Kereső toggle

Az arab lobbi - Olajérdekek és anticionizmus mozgatják a hálózatot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Létezik az Egyesült Államokban egy láthatatlan hálózat, amelynek élén a szaúdi kormány dollármilliói, elkötelezett arabbarát politikusok és közel-keleti érdekeltségű olajvállalatok állnak. Kihasználják az olajtól való függőségünket, befolyásolják a közgondolkozást és az ország döntéshozóit, egészen az elnökig. Ennek eredményeképpen olyan döntések születnek, amelyek Amerika alapvető értékeivel szemben állnak, és az ország közel-keleti érdekeit is súlyosan veszélyeztetik.

A lobbi az amerikai életmódot és emberi életeket is súlyosan veszélyeztet, hiszen felelőssé tehető a radikális iszlám tanainak terjesztéséért és a terrorizmus támogatásáért is - derül ki Mitchell Bard Közel-Kelet-szakértő Az arab lobbi című, idén ősszel megjelent hiánypótló könyvéből.

„Sokat hallani a Washingtonban aktív Izrael-lobbi befolyásáról, de egyáltalán nem beszélnek az egyébként kiválóan működő szaúdi lobbiról" - fogalmaz Dore Gold, Izrael egykori ENSZ-nagykövete. Pedig ez a lobbi „számos korábbi amerikai diplomatát és tábornokot" finanszíroz, és „a legnagyobb, méregdrága marketingcégeken keresztül fejti ki a befolyását az amerikai médiára".

Kölcsönös függőség

Az arab lobbi két alapvető „hadtesttel" működik. Az első a szaúdi olaj szolgálatában állva a Szaúd-Arábiával való üzleti-politikai kapcsolat erősítésén dolgozik, bármi áron - még ha az Egyesült Államok egyéb érdekei sérülnek is. Amerika elemi érdeke az arab olaj folyamatos áramlása, amelynek feltétele az, hogy a szaúdiak elégedettek legyenek. Ezt pedig nagyszabású fegyvereladásokkal és Izrael támogatásának a csökkentésével lehet csak fenntartani - vélekednek a lobbisták.

A közelmúltban mind a demokrata, mind a republikánus elnökök engedtek a szaúdiak befolyásának, annak ellenére, hogy az arab országban nem sokat változott a lakosság emberi jogi helyzete. John F. Kennedy volt az egyetlen,

aki a hatvanas években megkövetelte a szaúdiaktól, hogy a királyságban töröljék el a rabszolgaságot. Szaúd-Arábia azonban ma is elnyomja a keresztényeket, antiszemita politikát folytat, az országban nincs szólásszabadság, és továbbra is gyakorolják a kövezést és a csonkítást.

Éppen az emberi jogokat sokat hangoztató Jimmy Carter vált a szaúdiak egyik legnagyobb védelmezőjévé - nem meglepő, hogy a Carter Központ már sok millió dollár adományt kapott Szaúd-Arábiától. Amikor Bill Clinton még akkor ismeretlen kormányzóként kért pénzt a szaúdiaktól az Arkansasi Egyetem támogatására, elutasították. Ugyanakkor azt követően, hogy elnökké választották, az egyetem 20 millió dollár támogatást kapott. Míg sokak szerint az olajban érdekelt idősebb Bush volt a leginkább arabbarát és Izrael-ellenes az amerikai elnökök sorában, fia közel-keleti politikája csalódást okozott a szaúdiaknak.

Barack Obama a tradicionális, kölcsönös előnyökre épülő politikát folytatta Szaúd-Arábiával - állítja Bard. Kormányzásának első szakaszában Izraellel szemben kemény hangot ütött meg, és nemrégiben hagyott jóvá egy több tízmilliárd dollár értékű fegyvereladást a szaúdiaknak.

A szerző rámutat, hogy a szaúdiak veszélyes függőségben tartják Amerikát. Éppen annyiért adják az olajat, hogy ne érje meg alternatív források után kutatni. Az olajbevételekből származó nyereségüket viszont nagyvonalú fegyvervásárlásra költik - miközben sem kellő szakértelmük, sem elegendő katonájuk nincs a vásárolt hadászati eszközök kezelésére. Amerika függősége így tovább nő, hiszen így az olajkiadások egy része visszaáramlik az országba, a hadsereg pedig a nagy számok törvénye alapján alacsonyan tudja tartani az egyes fegyverek költségét. Az olyan arab országok, mint Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia és az Öböl-államok viszont a saját szélsőségeseiktől való félelem miatt vannak ráutalva az amerikai támogatásra.

A nagy veszély ebben a kapcsolatrendszerben az, hogy a szaúdiak a nyereségüket rossz célokra használják fel - mutat rá Bard. Egyfelől súlyos akadályokat gördítenek az Egyesült Államok közel-keleti béketörekvései elé. Másrészt az állampolgáraik alapvető emberi jogainak korlátozásával a demokrácia alapértékei ellen is harcolnak. Végül pedig az iszlamizmus és a terrorizmus támogatásával és exportálásával az Egyesült Államok polgárainak a biztonságát veszélyeztetik. Elég csak arra gondolnunk, hogy Oszama bin Laden is, továbbá a Világkereskedelmi Központ elleni merénylet 19 terroristája közül 11 szaúdi származású volt.

Izrael-ellenes misszionáriusok

Az arab lobbi másik hadtestét azok az arab amerikaiak, iszlámhívők és anticionista keresztény aktivisták képezik, akik a „palesztinok nemzeti ügyét" tűzték zászlajukra. A tevékenységük fő jellemzője egy negatív, Izrael-ellenes retorika, nem pedig olyan pozitív tartalmú célok, amelyek a palesztinok életkörülményeit javítanák. Céljuk elérni azt, hogy az amerikai kormány engedményeket kényszerítsen ki Izraeltől, csökkentse a zsidó állam számára nyújtott anyagi és katonai támogatást, és ítélje el Izrael egyes döntéseit.

Az amerikai evangéliumi keresztények az állam megalakulása óta következetesen támogatják Izraelt és a cionizmus ügyét. Elkötelezettségüket anyagi támogatással, rendszeres zarándokutakkal és aktív lobbitevékenységen keresztül is kifejezik. Létezik azonban a keresztényeknek egy olyan csoportja is az Egyesült Államokban - hívja fel a figyelmet Mitchell Bard -, akik az arab lobbi aktív tagjai. Izrael megalakulását megelőzően pontosan a Közel-Keleten tevékenykedő misszionáriusok voltak az egyik fő ellenzői a zsidók Szentföldre való visszatérésének. Gyakran hangoztatott véleményük szerint a zsidók visszatérése súlyosan sérti az arabok érdekeit, és diszharmóniát hoz létre a térségben. Viselkedésük hátterében az a „helyettesítési teológia" áll, amely a keresztényeket tartja Izrael szellemi örökösének, a zsidóság történelmi szerepét pedig lefutottnak látja.

„Az arab lobbi egyik fő jellegzetessége az, hogy nincs támogatottsága a lakosság körében. Míg az Izrael-lobbi bázisa több százezer főre tehető, addig az arab lobbinak nincsenek ilyen »közkatonái« vagy szimpatizánsai - fogalmaz a szerző. - Az arab lobbi nagyágyúi olyan köztisztviselők, akik csupán a személyes véleményüket hangoztatják... Illetve olyan országok kormányzatai, amelyek kizárólag a saját - és nem az Egyesült Államok - nemzeti érdekeiket képviselik. A támogatók hiányát a szinte korlátlan pénztartalékaikkal pótolják, hogy megvásárolják azt a befolyást, amelyet az érveikkel képtelenek megnyerni."

A szaúdiak másként álltak hozzá a lobbizáshoz, mint az Izrael-lobbi: a lentről felfelé modell helyett a fentről lefelé modellt választották. Az arab lobbi stratégiáját a szaúdiak egyik fizetett tanácsadója, Crawford Cook ekként fogalmazta meg: „Szaúd-Arábiának azon keveseket kell befolyásolnia, akik a tömegeket befolyásolni tudják..."

Fohász a nyílt tengeren

Az Egyesült Államok energiafogyasztásának 40 százalékát az olaj teszi ki. A rendkívüli olajéhség arra kényszeríti az országot, hogy fogyasztásának mintegy 70 százalékát importból biztosítsa. Washington olajfüggőségének az aránya 1973 óta szinte megduplázódott: 36-ról közel 60 százalékosra emelkedett. Ennek a kényszernek az ország és a világ egyik legnagyobb olajexportőre, Szaúd-Arábia lehet a legnagyobb nyertese.
A Harper’s elemzője, John R. MacArthur szerint, aki „elhiszi, hogy az Egyesült Államoknak van a szaúdi olajnál fontosabb, az elhiheti akár azt is, hogy George W. Bush előre tudott az ikertornyok elleni merényletről”.
Visszaugorva az időben 1990-be, amikor a Washington–Rijád kapcsolatokat szerette volna erősíteni az idősebb George Bush az Irak elleni Sivatagi Vihar hadművelet előtt, diplomáciatörténeti eseménynek lehetett szemtanúja az elnök és kísérete.
Az arab országba készülődő 400 ezer amerikai katona tiszteletére tartott volna az elnök egy hálaadás napi vacsorát. A szaúdi vezetés azonban, amint megtudta, hogy áldást készül mondani Bush, felhívta az elnök figyelmét, hogy a muzulmán ország csak egyetlen vallást ismer és tolerál: az iszlámot. A Fehér Ház küldöttsége, amelyet egy szaúdi diplomata szerint a Washington–Rijád kapcsolatokban inkább Fehér Sátorként kellene aposztrofálni, elfogadta a vallási ultimátumot: Bush egy kétéltű katonai járművön, az Arab-félsziget mellett himbálózva mondta el az áldást.
A november vége óta szivárgó WikiLeaks-akták azonban a szimbolikus eseményeknél sokkal jelentősebb arab nyomásgyakorlásról tanúskodnak. Az egyik elsőként publikált amerikai távirat szerint az uralkodó és szaúdi vezető hercegek már 2008-ban azt követelték a „Fehér Sátortól”, hogy „csapja le a kígyó fejét”. Az utalás konkrét felszólítás volt arra, hogy az Egyesült Államok tegyen pontot az iráni Iszlám Köztársaság atomprogramjának a végére. A 2008-ban hatalomra kerülő Obama-adminisztráció iszlámbarát vonala azonban keresztülhúzta a szaúdi lobbisták terveit.
Az arab királyság a katonai csapás elvetésére válaszul 2010-ben megkötötte Obamával a történelem eddigi legnagyobb, 60 milliárd dolláros fegyverüzletét. New York demokrata képviselője, Anthony Weiner szerint súlyos hiba lenne leszállítani a modern fegyvereket az arab országnak. „Szaúd-Arábia egyáltalán nem szövetségesként viszonyul az Egyesült Államokhoz” – véli a politikus, aki szerint „az arab királyság biztosítja régóta a terrorizmus pénzügyi forrásait, és gyermekeiket már az iskolapadokban is a keresztények és zsidók gyűlöletére tanítják”. Weiner szerint geopolitikailag is hibás lépésnek számít ez a döntés, mert ezzel destabilizálnák a régió katonai egyensúlyát.
A politikus véleményét a WikiLeaks-akták is alátámasztották. Passzív nyomásgyakorlásra lehetnek példák a rijádi amerikai nagykövetség egyre-másra kiszivárgó aktái, amelyekben a diplomaták a szaúdi királyságot a terrorizmus anyagi fészkének mutatják be, amelynek vezetői nem tesznek ez ellen semmit. Az iszlamista tábor sokszínű: szunnita milíciák, tálibok és az al-Kaida is viszonylagos nyugalomban gyűjtik be, majd mossák át a dollármilliókat. Diplomáciai források szerint ezekhez a tranzakciókhoz a terrorszervezetek lojális helyi alapítványokkal, cégekkel rendelkeznek. (M. L.)

Olvasson tovább: