Hol van már a 2004-es „narancsos forradalom” győzelme! Azóta ugyancsak
átrendeződött az ország politikai térképe. Igaz, a „narancsosok” vezére, a Mi
Ukrajnánk tömb pártszövetség élén álló – leegyszerűsítve Nyugatbarátnak nevezett
– Viktor Juscsenko ma is az ország elnöke, de alaposan megnyirbált jogkörrel.
Hajdani legfőbb szövetségese és miniszterelnöke Julija Tyimosenko, a saját
magáról elnevezett tömörülés vezetője immár a legnagyobb ellenzéki pártot
irányítja. Eközben Juscsenko legfőbb ellenlábasa, a – külföldi média által
Moszkva-barátnak kikiáltott – Régiók Pártjának vezére, Viktor Janukovics ma a
miniszterelnök.
Ha az olvasó most úgy érzi: nincs világos képe az ukrajnai erőviszonyokról, ne
saját magát, de ne is e sorok íróját hibáztassa. Az ukrán helyzetet mintegy
hivatalból érteni hivatott orosz elnök, Vlagyimir Putyin nyilatkozott úgy a
minap a Moszkvában tárgyaló Janukovics kormányfőnek, hogy „maguknál nincsen
ellenzék, mindenki hatalmon van. Ki maguknál az ellenzék? Én semmiképpen sem
vagyok képes eligazodni”.
Az idén tavasszal a kormánypártnak sikerült (állítólag nem tiszta eszközökkel),
ezt az „együttélést” veszélyeztetve, soraiba csábítania az ellenzék számos
képviselőjét, ami azzal fenyegetett, hogy akár kétharmados többségre is szert
tehet a parlamentben. E folyamatot megállítandó, Juscsenko elnök áprilisban
megpróbálta feloszlatni ezt a testületet, a verhovna radát (a legfelső tanácsot)
és új választásokat kiírni. Janukovics és hívei azonban ellenálltak, és ezt
sorozatosan megakadályozták, mi több, korrupcióval vádolták meg az államfőt. Aki
egyébként éppen az általánosan elterjedt korrupció megállításának szándékával
indokolta az előrehozott választások kiírásának szükségességét. A feloszlatás
elleni machinációkban a kormánypárt buzgó támogatóra talált a Szocialista
Pártban, amelynek vezetője, Alekszandr Moroz joggal félt attól, hogy az új
választások eredményeképpen pártja esetleg be sem jut az új parlamentbe, és ő
elveszíti házelnöki pozícióját. Julija Tyimosenko ekkor ismét hajdani
„narancsos” szövetségese, Viktor Jus-csenko keblére borult, ám a Központi
Választási Bizottság, amelyben Janukovics hívei voltak többségben, hosszú ideig
nem volt hajlandó pénzt adni a választások lebonyolítására.
Amikor a pártok narancssárga, illetve kék zászlók alatt gyülekező hívei ismét –
akárcsak 2004-ben – sátrakat kezdtek verni Kijev terein, és amikor egyes
külföldi megfigyelők (nem először) már-már a polgárháború ördögét festették a
falra, a fő politikai erők, illetve a mögöttük álló, a nyugalomban érdekelt
„oligarchák” (ugyancsak nem először) visszarettentek a nyílt konfliktus
lehetőségétől, és megegyeztek az előrehozott választások megtartásában. Annál is
inkább, minthogy mind a hárman (a Régiók Pártja, a Julija Tyimosenko Tömbje és
az úgynevezett Népi Önvédelemmel legújabban szövetségre lépett Mi Ukrajnánk)
bíznak abban, hogy ha nem is egyedül, hanem koalícióban, de benne lesznek az új
kormányban.
Az eddig kormányozó, főként Ukrajna középső és keleti vidékein befolyásos Régiók
Pártja abból indul ki, hogy az elmúlt két év gazdasági sikerei után (tavaly a
GDP 7 százalékkal nőtt, az infláció üteme 3 százalékkal csökkent) és
meghirdetett szociális programjának, valamint annak az ígéretének köszönhetően,
hogy az oroszt második államnyelvvé nyilvánítják, növelheti parlamenti
mandátumainak számát. A Mi Ukrajnánk ellenkezőleg: a főként az ország nyugati
vidékein élő, harcosan ukrán érzelmű választókban és a lakosság nem kis részében
erős NATO- és EU- ellenes hangulatokban bízik. Az ukrán politika (és állítólag
egyben a gazdaság) nagyasszonya, Tyimosenko hívei pedig a legfanatikusabbak: ők,
ha esik, ha fúj, Juliájukra voksolnak.
A legújabb felmérések szerint a Régiók Pártja a szavazatok csaknem egyharmadára,
a Julija Tyimosenko Tömbje a voksok egyötödére, míg a Mi Ukrajnánk–Népi
Önvédelem 12-15, esetleg még több százalékra számíthat. Nagy valószínűséggel
tehát e háromból kerül ki az a kettő, amely ősszel koalícióra lépve új kormányt
alakíthat. De azért ebbe – így vagy úgy – beleszólhatnak még a kommunisták, és
esetleg a szocialisták is. Megfigyelők valószínűnek mondják, hogy a 3 százalékos
bejutási küszöböt csak ennek az öt pártnak sikerül átlépnie, sőt lehet, hogy
csak az első négynek.
Külpolitikai téren a választás eredményétől nem várható áttörés. Még Janukovics
(akinek pedig a Nyugat nagyon szurkol, sőt, akit másképpen is támogat) is úgy
nyilatkozott, hogy az ország majdani NATO-csatlakozásáról csak népszavazás
dönthet. Feltehető, hogy a választás ilyen vagy olyan kimenetele az ukrán–magyar
jó viszonyt, elmélyülő gazdasági kapcsolatokat sem befolyásolja majd
számottevően, mint ahogyan a kárpátaljai magyar kisebbség helyzetét sem.
(Egyébként két magyar nemzetiségű politikusnak van – nem túl jelentős – esélye a
verhovna radába való bejutásra: a Mi Ukrajnánk színeiben induló Kovács
Miklósnak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökének és a Szocialista
Párt listáján jelölt Tóth Mihálynak, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség volt
vezetőjének. Az előbbi fő hazai „kapcsolata” a Fidesz, az utóbbié az MSZP.)
Egyelőre tehát teljes gőzzel folyik a csalárd, sőt, a nevetséges elemektől sem
mentes választások előtti iszapbirkózás, amelyben jóformán minden tényező hamis
praktikákkal, milliós megvesztegetésekkel vádolja a többieket. Még a Verka
Szergyucska művésznevet viselő, nemzetközi sikereket bezsebelő transzvesztita
énekes is azzal fenyegetőzik, hogy hamarjában gründolt pártja élén beszáll a
versenybe. A voksolás pontos eredménye természetesen megjósolhatatlan.
Mindamellett meglepő lenne, ha a szeptember 30-án megtartandó parlamenti
választások alapvető eltolódást hoznának az ukrajnai erőviszonyokban. Anélkül
viszont, hogy valamelyik oldal „elhúzná a kötelet”, alighanem marad a
bizonytalanság, a kiegyensúlyozatlanság, és borítékolható lesz a következő
években is folytatódó belpolitikai válságok sorozata.
2007. 08. 24. (XI/34)
