Kereső toggle

Költséges állóháború

Meddig bírja Irak?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sűrűn hallani nem túl udvarias jelzőket a készülődő háború kapcsán: hülyék az amerikaiak? Ha lecsupaszítjuk, ma ez az alapkérdés, különösen Európában: minek akar az USA megharcolni egy felesleges háborút? Miért olyan elbizakodott, hogy a világ csendőrének vagy jótündérének hiszi magát? Mi hajtja igazából, ha igaz, hogy az iraki olajat az irakiak birtokában hagyja a háború után? Mi ez az idealista őrület a világ jövőjéről, biztonságáról? Nos, az elmúlt húsz év őszinte végiggondolása után mi, magyarok, tényleg nem mondhatjuk, hogy hülyék az amerikaiak. De mi, európaiak, esetleg inkább mutatkozhatunk hülyéknek – mostani reakcióink alapján, történelmi távlatokban.



Amerikai hadihajó a törökországi Iszkendrun kikötőjében. Érkezik a segítség Fotó: Reuters

Érdemes egyszer végre kimondani: nincs ma NATO-tag és uniós tagjelölt Magyarország, nincsenek független, kapitalista, demokratikus államok az Oderától nyugatra, ha a Szovjetunió a nyolcvanas években nem gyengül meg végletesen; és nem gyengül meg a Szovjetunió, ha az Egyesült Államok nem kényszeríti olyan helyzetbe, hogy meggyengüljön. A Reagan elnök idején beindított csillagháborús program nem csak az űrbe vitte a fegyverkezési versenyt: az addigi szabályokat, hallgatólagos megegyezéseket felrúgva kibillentette a két világrendszer közt addig féltve őrzött egyensúlyt, és a katonai szférán túlra terjesztette ki a hatásait. A szovjetek és az amerikaiak egyaránt iszonyatos összegeket költöttek új fegyverrendszerek fejlesztésére, amelyek nem is biztos, hogy alkalmazásra kerültek, ez mindkét oldalon ránehezedett a gazdaságra: amíg az USA számára a teher elbírható volt, addig a szovjetek arra kényszerültek, hogy jelentős erőforrásokat vonjanak el máshonnan; az óriási ország gyakorlatilag elszegényedett, zavarok keletkeztek az ellátásban, az energiaszektorban, aztán a krízis az élet és a gazdaság minden szegletére átterjedt. 

Alapjaiban rendült meg a struktúra, amelyről mindenki úgy hitte, hogy rendíthetetlen, mert ugyan alacsony életszínvonal, létminőség és technológiai szint mellett, de sikeresen konzerválta az állapotokat. Nos kiderült, hogy a birodalomnak kevés a tartaléka, szerkezete jól kialakított, de törékeny; belülről nem, de külső hatásra kiszolgáltatott, csak kellett valaki, aki vette a bátorságot, hogy ezt a külső faktort életre keltse. Még a disszidensek, ellenzékiek, másként gondolkodók sem látták annak a perspektíváját, hogy a VSZ, a KGST, a szocialista világrendszer eltűnhet a Földről – az amerikaiak egy kétségkívül kockázatos lépése kellett ahhoz, hogy meginduljon az erózió, a központ gyengülésével párhuzamosan erősödhettek fel a peremvidék centrifugális erői: előbb a csatlós országok váltak le, majd maga a központ robbant. 

Amikor Reagan és csapata beindította a folyamatot, Nyugat-Európában e lépéseket idegenkedés és dühödt ellenállás fogadta. A mértékadó politikusok és értelmiségiek mélységesen lenézték a buta amerikaiakat, akik a héják nyomására, egy ostoba, a világról mit sem tudó westernszínész elnök vezetésével felesleges veszélyeknek teszik ki az egész emberiséget, ingerlik a szovjet medvét, a konfliktus politikájával növelik a feszültséget, Európát a szakadék szélére sodorják, hiszen ha kitör a háború, itt lesz a hadszíntér. Nos, nem háború lett, hanem rendszerváltás, amelynek lezajlása után az európai közvélemény már nemigen tette fel az egyszer? kérdést, honnan is indult ez az egész. A hallgatásnak oka lehet, hogy ha a csillagháborús program és a SZU meggyengülése közti összefüggést elfogadjuk, ezzel egyszersmind el kell ismerni még több fontos tényezőt: 1. az Egyesült Államok tudatosan és programszerűen befolyásolni volt képes a történelmet; 2. Európa viszont nem volt képes még gondolkodni sem ilyen távlatokban, nemhogy cselekedni; 3. a távlati gondolkodás és cselekvés hiányát csak az magyarázhatja, hogy Európa nem rendelkezett, nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel változtatni képes az emberiség történelmén.

Kellemetlen dolog olyan jövőmodelleket felállítani, amelyekhez semmi közünk, maximum, hogy velünk is megtörténik, de csak mások tudják befolyásolni. Gyanítom, hogy a kilencvenes évek közepére kifejlődött általános európai Amerika-ellenességnek rejtetten ez a tehetetlenség az eredete: a frusztráció, amelyet e tehetetlenség felismerése okozott, hiszen a kontinens maga képtelen volt lépéseket tenni saját megosztottsága felszámolása érdekében.

Ha nincs Amerika, akkor a NATO nem szól bele a jugoszláviai háborúkba, és ez nem csak az öldöklés megállításában volt létfontosságú a Balkánon. Amikor a NATO Boszniában, majd még inkább Koszovóban határozott lépésre szánta el magát, az megváltoztatta az egész régió irányultságát. A Balkán értett a szóból, mondhatjuk így: a Balkán ebből a szóból értett. Nem csak a polgári lakosság gyilkolása szűnt meg, nem csak Jugoszlávia területén nyílt meg a lehetőség az európai jövőre: a térség meghatározó állama, Románia számára is katartikus volt a tapasztalat. Az addigi heves NATO- és Amerika-ellenesség az ellentétébe csapott át. Románia lett az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének legbuzgóbb tagjelöltje, ma már a soviniszta-nacionalista ellenzék sem kérdőjelezi meg az ország új, egyértelműen nyugati orientációját. Lehet, hogy elsősorban hatalmi megfontolásokból, de mindegy: annak a posztkommunista elitnek a vezetésével, amely 1999-ben még önkénteseket akart küldeni a szerbek oldalán az imperialisták ellen, Románia most kezdi valóban kialakítani az igazi piacgazdaságot és a parlamenti demokráciát. Hogy ez "mellékesen" mekkora esélyt nyit például a magyar kisebbség számára, még ha a kisebbségi vívmányok bevezetése lassú és sok ellenállásba ütközik is, az egy másik elemzés tárgya. 

Most pedig megint az Egyesült Államok próbálkozik valamivel, gyaníthatóan azért, mert a washingtoni tervezés ugyanúgy előbbre gondolkodik, mint a nyolcvanas években. Nemcsak a pozitív fejleményeket, hanem a veszélyeket is lehet modellezni. Iraknak megvannak a maga tömegpusztító fegyverei, Irán már interkontinentális rakétákkal kísérletezik. Az a kritikus pillanat, a robbanással fenyegető kritikus tömeg, amikor a kettő együtt áll rendelkezésre, ráadásul egy kiszámíthatatlan, hatalma érdekében mindenre képes diktátornak és csapatának. Észak-Korea sajnos már eljutott idáig, épp ezért lefegyverezni is sokkal nehezebb, veszélyesebb. Viszont ha az iraki veszélyforrás megszűnik, Észak-Korea sem fenyegethet már annyira magabiztosan. Az összefüggés egyébként sokkal konkrétabb: a Közép-Kelet katonai nagyhatalmai számára Phenjan biztosít technológiai alapokat az interkontinentális fegyverkezéshez. 

Washington minden kívülálló számára evidensen háborúpárti: senki nem veszi komolyan, szó szerint azokat a Bushtól vagy környezetéből származó szövegeket, miszerint Irakot rá kell kényszeríteni a lefegyverzésre és a Szaddámtól való megszabadulásra, legvégső esetben pedig háborút kell indítani. Pedig az amerikai politika gyakorlatilag pontosan erről szólt az elmúlt hónapokban. Ne felejtsük el, Bush környezetében jelentős szerepet visz Reagan adminisztrációjának jó néhány fontos személyisége, akik az egyszer már sikeres politikát próbálják alkalmazni: belekergetni a másik oldalt egy olyan helyzetbe, amelyben saját terhe alatt roskad össze, mert elfogynak belső tartalékai. 

Washington már vagy két hónapja megindíthatta volna a Bagdad elleni offenzívát, ha kizárólag katonai megoldásban gondolkodna, ehelyett "csak" nyomás alatt tartotta Irakot. Felvonultatta csapatait, eszközeit, harcias nyilatkozatokat tesz, közben mégsem indul meg, mert noha fenntartja, hogy nemzetközi felhatalmazásra nincs szüksége, mégiscsak bevárja, amíg a nemzetközi politikában megint történik valami. Irak körül ugyanabban a másodpercben egyszerre oldódik és növekszik a feszültség, jó példa erre az a nap, amikor a pacifisták tüntetési világhullámával egy időben hermetikusan lezárták Irak kuvaiti határkörzetét. 

Mindig előkerülnek az újabb és újabb dátumok: jelezték a háború kezdetének január közepét, aztán február elejére várták, majd február közepére, legutóbb március közepére. Ellentétben az 1991-es Öböl-háborúval, amikor órára pontosan indult a gépezet, most újra és újra elmarad a nagy pillanat. Nos, minden ilyen jóslás újabb szorítás Irakon, amely sosem tudhatja, megindulnak-e valóban ellene az amerikai–brit–ausztrál erők; teljes készültségben kell tartani a hadigépezetet, a hadigazdaságot, nincs ennél drágább dolog a világon, mint állandó csúcsteljesítményen várni egy háborút, és ez a jelentések szerint a bagdadi áruellátáson, az ország energiaellátásának kimaradásain és állítólagos lokális, gyorsan vérbe fojtott tiltakozó akciókon egyaránt mérhető. Amerikának viszont eddig a történet
annyiba került, hogy felvonultatta erőit – és elviselte, hogy szidják és köpdösik világszerte. 

Lehet, hogy egy idő után tényleg beindul a háborús gépezet, de lehet, hogy csak a szorítás erősödik, amíg meg nem roppan belülről a rendszer: ez a szorítás sokkal megterhelőbb Irakra nézve, mint az Irán elleni hadviselés, amelyben az övé volt a kezdeményezés, vagy az Öböl-háború, aminek bekövetkeztét percre pontosan kiszámíthatták. A bizonytalanság szorítása halálosabb, mert elhúzódik, mint egy betegség. 

Ebben a húzd meg – ereszd meg játékban Európa, jelesül Németország és Franciaország igen fontos szerepet játszik mint újabb faktor, amely tiltakozásával, vétójával a közvetlen háborús fenyegetést elhúzódó szorítássá alakítja. Nem tudni, mennyire sejtik egy ilyen forgatókönyv lehetőségét a nemzeti érdekeikre
olyannyira kényes, békepárti európai politikusok. Lehet, hogy leosztott szerepet játszanak, de lehet, hogy néhány év távlatából az tűnik elő, hogy a hülye amerikaiak belekalkulálták a játszmába az európaiak kiszámítható reakcióit; újabb frusztrációra adhat okot, ha kiderül, hogy a briteken kívül Európa ebben a globális játszmában sem tudott a baleknál komolyabb szerepet vállalni.

Olvasson tovább: