Kereső toggle

Küldetés és harc

Interjú Tomi Lapid volt izraeli miniszterelnök-helyettessel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hitler óta az iráni elnök használta először azt a kifejezést, hogy el kell
pusztítani a zsidókat – erre figyelmeztetett Tomi Lapid Budapesten. A magyar
származású politikus szerint a magyaroknak is van mitől tartaniuk Mahmúd
Ahmadinezsád iráni elnök antiszemitizmusa miatt. Ráadásul Irán pénzel olyan
terrorszervezeteket, mint a Hezbollah és a Hamasz, valamint Oszama bin Laden
finanszírozásában is részt vesz.



Fotók: Somorjai László

„Szeretném figyelmeztetni a magyarokat: amit Ahmadinezsád el akar indítani,
azt nem fogja félbehagyni. Nem hiába készít atombombát: azt hiszi, hogy Allah a
muzulmán vallásra bízta a világ feletti uralmat. Ezért számára Izrael, amely a
zsidó–keresztény kultúra képviselője a Közel-Keleten, az első számú ellenség.
Tehát nemcsak azért, mert mi zsidók vagyunk, hanem azért is, mert mi a nyugati
civilizációt, demokráciát képviseljük ott” – vélekedik Lapid.

A legutóbbi felmérések olyan meglepő eredményt mutatnak, hogy az Egyesült
Államokban – ezen belül New Yorkban –, Németországban és Ausztráliában nőtt
leginkább az antiszemita támadások száma az elmúlt évben. Európában a legtöbb
zsidóellenes incidenst Nagy-Britanniában jegyezték fel. Lapid szerint azonban az
antiszemita megnyilvánulásokról készült puszta statisztika nem mérvadó. „Elég
az, hogy öt bitang három temetőben felborít zsidó sírokat, máris van három
incidens egy olyan országban, ahol egyébként nem jellemző az antiszemitizmus. És
lehet olyan ország, ahol virágzik az antiszemitizmus, de azok, akik ilyen
tetteket követnek el, bíznak abban, hogy a nép antiszemitizmusát nem kell ilyen
tettekkel tovább tüzelni” – véli Lapid, aki tavaly óta a jeruzsálemi Jad Vasem
holokausztmúzeum vezetője.

Az Ehud Olmert izraeli kormányfőhöz közel álló politikus szerint azonban
Magyarországon van ok az aggodalomra ebből a szempontból is. Európában ugyanis
sehol nem masírozhatnak szabadon az olyan szervezetek, mint a Magyar Gárda. „Ezt
Európában sehol máshol nem lehet így megtenni, mint ahogy másutt egy lelkész sem
beszélhetne úgy, mint önöknél egy Hegedűs nevű pap. Magyarországon ez a
szólásszabadság nevében történik. Ezt azonban nem kell annyira eltúlozni, mert
az ilyen beszédek bűntények Európa legtöbb országában, ahol pedig van
szólásszabadság. Ennek azonban kell hogy legyen határa” – értékeli a magyar
helyzetet Lapid.

Ő is azok közé tartozik, akik szerint a hagyományos mellett felütötte fejét egy
újfajta antiszemitizmus is a világban. Azt mondja, Izraelnek most nem lehet
panasza arra, hogy hogyan viszonyul hozzá a világ közvéleménye. Merkel és
Sarkozy személyében Európában is vannak, akik megértően gondolkodnak Izrael
helyzetéről. De van két újfajta antiszemitizmus, amely a múltban nem létezett.
Az egyik a muzulmán antiszemitizmus, amelynek fasiszta megnyilvánulásai vannak.
A másik pedig a radikális szélsőbaloldali antiszemitizmus.

Tomi Lapid, aki Ariel Saron kormányában igazságügy-miniszter és egyben
miniszterelnök-helyettes volt, otthonosan mozog Magyarországon, de a délszláv
térségben is, mivel a Vajdaságban született. Lapid szerint az elmúlt hetekben a
Balkánon tapasztalt forrongás azt bizonyítja, hogy a nemzeti és vallási
ellentéteket nem lehet egy-két év alatt mesterséges módon meggyógyítani. A
horvátok, a szerbek, az albánok és a bosnyákok között az után tört ki a háború,
hogy Jugoszláviában már évtizedek óta békében éltek egymással. Ez is azt
mutatja, hogy mennyire felszínes volt ez a béke. „Mi, zsidók érzelmi alapon
tartozunk a szerbeknek, akik a zsidók mellé álltak a náci időkben, míg a
horvátok a zsidókat mészárolták” – mondja Lapid, aki szerint Izraelnek
figyelembe kell vennie azt is, hogy a zsidó államban élő 1,2 millió arab a
koszovói példa nyomán szintén egyoldalúan követelheti az önállóságot, bár ezt
jelenleg csak egy szélsőséges kisebbség gondolja így. Az izraeli arabok ugyanis
alapvetően lojálisak Izraelhez. „Ez az egyetlen ország ugyanis, ahol az arab
parlamenti képviselők nyíltan megmondhatják, amit gondolnak, mert ha ugyanezt
egy arab országban próbálják meg, akkor könynyen fölakaszthatják őket” –
fogalmaz Lapid, aki úgy véli, hogy Izraelnek semmi problémát nem jelentene a
palesztin állam elismerése, ha az békét kötne.

Az izraeli közvéleményt most elsősorban a gázai események foglalkoztatják. A
második intifáda kezdete, 2000 óta mintegy nyolcezer rakétát lőttek ki
palesztinok Dél-Izraelre a Gázai övezetből. Amióta a Hamasz átvette az uralmat
az övezet fölött, egyre több lövedék csapódik be az izraeli településeken. A
húszezres Szderótba átlagban háromóránként érkezik egy házilagos készítésű
Kasszám. A százhúszezres Askelont pedig újabban Katyusákkal és iráni gyártmányú
rakétákkal lövik. „Teljes abszurdum, hogy egy államot valaki rakétákkal lő –
mondja Lapid. – Képzelje csak el, milyen lehetetlen helyzet volna, ha a románok
rendszeresen belőnének Magyarországra! Még tragikusabb ez, mivel az izraeli
kormány önként felszámolt tizenhét izraeli települést Gázában. Erőszakkal
kitelepítettek sok ezer ott élő izraelit abban a reményben, hogy a gázai
palesztinok békét kezdenek Izraellel” – sorolja a volt izraeli
kormányfőhelyettes, aki szerint ehelyett a palesztinok terrorháborúval
válaszoltak, mert ők azt hiszik, hogy Izraelnek nincs létjogosultsága akkor sem,
ha Izrael nem tart megszállva egyetlen négyzetkilométert sem.

Tomi Lapid elismeri, hogy Izrael helyzete kettős. Az ország függetlenségének
hatvanadik évfordulóját ünneplik idén, és valóban van ok az ünneplésre: Izrael
ma az egyik legfejlettebb nyugati állam. Egyes területeken, mint például a
high-tech, Izrael az egyik vezető hatalom. A biztonsági kihívások azonban
ugyanolyan súlyosak, mint az államalapítás idején. „Nem sikerült semmilyen
megoldásra jutni az arab muzulmán világgal” – ismeri el Lapid, de hozzáteszi:
kivétel az, hogy Izraelnek békeszerződése van nemcsak Jordániával, hanem
Egyiptommal, a legnagyobb arab állammal is. „Annak idején azt jósolták, hogy
Izrael nem éri meg az első tizenhárom évét, ami a zsidó bar micvának az éve, de
mi hamarosan a hatvanéves születésnapot ünnepeljük. Izrael a válasz a
holokausztra” – mondja Lapid.

„Ha létezett volna Izrael állama a második világháború idején, akkor én
tizenhárom éves koromban nem itt Pesten lettem volna sárga csillaggal a
gettóban, hanem Izraelben. Ezt jelenti Izrael” – emlékezik vissza Lapid, aki
hozzáteszi, hogy sajnos mindig van olyan hely, ahol a zsidók fenyegetve érzik
magukat. A kilencvenes években több mint egymillió zsidó vándorolt be Izraelbe a
volt Szovjetunióból, mert nem érezték magukat biztonságban. „Ez Izrael küldetése
a világban” – összegzi az izraeli politikus, és hozzáteszi: bár Izrael modern
állam, Jeruzsálem már több ezer éve a zsidó nép fővárosa. „Nagyon kevés nép van
a világon, amelynek a fővárosa háromezer éves. Izraelen kívül nincs még egy
hely, ahol ha egy háromezer éves kőtáblát találnak akkori héber felirattal, azt
egy mai kisiskolás gyerek szóról szóra megérti” – mondja Lapid.

Túlélő az exodusról

Idén is átadták a „Világ Igaza” emlékérmet azoknak, akik a vészkorszak
idején a bajba jutott zsidó embertársaink életét mentették meg, így újabb
tizenhat kitüntetettel gazdagodott a hazai névsor. A megmentett személyek között
szerepelt Stark Ervin (mai nevén Jehosua Eitan), aki a háború után a legendás
Exodus fedélzetén jutott ki Izraelbe.

A Hetek kérdésére felidézte az 1947-es kalandos utazást.

„Egy Csombó nevű családnál nevelkedtem hatéves koromtól tízéves koromig.
Marseille-ben szálltunk fel a hajóra, de az angolok már a következő napon
kiszimatolták, mi a szándékunk, és végig követtek minket. Haifától olyan 50-60
kilométerre megtámadták az Exodust – tizenegy hadihajóval. Néhány órai harc után
elfoglalták a hajót. Próbáltunk védekezni mindennel, ami csak a kezünk ügyébe
esett: krumplival, pléhdobozokkal, botokkal. Amikor azonban két angol hadihajó
betörte a fából készült Exodus oldalát, süllyedni kezdtünk, és bevontattak
minket a haifai kikötőbe. Amikor átraktak minket három angol hajóra, abban
reménykedtünk, hogy egy ciprusi menekülttáborba visznek. Amikor elhajóztunk
Ciprus mellett, rájöttünk, hogy nagyot tévedtünk, és mindenkin úrrá lett az
aggodalom. Marseille-be kerültünk vissza, ahol a franciák állampolgárságot
ígértek azoknak, akik elhagyják a hajót. Egy-két betegen kívül senki nem akart
kötélnek állni. Három hónap után az angoloknak elfogyott a türelmük.
Megfenyegettek, hogy visszavisznek Németországba, a lágerbe. Ez olyan
képtelenségnek tűnt, hogy senki sem akarta elhinni. A tények azonban magukért
beszéltek: körbehajóztuk Nyugat-Európa partjait, és Hamburgban leszállították
mind a 4500 embert, és tényleg egy őrzött láger lett az otthonunk. Egy év
hercehurca után azonban mindenki kapott útlevelet, amellyel eljuthatott
Izraelbe.” Stark Ervin Haifában telepedett le, és még ma is sikeres építési
vállalkozó.

Somorjai László

Olvasson tovább: