21. századig. Nagyjából a szőnyeg közepén helyezkedik el az 1848-49-es időszakot ábrázoló Közép-Európa-térkép, melyben a Habsburg Monarchia ábrázoltatik. Ebből komoly politikai cirkuszt generáltak. Ez is igazolja, hogy Európát sajnos átszövi a Nyugat felsőbbrendűsége a Kelettel szemben, illetve a kelet-európai régió saját belső előítéletei.

Ön szerint helyes út, hogy a nyugatos fejlődés helyett olyan kultúra is kezd megjelenni Magyarországon, amely az államalapítás előtti táltos kultúrához nyúl vissza, és ebből vezet le valamiféle magyar kiválasztottságot, felsőbbrendűséget? A fejlődés iránya mégis a klasszikus nyugatos, polgári kultúra.

- Az ősi magyar kultúra értékeinek ápolása vagy felelevenítése önmagában nem jelenti ezt. Joggal merül fel számos kétely a marxista történetírással kapcsolatban, ha a magyarság eredetére gondolunk. Nem csoda, hogy reneszánsza van a magyar gyökerek kutatásának. A másik véglet az önmagát feladó azonosulás, amit dogmatikussá tehet a szabadságjogokhoz vagy épp a sajtószabadsághoz való ragaszkodás. Magyarországot mind a magyarkodók, mind a dogmatikus, magukat nyugatosoknak nevező igazságosztók veszélybe sodorják. Számomra az elmúlt nyolc év ennek a nyugatos, magát abszolút progresszívnek, kizárólagosan szakértőnek tartó szemléletmód teljes kudarcát jelenti.

Ezek inkább csak címkék szintjén léteztek, valójában nem volt igazán nyugatos az említett politikai időszak.

- Lehet a kifejezéseket finomítani, de a magyar intellektuális és politikai elitnek azon része, mely magáról azt mondta, hogy a nyugati példák, minták, értékek követője, erre fel van kenve, az elmúlt nyolc évben kudarcot vallott. A magyar társadalom mentális állapota mutatja ezt, amit tetéznek olyan mutatók, hogy például a munkaképes, aktív polgárok mindössze 55 százaléka dolgozik. Említettem, hogy Nyugaton kitapintható sztereotípia él Kelet-Európáról. Erre rakódott rá a magyar belpolitikai harcok eredményeként az a démonizált jobboldalkép, melyben a miniszterelnök hatalommániás „ördögimidzsétől", a jobboldali emberek demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelező értékítéletig terjed a spektrum. Ilyen környezetben került elő egy szimbolikus ügy, a média világa. Mikor szimbolikus terepen kezdődik egy változás, ott olyan mechanizmusok, sztereotípiák lépnek életbe - melyeket ráadásul belülről gerjesztenek is -, amelyek élesztik is ezeket az ösztönöket. A németektől, franciáktól, angoloktól kapjuk a régi sztereotípiákra felfűzött kioktatásokat, hogy nekünk milyennek kellene lenni. Ezeknek csak részben van közük a valósághoz és a tényekhez.

Az elmúlt évszázadban Európa kiemelt elismerését a szabadságszerető magyarok, Zrínyi, Rákóczi, Kossuth és Nagy Imre vívta ki, akiket itthon többnyire „levertek".  Babits szavaival: „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar." Most a sajtótörvény a szabadság fokát csökkenti, a legszigorúbb sajtótörvény Európában. Ez Gerényi Gábor véleménye, aki maga is részt vett a törvény megalkotásában. Lehet, hogy ezért indultak be a „régi reflexek".

- Pontosabban beleolvashatóak a szabályozásba.

Ez azért is lehet, mert vannak olyan részek, amelyek kellően homályosak.

- Ezzel olyan terepre léptünk, amelyben nem vagyok teljesen otthon, hisz nem vagyok médiajogász, de az elmúlt hetek tapasztalatai azt mutatják nekem, hogy ezek alaptalan vélelmek. Érthetetlen számomra, hogy amikor valami nyitott és alulszabályozott, akkor miért nem bíznak benne, hogy a gyakorlat jó lesz. A kritikusok meg sem várták a hatóság működését vagy a bírói gyakorlatot, hanem rögtön a legszélsőségesebb bírálatokat fogalmazták meg.

Mikor Szlovákiában elfogadták a nyelvtörvényt, anélkül, hogy elolvastam volna, csatlakoztam azokhoz a mozgalmakhoz, melyek ezt elítélték, mert elfogadtam, hogy az érintett szereplők, a magyar kisebbség tudja, hogy jó vagy rossz számára a törvény. A médiával foglalkozó közösség jelentős része - köztük nemcsak baloldaliak, hanem jobboldaliak is (pl. Magyar Hírlap, Heti Válasz) - fogalmazott meg kritikákat. Az a jogvédő szervezet is élesen bírálja a koncepciót (TASZ), amely perben állt a Bajnai-kormánnyal, tehát nehéz elfogultsággal vádolni.

- Nem teljesen szerencsés összehasonlítás, mert a médiatörvény szabályozási része csak a társadalom egyik szegmensére, a véleményformálókra vonatkozik, míg a szlovák nyelvtörvény egy nemzetről szól. Az újságírás egy szakma, érthető, hogy - miként az élet minden területén - erre a szférára is vonatkoznak hatósági szabályok. Változás többek között annyi, hogy a korábban létezett hatóság jogkörét részben kiterjesztik olyan orgánumokra is, mint például az internet, amelyekre eddig nem vonatkozott. Nyilván az érintettek ezt sérelemként élik meg. A törvény nemcsak a média belső szabályozásáról és viselkedéséről szól, hanem hogy miként hat a társadalomra. A törvény kapcsán nagyon keveset beszélünk azokról a pozitívumokról, melyek a fiatalkorúak védelmére, az emberi méltóság védelmére irányulnak. Azt mondani, hogy ezeken a területeken minden rendben volt Magyarországon az elmúlt években, egyszerűen nem igaz. Mindenki tudja, maga a szakma is, hogy a régi médiatörvény rossz volt.

Senki sem védi az előző rossz törvényt. A kritikák arról szólnak, hogy egy rossz törvény helyébe nem kell egy másik rossz.

- Bizonyos kritikákkal azért nehéz mit kezdeni, mert vannak olyan jogvédő szervezetek vagy épp a sajtószabadság mellett kiálló szervezetek, akik már-már dogmatikai alapon kezelik ezeket a kérdéseket. Ha azt feltételezik, hogy mi korlátozni akarjuk a sajtószabadságot, az már eleve nem olyan pozíció, melyből az ember jól tud vagy akarna érvelni. A dogmatikus megközelítés meghiúsítja a józan vitát.

Végül is felesleges arról beszélgetni, hogy mi ketten hogyan gondoljuk a kérdést, mert az ítélet rögzült: a Süddeutsche Zeitung grafikája alapján az egész ország lett ősember. Most mit lehet tenni?

- Valóban, mindez már nemcsak egy embernek, hanem az egész országnak okoz sérelmet, sőt, egész Európának, mert olyan ösztönök, sztereotípiák jönnek elő, melyek tudatlanságon, rossz tapasztalaton és az azokból vett általánosításon alapulnak, és ezek nem segítik az egészséges európai gondolkodás elmélyülését. Európának ennél sokkal nagyobb problémái vannak, és ezért kikérem a magam nevében is azokat a minőségű és formájú támadásokat, amelyek nem a valós bajokról beszélnek. Csak azért, mert a külföld támad, még nem kell változtatni a törvényen. Abban a pillanatban viszont, ha kiderül, hogy az új szabályozás valóban ütközik az európai értékekkel, vagy a gyakorlat bizonyítja, hogy nem működik, pragmatikusan kell kezelni a helyzetet.

Olvasson tovább: