Kereső toggle

Soha ne színleljünk

Interjú Kelényi- Szamos Gabriellával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Anno 1935 - áll a Szamos marcipán logója alatt. Szamos Mátyás ekkor találkozott a marcipán művészetével. Lányával beszélgettünk az őszinte kommunikáció szükségességéről, a gyereknevelésről, és arról, hogyan lett a manufaktúrából hazánk egyik legjelentősebb édesipari vállalkozása.

 

Sokan látjuk a Szamos-termékeket, a cukrászdákat, de nagyon kevesen tudják, hogy mi van a logó mögött?

– Van egy olyan mondás, hogy a szerencse oda megy, ahol várják. Apám olyan volt, aki mindig bízott a jövőben, mert megtenni komoly lépéseket. Nagyon fontos egy ember életében, hogy tud-e előrelépni, váltani.

Fiatalon, 18 évesen ismerkedtem meg a férjemmel, egyetemista koromban mindenkinek dicsekedtem, hogy milyen fantasztikus ember – nyilván minden lány ezt mondja az udvarlójáról. Közel 52 évet éltünk együtt, most már tudom mondani, hogy a Szamos Marcipán és minden, ami mögötte van, ez ő. Hol van itt a szerencse? Ott, hogy voltak a szüleim, egy elképesztően szorgalmas anyám és apám, és a testvérem, akik lerakták az alapokat, amire lehetett építkezni. Apámtól zseniális ötlet volt a rózsa marcipán, a férjem pedig egy gépészmérnök volt, aki egy kisiparból létrehozott egy országos birodalmat, egy jelentős édesipari vállalkozást. Az életben sok baj, illetve rossz dolog történik, de mindennek van jó oldala. Apám infarktust kapott – ha ez nem történik, én most tanár lennék, a férjem pedig gépészmérnök.

 

Önök az 1930-as évek óta foglalkoznak cukrászattal. Melyik volt a legnehezebb időszak?

– A háború után mindenki szegény volt, mi különösen. Talán az az időszak volt a legnehezebb, de én boldogságra termett leány voltam, mindenért boldog voltam. A szomszédban néha volt narancs, ehettem pár cikkelyt belőle, akkor arra gondoltam: „Ha én egyszer egy egész narancsot megehetnék!” De ez nem rossz élményként, hanem vágyként volt bennem, ami hajtott előre. Sokszor a mai napig nem hiszem el, amikor egyik cukrászdánkban vagyok, hogy ez a miénk.

 

Hogy kapcsolódott be az egész család a Szamosba?

– A férjem vezetése alatt – a könyveléstől kezdve az üzemig – minden posztra került egy-egy családtag . Én szültem két gyermeket, mellette tanítottam, de ahogyan az lenni szokott, az ember a gyerekeinek mindent meg szeretne adni. A gyermekeknek az anyjuk a legfontosabb, ezért otthagytam a tanítást, és az az anya lettem, aki délben ebéddel várja őket haza, piacra jár, tanul és pihen velük, programokat szervez stb. Ez ment körülbelül 20 évig. Kisiskolásként hozták haza a kitűnő bizonyítványt, a férjem pedig odalépett hozzám, és azt mondta: köszönöm. Egy gyereknek nem elég, ha ül az iskolában és elvégzi a házi feladatokat, hanem foglalkozni is kell velük. Ha egy nap feladtak egy sort írni, akkor mi biztosan írtunk egy egész levelet. Ha verset kellett szavalni, akkor mikrofonnal és magnóval játszva tanultuk meg. Én el sem tudtam volna képzelni, hogy ők ne a Szamosban tevékenykedjenek, a férjem liberálisabb volt ezen a területen, de ő is vitte magával 10-12 évesen üzleti útra a gyerekeket, végigülték vele a tárgyalásokat. Kolos fiam kisgyermekként azt hitte, hogy a világon mindenki a Szamosnál dolgozik. Végül úgy alakult, hogy ma Ádám és Kolos is oszlopos tagjai a vezetésnek. Egyszer egy újságíró megkérdezte a fiamat, hogy miért nem külföldön vannak, mire a fiam azt felelte: „Tudja, minket úgy neveltek, hogy ott van a húsleves az asztalon, de csak az eszik belőle, aki részt vesz a főzésben.”

 

Nem szeretne gyereknevelésből könyvet írni?

– Ez valószínűleg a tanárságom miatt is alakult így, de igyekeztem értéket teremteni ezen a területen is. Jómódú család voltunk, egyetemista korban aztán pláne jöttek a fiúk kívánságai. Mondtam a férjemnek, hogy üljünk le velük, hogy mire van szüksége a mai világban egy húszévesnek. Fodrászra, telefonkártyára, kaptak egy öreg kocsit – hegyen laktunk, tudjanak mivel mozogni – megérezzék, hogy mennyibe kerül a benzin. Kijött abban az időben körülbelül 40 000 forint, egyedül a gyógyszert fizettük nekik, ha betegek voltak. Ezenfelül mindent a saját pénzükből fizettek, Kolos élelmiszeripari mérnök lett, ő az egyik cukrászdában elvállalta az üzletvezető helyettesítését, Ádám fiam pedig az adminisztrációban vett részt.

 

Önnek végül mi lett a feladata a Szamosban?

– Az arculattal foglalkozom. Kellett egy logó, egy doboz. Van egy idézet, amit nagyon szeretek: „Ne színleljünk, hanem őszintén játsszunk.” A Szamos azért van, hogy örömet szerezzünk az embereknek, az összes cukrászdánk legapróbb részleteit is én választottam ki. Úgy és azért, hogy az élmény legyen a vendégeknek, nem a pénz a fő motivációnk. Amikor megnyitunk egy új üzletet, még nem tudom, hogy mi lesz belőle, ez nagyon izgalmas folyamat. Az arculat szempontjából az a fő, hogy tradicionális, monarchiabeli süteményeket, hangulatot képviseljünk.

 

Érdekes, hogy nyíltan vállalják a sütemények receptjeit workshopok keretében…

– Igen, a workshopjainkat egy nagyon ügyes cukrász hölgy szervezi, rendkívül sikeresen. Azok közül, akik a Csokoládé Iskolában megfordultak, már sokan cukrászdát nyitottak. Nekünk, édesapámnak, a férjemnek az évek alatt elképesztően sokan segítettek, a legkevesebb, hogy mi is segítünk: ha valaki meg akarja csinálni a süteményünket, akkor leülünk és elmagyarázzuk neki, hogyan csinálja.

 

Nem félnek a konkurenciától?

– Nem! A konkurencia az nagyon jó. Kiváló motivációs eszköz. Az ember hajlamos arra, hogy megelégedjen, amíg nem látja, hogy valaki más jobban csinálja. Lehet, hogy csak kisebbet, de valami olyan pluszt kényszerülünk megalkotni, ami miatt ide jönnek be a vendégek.

 

A generációs különbségek a cégvezetésben okoznak konfliktusokat?

– Anyám 75 éves koráig dolgozott, nem igazán örült annak, hogy egyre többet dolgozunk. A férjem nem azért hagyta ott a mérnöki állást, hogy pénzt keressen, hanem azért, hogy alkosson, és ezt csak újabb és újabb üzletekkel lehetett. Kolos fiamnak ízig-vérig kereskedő vénája van, ő szeretné a multinacionális cégek polcain látni a termékeinket. Van egy tudományos kutatás a generációváltásról, amely szerint a harmadik generációváltást a családi vállalkozásoknak csak nagyon kevés százaléka éli túl, ezért egy éve egy profi, külsős szakembert választottunk cégünk ügyvezetőjének.

 

Közel 500 alkalmazottal megérzik a munkaerőhiányt?

– Borzalmas a helyzet. Amikor mi megnyitottuk a cukrászdáinkat, ez egy szakma volt: hogyan vegyük fel a poharakat, tegyük le a tányért, hogy beszélek a vendéggel stb. Minőség. Ma mindenki elment, kint vannak Németországban, Angliában, a világ minden részén. Emiatt van már olyan cukrászdánk, ami önkiszolgáló. Emlékszem, amikor csináltunk egy szakmai tréninget, amely után páran elmentek, és máshol kamatoztatták a megszerzett tudást, a férjem annyit mondott: „teljesen mindegy, hogy hol vannak, de az ő életükhöz mi hozzáadtunk valamit.” Ő ilyen volt.

 

Mindig hatalmas rajongással beszél a férjéről…

– Szerencsém volt, hogy olyan különleges férjem volt, mint ő. Sokat gondolkozom ezen az 50 éven, amit együtt leéltünk. Gyula annyira különleges, szerethető ember volt, hogy mindig csak arra tudtam gondolni, hogy miért engem választott?

 

Azért ebben egy feleségnek is nagy szerepe van, nem?

– Biztosan. Egy férjnek hihetetlen sokat számít, ha a felesége rajong érte. Ő egy csöndes ember volt, én pedig hirdettem mindig, hogy milyen csodálatos ember. Nekem az életben a legfontosabb érték a szerelem, és csak utána a munka. A házasság, az elköteleződés sajnos nem divat ma. Belénk van kódolva, hogy a mai világban lecseréljük, ami nem jó. Régen megjavítottuk a rádiót, most pedig újat veszünk…

 

Várható valamilyen újítás Önöktől a közeljövőben?

– Van egy nagy projektünk, amellyel hamarosan kilépünk a tábláscsokoládé-piacra. Nagyon izgalmas, mert sok jó versenytárs van már a piacon. Az alapkoncepciónk hasonló, mint a fagylaltjainknál: a klasszikus süteményeink – mint például az Eszterházy, Isler – ízvilágát jelenítjük majd meg táblás csokoládé formába öntve.

 

Olvasson tovább: