Kereső toggle

Felhők Saron feje fölött

Netanjahu újra az élre készül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Eljött az igazság órája. Nem vállalhatok közösséget egy olyan intézkedéssel, amely az állam biztonságát veszélyezteti. Az egyoldalú kivonulás – úgy, hogy nem kapunk érte semmit cserébe – nem megoldás. Az ellenség pergőtüzében végrehajtott kivonulás felelőtlen cselekedet, és ellentmond pártunk vállalt kötelezettségeinek. Saron egyoldalú leválasztási terve fel fogja erősíteni a terrorizmust. Nem ez a béke elérésének az eszköze." (Részlet Benjamin Netanjahu, volt izraeli pénzügyminiszter lemondóleveléből – Jeruzsálem, 2005. augusztus 7.)



Benjamin Netanjahu. Sikerre éhesen Fotó: Reuters

Benjamin Netanjahu lemondása sokkolta a jobboldali Likud pártot, de megrázta a vele nagykoalíciót alkotó baloldali Munkapártot is. Egyrészt, mert Netanjahu még mindig nagy népszerűségnek örven a Likud soraiban, még mindig ő a kérlelhetetlenség, a keménység, a megalkuvást nem ismerő, büszke jobboldali izraeli politika egyik legmarkánsabb vezéralakja. Másrészt pedig érvei nem üres szólamok. Netanjahu szerint ugyanis Saron és a vele szövetségre lépett Simon Peresz gázai lépése megosztja Izrael népét, és a jövőben Jeruzsálem egységét is veszélybe sodorja. Amikor Ariel Saron miniszterelnökké választása után "Bibi" Netanjahut először külügyminiszternek, később pénzügyminiszternek nevezte ki, pontosan tudta, hogy a legfontosabb posztokat a legnagyobb politikai ellenfelének, a nála húsz évvel fiatalabb politikusnak adta. Nem azért, hogy kiengesztelje, vagy hogy lekenyerezze, nem is azért, hogy leszerelje politikai ambícióit, hanem azért, mert tudta, hogy ezzel a legmegfelelőbb embert állította e posztokra. Netanjahunak – azzal a hallatlan előnyével, hogy közel két évtizedet töltött az Egyesült Államokban, mi által, hogy ha kell, amerikaibb az amerikaiaknál, ugyanakkor cionista érzelmei és a Jeruzsálem iránti, családi hagyományokból is eredő szeretete miatt izraelibb az izraelieknél – diplomáciai tehetsége, szónoki képessége, a terrorizmus elleni tudományos gyakorlati munkássága, valamint nem utolsósorban alkotó közgazdasági tudása predesztinálta Saront arra, hogy e tárcákat adja ellenfelének. Netanjahu 1996-os miniszterelnökké választása után Saronnak adta a legmagasabb miniszteri tárcákat, majd \'99-es lemondásakor azt kérte a párt vezetőségétől, hogy Saront tegye meg utódjául. Ez az "oda-vissza játék" csak a kívülálló szemében tűnik játéknak. Mindketten tudták és tudják, hogy csak akkor lehetnek sikeresek, s velük együtt a pártjuk, ha egymás kezére játszanak. Mégis, időnként megkeresik az okát, hogy megmérkőzhessenek egymással. Ezt teszik majd most is. Azt is tudják, hogy aki éppen a hatalomra kerül, annak kompromisszumokat kell kötnie még saját magával is. De az mindig egy kicsit később történik… 

Netanjahu ugyanis bejelentette, hogy indul a pártelnöki, majd a miniszterelnöki székért kiírt versenyen, és természetesen meg van győződve arról, hogy azt meg is nyeri. Ebbéli meggyőződésében a közvélemény-kutatások eredményei már a gázai kivonulás előtti napokban is, azok után pedig még inkább őt látszanak igazolni. Míg Saronra ma a Likud választóinak csak 35 százaléka szavazna, addig "Bibi"-re 48 százalék tenné a voksát. Az egyetlen érv, ami Netanjahu ellen szól, az – legalábbis utódja, az új pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, Ehud Olmert szerint –, hogy azért nem érdemes őt választani a Likud elnökévé, illetve jelölni a miniszterelnöki posztra, mert az általános parlamenti választásokkor a szavazók nagy hányada – közte sok jobboldali érzelm? választó is – nem rá, hanem egy békepárti politikusra, nevezetesen Pereszre tenné a voksát. Más szóval Netanjahuval az élén, a Likud elveszítené a választásokat. 

Ugyanis nem csak Netanjahu lehet Saron kihívója a következő választásokon. Peresz a zsidó telepesek gázai kivonulásának napján bejelentette, hogy ha Saron nem folytatja a zsidó telepek felszámolását Ciszjordániában, pártja nem marad tovább a kormányban, hanem a választásokon küzd meg a hatalomért. Ha pedig Ariel Saron el akarja kerülni a politikai válság mindkét változatát, valószínűleg csak egyetlen lehetősége marad: a 2006 októberére kiírt általános parlamenti választásokat előbbre hozni. Lehetőleg minél előbbre. Egyesek azt súgják neki, hogy annyira siessen, hogy még a palesztin terrorszervezeteknek se legyen idejük egy-egy nagyobb akciót végrehajtani, mert azok az ő – és Peresz – esélyeit rontanák, ugyanakkor Netanjahu malmára hajtanák a vizet. Egyértelműen Netanjahu mellett szól népszerű és igen sikeres gazdaságpolitikai tevékenysége. Nem egészen kétéves pénzügyminiszteri regnálása alatt képes volt arra, amire öt év óta, amióta a második intifáda tart, egyetlen izraeli pénzügyminiszter sem volt képes. A haldokló turizmus, a drasztikusan csökkenő külföldi befektetések, a totális gazdasági pangás után olyan gazdasági reformjavaslatokkal állt elő, amelyek megvalósításával e mostoha körülmények ellenére is fellendítette és virágzóvá tette ismét az izraeli gazdaságot. Volt bátorsága lefaragni a betonerős szakszervezetek által évtizedeken át kiharcolt, de sokszor már túlzott szociális juttatásokat, amelyek árán csökkenteni volt képes a magas adóterheket, és bizalmat ébresztett a bel- és külpiacon egyaránt. S hogy a lemondása mennyire sokkolta az izraeli bel- és külgazdaságot, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy lemondásának hírére a Tel Aviv-i tőzsdén akkora árfolyamcsökkenés következett be, amely arra kényszerítette a miniszterelnöki hivatalt, hogy azonnal közzétegye: a pénzügyminiszter távozása nem változtat az izraeli kormány mostanáig követett gazdaságpolitikáján.

Olvasson tovább: