Kereső toggle

Bátrak földjén

Helyszíni tudósítás Afganisztánból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nagy játszma – így nevezték a 19. században a brit és az orosz birodalomnak a Dél-Ázsia fölötti dominancia megszerzésére irányuló erőfeszítéseit. Afganisztán, ez a mesterségesen létrehozott ország, ütközőzóna volt a két hatalom között. Harcokból ma is van elég, de most a nagy kérdés, hogy a Nyugat bírja-e szuflával, hogy egyszerre folytat háborút és épít államot Afganisztánban.

A megszokottnál hidegebb és havasabb európai tél miatt csak nagy nehezen jutok el Dubajig, ahol éjnek évadján végre felülhetek egy kabuli repülőjáratra. Az afgán légitársaság gépeit biztonsági okokból kitiltották az öreg kontinensről, így kissé összerándul a gyomrom, amikor a fedélzetre lépek. A repülőn tapasztalható büdösség és kosz sem növeli bizalmamat.

Mindenesetre elfoglalom helyemet, a „szomszédból" pedig egy ötven év körüli úriember mosolyog rám és köszön hatalmas hellót. Azonnal beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy egy külföldi cég biztonsági főnöke Kabulban. Libanoni keresztény, aki harcolt az első libanoni háborúban és Irakban. Főnökei most pihenésképp küldték Kabulba... „Mi, libanoniak nem értünk semmihez, de harcolni megtanultunk, ennek veszem most hasznát" - mondja fanyar iróniával. Azt is elmeséli, hogy a háborúkban három fivére nyomorék lett. Ő megúszta azzal, hogy kissé megsüketült, amikor néhány lövedék elhúzott a füle mellett. Emiatt kicsit hangosabban csúszik ki a számon az a szó, hogy „keresztény". Abban a pillanatban megfagy a levegő, a körülöttünk lévő üléseken mindenki felkapja a fejét, és felénk bámul. Szomszédom int, hogy csendesen, aztán magyarázza, hogy sokan ismerik Kabulban, de senki nem tudja, hogy melyik felekezethez tartozik, jobb ugyanis az ilyesmit titokban tartani.

Gyorsan telnek az órák, már hajnalodik. Rabul ejt a Hindukus fölött megjelenő napfelkelte pazar színkavalkádja. „Maga igazi romantikus lélek" - mosolyog szomszédom. Azon viszont már én mosolygok, hogy ez a sokat próbált harcos szinte gyermeki lelkesedéssel feledkezik bele a látványba.

Korrupció és por

„Isten hozta a bátrak földjén" - ez a felirat fogadja a fáradt vándort a kabuli reptéren. Az útlevélvizsgálat után sorban állok egy pultnál, ahol ideiglenes személyi igazolványt kapok. A pult fölött hirdetmény hívja fel a figyelmet arra, hogy mindez ingyenes. Ez már egy kis ízelítő Afganisztán egyik legnagyobb rákfenéjéből: a korrupcióból és az ellene folytatott küzdelemből.

A reptéren várnom kell a nemzetközi újságírócsapat többi tagjára. Megdöbbenve veszem észre, hogy a rengeteg utas engem bámul. Korábban azt mondták nekem, hogy Kabulban nem fontos a muzulmán szokásoknak megfelelően kendővel eltakarni a hajam. Úgy látszik, ennek a nagy csapat férfinak elfelejtették megmondani, hogy az afgán fővárosban a nők függetlenedni akarnak, ezért nem hordanak fejfedőt...

A szállodához páncélozott gépkocsival megyünk, de az autóban is kiszúrják a járókelők fedetlen hajamat és arcomat. Az első bók, amit kapok, szintén a hajamra vonatkozik. Nem is csoda, hiszen soha nem látnak ilyet kibontva. Nem baj, majd a hotelben előkapom a kendőt - gondolom.

Kabul utcáin felerősödik a repülőn tapasztalt bűz. Megdöbbenve látom, hogy mindenfelé szemét, a hulladék elszállítása ugyanis kifogott a városvezetésen. Az utcákon hömpölyög a forgalom, egyik dugóból a másikba kerülünk. Egyre több a nemzetközi szervezet, és a helyiek is gyarapodnak, emiatt sok az autó, az utak viszont a régiek. Azt mondják, az utóbbi években tízszer több lett a gépjármű az utakon (a tálibok előszeretettel elkobozták a magánautókat, így akkoriban inkább eldugták, mint vezették a kocsikat). A környező hegyek ráadásul kopárak, fát nemigen látni, gyakoriak a homokviharok, így Kabulban borzasztó a levegő minősége. Mindent por borít, nem is takarítják, mert úgyis azonnal visszatér.

A rossz levegő miatt több ezer ember hal meg idő előtt az afgán fővárosban. Átverekedjük magunkat a közlekedési káoszon, viszont késve érkezünk a szállodába. Nincs idő kendőt ölteni... Rohanunk a Kormányzati Média- és Információs Központba, ahol tisztviselőkkel és helyi újságírókkal találkozunk. Meglepetésemre a központ szovjet stílusban épült. Az intézmény magas rangú tisztviselői elismerik, hogy Afganisztánban kevés az igazán független médium, mivel az újságok, a rádiók és televíziók általában politikai vezetőknek, pártoknak vannak alárendelve. A politika és a biztonság körül forog minden, más témákkal alig foglalkoznak. Ráadásul szolgaian fordítják helyi nyelvekre az amerikai sajtót, ezért szkeptikusak az afgánok a jövőjükkel kapcsolatban - állítják a tisztviselők.

Ennek ellenére úgy érzik, van mire büszkének lenniük. „A sajtó- és szólásszabadság nagy érték számunkra. Afganisztán az egyetlen ország a térségben, ahol napról napra növekszik a szabadság" - mondja Hakim Aser, a központ igazgatója. Kérdésemre válaszolva azt is hozzáteszi, hogy az alkotmányban rögzítették, hogy az ország muzulmán köztársaság, így nyilvánosan semmilyen vitát nem folytatnak az állam és a vallás szétválasztásáról. Bejárjuk a központot, ahol huszonnégy órában figyelik, hogy mi jelenik meg a külföldi sajtóban Afganisztánról. Az egyik afgán újságíró odalép hozzám, és oroszul szólít meg. Mosolyogva válaszolok, biztos voltam benne, hogy valakivel fogok tudni oroszul társalogni. A kolléga „Magyarisztánról" kérdez. Én meg visszakérdezek, hogy honnan ez az érdeklődés „Magyarisztán" iránt. Azt mondja, nemrég érkezett vissza a szaúd-arábiai zarándoklatról, a haddzsról, ahol sok magyar muszlimmal találkozott.

„Ments ki innen!"

A következő állomás egy magánkórház, pontosabban egy rehabilitációs központ. A taposóaknák áldozatain igyekeznek itt segíteni. Burkolat nélküli, sötét és koszos, nyomorúságos hely, de az ápolók és orvosok annál lelkesebbek. Több embernek munkát adnak, akik a kórházban farigcsálnak művégtagokat a pórul járt embereknek. Egy negyven év körüli férfi is eljött, akinek egyik lábát elvitte egy akna. Kérdezem, hogy történt az eset, mire döbbenetemre élénk hahotában tör ki. Azt mondja, a szovjet időkben aknákat rakott le a hegyekben az oroszok ellen. Aztán, amikor a munka végeztével hazafelé tartott a falujába, rálépett egyre... Én is átérzem a sors iróniáját, és szintén nevetek...

Országszerte kilencszázezer ember van, akik aknára lépve szenvedtek súlyos testi károsodást. Még ma is havonta negyven ember hal meg Afganisztánban aknák miatt. Ezek többségét még a szovjetek telepítették. „Ha valamiért jó lenne, hogy visszajöjjenek az oroszok, akkor azért, hogy felszedjék az aknákat" - sóhajt a mellénk rendelt amerikai katonanő. Aztán hozzáteszi, hogy ez mindenképp hiú ábránd, hiszen az időjárási viszontagságok miatt az aknák vándorolnak, és már rég nem ott vannak, ahová eredetileg letették őket.

Délután a Kabuli Egyetemre látogatunk, ahol éppen leteszik az új médiaközpont alapkövét. Mihelyt felépül, nyomda, rádió- és televíziócsatorna is működik majd benne - tudjuk meg Karl Eikenberry amerikai nagykövettől. Arra leszek figyelmes, hogy a mellettem lévő afgán újságíró kollégák felém nézegetnek és nevetnek. Megkérdezem, mi olyan nevetséges. Azt mondják, azon mulatnak, hogy milyen okos arccal figyelem az egyetem vezetőjének beszédét. „Egy szót sem értek sem pastu, sem dari nyelven" - ismerem el, és én is nevetek.

Érdekes, nemes arcéleket látok, ókori csaták képei peregnek le előttem, ilyen emberek vívhatták a régmúlt idők háborúit. A beszélgetés után az egyik fiatalember nyomomba szegődik, mindenhol a sarkamban van az ünnepségen. Aztán hirtelen úgy dönt a csoportom, hogy indulunk. Már csaknem a kijáratnál járunk, amikor a fiatalember utánam lohol, és elkéri a névjegykártyámat. Néhány nap múlva választékos angolsággal, keleti ékesszólással megírt, gyönyörű elektronikus levelet kapok tőle, amiben felajánlja segítségét. Nem nehéz kiérezni belőle a kimondatlan segélykiáltást: „Ments ki innen!" Eltűnődöm, hogy hány tehetséges, jobb sorsra érdemes fiatal lehet itt, Kabulban, és fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak.

Este azt tapasztaljuk, hogy a csípős hideg ellenére se fűtés, se meleg víz a szállodában. Nagy hasznát veszem a katonai hálózsákomnak. Szerencsére áram van, és azt mondják, mostanában egyre kevesebb az áramkimaradás Kabulban.

A kormányzó oázisa

Másnap irány Laghman tartomány. Helikopterrel megyünk, előtte golyóálló mellényt és sisakot öltünk. Borzalmasan érzem magam bennük, valószínűleg azért is, mert a rossz minőségű magaslati levegő miatt éjszaka nem tudtam aludni. A legújabb amerikai páncélozott harci járművel folytatjuk a szárazföldön az utat. Azt mondják, képes kivédeni az út mentén elhelyezett robbanószereket és az RPG-támadásokat is. Előtte azonban részt veszünk az amerikai katonák eligazításán, ahol az egész napi teendőket beszélik meg. Nekem is ki kell töltenem egy dögcédulát, fel kell tüntetnem a vércsoportomat, majd elmagyarázzák, mi a teendő, ha támadás ér bennünket. Szerencsére gyorsan túlteszem magam a nehézségeken, az pedig teljesen felvidít, hogy Laghman kormányzója gyönyörű zöldellő kertjében fogad bennünket.

Egész kis oázist alakítottak ki a rezidenciája kertjében. Élvezzük a napsütést, a kellemes decemberi tavaszt. Mohamed Ikbal Azizi az egyik legfiatalabb kormányzó, nemrég érkezett haza európai körútjáról. Rosszallóan figyeli a páncélzatunkat, azt mondja, Laghman teljesen biztonságos, fölösleges ennyire elővigyázatosnak lenni. Amerikai kísérőink udvariasan bólogatnak, de azért nem vágjuk sutba a felszerelést.

Azizi szerint a nemzetközi közösségnek irreális az az elvárása, hogy kilenc év alatt Kelet Svájcát kellene megteremteni a Hindukusban. Azt mondja, jogos az aggodalom amiatt, hogy hová kerül a nyugati adófizetők pénze, hiszen valóban burjánzik az országában a korrupció. Csakhogy amíg egy helyi tisztviselőnél háromszor többet keres egy Afganisztánban hasonló munkát végző nyugati, addig nagy a kísértés - magyarázza a kormányzó. Azt is elmondja, hogy csak az utóbbi időben kapott keretet reprezentációs költségekre, eddig nem tudta vendégül látni látogatóit. Bennünket viszont nagyvonalúan megebédeltet. Legnagyobb meglepetésemre a diplomatákból és újságírókból álló népes delegáció közül kiválaszt és a jobbjára ültet, aztán a legfinomabb falatokkal bőségesen megpakolja a tányérom. Végül pedig egy gyönyörű afgán népviseleti ruhát ad ajándékba. Azt mondják, a ruha hónapokig készült kézi munkával.

A kormányzó mindenképp szeretné bebizonyítani, hogy tartománya teljesen biztonságos, ezért gyalog megyünk el a közeli piacra. Azizi az emberek közé vegyül, sokakkal kezet fog és barátkozik. Szemmel láthatóan népszerű. Persze amerikai és afgán katonák gyűrűt képeznek körülötte. Előbbiek kedvesen, utóbbiak gorombán bánnak az emberekkel, még a gyerekekkel is.

Én azonban nem vagyok teljesen nyugodt, főleg, amikor megjelenik három turbános alak RPG-vel a hátán. Az amerikai katonák rezzenéstelen arccal figyelik őket, később kiderül: afgán rendőrök voltak, őket is előszeretettel szerelik fel RPG-vel.

Ez után egy lányiskolába megyünk. A tálib uralom idején a kislányok nem járhattak iskolába, így sokan már tízéves kor fölött kezdték el a tanulást, miután a koalíciós erők az Egyesült Államok vezetésével 2001-ben megdöntötték a szélsőségesek uralmát. Több osztály kint tanul az udvaron. Az iskolánál folyamatosan építkeznek, de csak a legnagyobb hidegben mehet be mindenki az osztálytermekbe. A legtöbb gyerek orvos akar lenni, de akad egy kislány, aki riporterként képzeli el a jövőjét.

A legvéresebb év

Másnap Wardak tartományba látogatunk, ismét helikopterrel és páncélozott járművel. Mohamed Fedahi kormányzó azt mondja, sok minden függ majd az úgynevezett átmeneti időszaktól. A legutóbbi NATO-csúcson ugyanis a tagországok megegyeztek abban, hogy 2011-ben elkezdik a harcoló alakulatok kivonását, három évvel később pedig az afgán biztonsági erők veszik át az ellenőrzést egész Afganisztán fölött. Az egyik legnagyobb nehézség, hogy nagy a lemorzsolódás. A nyugati szakemberek kiképzik az önkéntes alapon toborzott afgán rendőröket, illetve katonákat, akik közül sokan egyszerűen eltűnnek.

Egy hosszabb gyalogtúrát teszünk, így járjuk végig a török tartományi újjáépítési csoportot, majd elmegyünk egy létesítmény előtt, ahol az afgán rendőrök kiképzése folyik. Az ehhez hasonló épületek a szélsőségesek fő célpontjai közé tartoznak. Az elmúlt hónapokban ide is becsapódott néhány lövedék - mondják a katonák. Egyikük megmutatja, hogy pontosan hol halt meg nemrég egyik bajtársuk, akit szintén tálib lövedék talált el.

Rossz ómen az átmeneti időszakra nézve, hogy az idei messze az eddigi legvéresebb év a háború 2001-es kezdete óta: már hétszáz külföldi katona vesztette életét merényletekben, illetve harcokban. Nagy kérdés, hogy mi lesz 2014 után, hiszen a szomszédos Pakisztánból bőven érkezik utánpótlás lázadóból és munícióból is. Ugyancsak nagy gond, hogy a legtöbb afgán elsősorban a törzséhez lojális. Nehéz nyugati rendszerben működtetett államot létrehozni ott, ahol nagyrészt törzsi viszonyok uralkodnak.

Most viszont a lehető legbékésebb jelenet fogad a közelben. Több száz afgán dolgozik útépítésen egy amerikai cég alkalmazásában. A nemzetközi erők amellett, hogy igyekeznek levadászni a rossz fiúkat (az erőszaktól leginkább sújtott déli tartományokban, Helmandban és Kandahárban az amerikaiak ezt egyre nagyobb sikerrel teszik), az építésre is nagy hangsúlyt fektetnek. A nemzetközi erők fejlesztik az infrastruktúrát, az iskolákat, utakat építenek, illetve építtetnek - ezek nem éppen hagyományos katonai feladatok. Magas rangú NATO-tisztviselők szerint a fő cél, hogy stabilizálják Afganisztánt, és így megakadályozzák, hogy a tálibok, akik vendégül látták a 2001. szeptember 11-ei merényleteket kitervelő al-Kaidát, visszatérjenek a hatalomba.

Egy amerikai katonai táborban szállunk meg. Bőséges és jó minőségű az étel, ragyogó tisztaság és meleg van a barakkokban, a mellékhelyiségek viszont kritikán aluliak. Este amerikai kísérőnk mutatja az okostelefonján érkezett hírt: a WikiLeaks legújabb kiszivárogtatásai szerint a magyar katonák finoman fogalmazva nem túl hatékonyak Baghlan tartományban. Kísérőm megerősíti, hogy ez így van, de szerinte nem a katonák tehetnek róla, hanem azok, akik elküldik őket megfelelő felszerelés nélkül (azóta kiderült: új amerikai harci járműveket kap a honvédség, azt nem tudni, hogy a WikiLeaks hatására-e).

Titkos hívők

Afganisztánból távoztomban egy amerikai rendőrrel utazom, aki a helyiek kiképzésével foglalkozik. Azt mondja, szerinte a vallás tartja leginkább fogságban a háborúk sújtotta országot. „Egyik afgán kollégámról, akivel évek óta együtt dolgozom, csak most derült ki, hogy keresztény. Ugyanúgy titokban tartja, mint a tálibok idején, mert fél a zaklatástól" - mondja, aztán hozzáteszi: a nők jogait elősegíti a Nyugat, a vallásszabadságot azonban nem.

Fáradtan szállok fel a hazafelé tartó repülőgépre. A szomszédom egy férfi, aki annyira kövér, hogy plusz biztonsági övet kell kérnie az utaskísérőktől ahhoz, hogy becsatolhassa magát. Üdvözlés helyett barátságtalan pillantásokat vet felém. Legalább ötven oldal, uniós zsargonban megírt szöveget lapozgat zsíros ujjaival. A másik irányba, az ablak felé nézek. Hideg eső csapkod a sötétben.

A hindukusi napfelkeltére gondolok, és azokra a bátor férfiakra és nőkre, akik egy jó ügyért kockára teszik az életüket. Úgy érzem, a bátrak földjén a helyem...

Olvasson tovább: