Kereső toggle

Az utóbbi 20 év miatt megérte az első 30

Interjú Döbrentey Ildikó íróval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szinte soha nem adnak páros interjút, ezért külön beszélgettünk velük. A Levente Péterrel készült interjú után következzék tehát a feleség és alkotótárs, Döbrentey Ildikó író, aki többek közt elmondja: a ’60-as években sem volt könnyű hívőként társat találni.

Népszerű előadásokat tartanak immár 51 éve tartó házasságukról, de közös interjúra szinte soha nem ülnek le. Miért?

– Ha csak lehet, külön beszélgetést kérünk. Levente Péterrel mi 51 éve sikeres házasságban élünk, és nagyon jól tudunk együtt dolgozni, mivel remekül kiegészítjük egymást. Az előadásaink is sikeresek, mert kettéosztjuk a rendelkezésre álló időt. Ám Péter mellett szóhoz jutni, az egy reménytelen vállalkozás, és az ember, ha egy mód van rá, nem megy bele egyértelmű kudarcokba.

Ez mindig így volt?

– Bizony így. Közös életünk első nagy megrázkódtatása akkor ért, amikor szembesültem ezzel a ténnyel. Emlékszem, már eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és elvittem őt bemutatni a nagybátyámékhoz, ahol Péter az első fél órában magához ragadta a szót, és soha többé nem engedte el. Ott töltöttünk közel három órát, és végig ő beszélt. Valahogy mégis én fáradtam el.

Megbánta a választását?

– Nem, dehogy, hiszen ő egyébként pontosan az a férfi volt, akiről mindig is álmodtam. Ám akkor és ott szembesültem azzal, hogy Úristen, milyen súlyos személyiséget választottam, hogy fogom ezt kibírni?

Tényleg, hogyan?

– Úgy, hogy én 51 éve az előnyeivel és a hátrányaival együtt pontosan azt az embert szeretem, aki ő: bátor és egyenes, melegszívű, gyöngéd, megbízható férfi, nagyon jó férj, apa és nagyapa, tele élettel, játékkal. A bőbeszédűség egy olyan alapadottsága, amin nem lehet változtatni, nekem ezt akkor 20 évesen be kellett látnom. Nyilván később is származtak ebből konfliktusaink, de el kell, hogy áruljam önnek: a házasság nem más, mint két szerelmes ember nagylelkűségének a művészete.

Önnel kapcsolatban miért volt szükség leginkább a nagylelkűségre?

– Péternek már a legelső randevúnkon az volt a kérése – és ez egyéniségbe vágó –, hogy késsek kevesebbet.

Miért, mennyit késett akkor?

– Tudtommal másfél órát.

Szép volt tőle, hogy megvárta Önt.

– Én is megvártam volna őt, megbíztunk egymásban az első perctől kezdve. Ebben a mobiltelefonos világban ma elképzelhetetlen, hogy nem tudtuk egymást értesíteni, ha közbejött valami. Péter akkor megkért, hogy ha megbeszélünk egy időpontot, akkor azt tartsam be. 

És sikerült?

– Igyekeztem, de nem könnyű az embernek a saját árnyékát átlépnie. Nekem is volt egy hátrányos alapadottságom: nem tudtam az idővel bánni. Csak az ő kedvéért fegyelmeztem magam, és néha még ma is fegyelmezem. Talán az utóbbi 20 évben már pontos lettem – ezért is gondolom, hogy az utóbbi 20 év miatt megérte az első 30, mert idősebb korunkra „megjön az eszünk”, ahogy Péterrel mondogatni szoktuk.

Ez mit jelent pontosan?

– Leginkább azt mondanám, hogy nagyon elmélyült a bizalmunk egymás iránt – tudjuk, hogy bármi van, a másik hűségesen szeret engem. Ez annak köszönhető, hogy 51 éve mindketten tudatosan törekszünk arra, hogy ez egy jó házasság legyen: napról napra igyekszünk ápolni a szerelmünket. Figyelünk arra is, hogy megmaradjon a kettőnk kis titkos világa. A férfiaknak például nagyon fontos a dicséret – ráadásul a dicséret pozitívan hat vissza arra is, aki dicsér. Nem törvényszerű, hogy a szerelem elmúlik, s ebben nagy szerepe van a szexualitás ajándékának is, ami sokszor még ma is 

A szerelem megmarad?

– A szerelmet őrizni kell! Ha a másik átlép egy határt, például túl agresszív vagy önző, akkor bennem meginog a tisztelet iránta. Ha sérül a tisztelet, veszélybe kerül a szerelem is. Ezt nem hagyjuk, ilyenkor beszélgetni kell egymással – én még aznap igyekszem rendezni a dolgokat. Szegény Péter sok éjszakáját rám áldozta emiatt, de megérte. Elmondhatjuk magunkról, hogy 51 év alatt egyetlenegyszer sem feküdtünk le haraggal a szívünkben.

A beszélgetéstől hogyan jutnak el a változásig?

– Többnyire egészen apró, szinte észrevehetetlen lépésekben. Ez mindkettőnkön múlik – én is változhattam, de Péter egészen biztosan: minden beszélgetésünk után egy mákszemnyit, valamennyit, amit ajándékba tudott nekem adni.  Azt láttam, hogy valóban törekszik valahogy arrafelé simítani az ő nagyon izgalmas karakterét, amerre én kértem. Ez egy olyan óriási, áldozatos ajándék, amit meg kell becsülni. Ennél többet nem kaphatok a másiktól, mint hogy miattam próbál változni. Az egyéniségünk adott, az nem változtatható meg, de közös erőfeszítéssel pozitív személyiségekké fejlődhetünk.

Hogyan tudnak konfliktushelyzetben megfelelő szavakat találni?

– A ’80-as években volt egy komoly krízispontunk, amikor azt találtuk ki kínunkban, hogy egyik legjobb barátunk üljön le velünk egy nyilvános helyen, és csak hallgassa végig a vitánkat. Félő volt ugyanis, hogy kettesben üvöltöznénk egymással, amit nem akartunk. Abban a helyzetben viszont sikerült magunkat úgy moderálni, hogy meg tudtunk egyezni egymással, sőt, a végén jó érzéssel meg is tudtuk egymást ölelni.

Ebből a felállásból rendszer lett?

– Nem, ezt csak egyszer kellett megtennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen sokat számít a kontrollált beszéd és az önuralom, és mennyire fontos, hogy minél józanabbul fogalmazzuk meg a mondanivalónkat – mindig úgy, mintha valaki más is fültanúja lenne a beszélgetésünknek.

Férje nagyon jó szülői mintáról beszélt – Önnek ez mennyire adatott meg?

– Nekem minden mesém a gyerekkoromban gyökerezik – a régi Kispesten nőttem fel, az iparosok utcájában, nagyapámék házában, egy szerető családi kolónia közepén: szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik és hat másik unoka jókedvű társaságában. Nagyapám mintakészítő mester volt, aki rengeteg munkával vált a kerület egyik legnagyobb adófizetőjévé és elöljárójává. 1952-ben a műhelyét államosították, és gyári munkás lett, de mégsem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban a felnőttek panaszkodtak vagy bárkit kibeszéltek volna.

Nélkülöztek?

– Egyszerűen éltünk, mint mindenki az ötvenes években. Ám a családomtól maradandó örökséget kaptam: emberi tartást, értékrendet, derűs életszemléletet, amit az utódaimnak igyekszem továbbadni, és amiből a meséim is táplálkoznak. Bennem őszinte bizalom él az emberek iránt, s erre még soha nem fáztam rá. Biztosíthatom róla, hogy érdemes jóhiszeműen végigélni egy életet… sőt, csakis így érdemes.

Ön és a férje elég különböző egyéniségek – hogyan szánta rá magát, hogy hozzámenjen feleségül?

– Húszévesen, egy barátnőm révén ismertem meg Pétert, és rögtön éreztem, hogy számomra ez az ember nagyon fontos lesz. Ő is ugyanígy volt ezzel – olyannyira, hogy három hónap múlva megesküdtünk. Nekem már 13 éves koromtól volt egy képem arról, hogy milyen férjet szeretnék. Olyat, aki tetszik, aki majd a szerelmével dédelget, s akit én is a szerelmemmel dédelgethetek, aki beszélget velem, s aki ugyanúgy Isten tenyerén látja az életét, mint én. Abban a KISZ-es, beatnemzedékes korban én egy hívő fiút kerestem, aki bátran kiáll az elveiért. Egy megbízható embert, aki felelősséget mer vállalni, áldozatokra is képes a családjáért, tehát aki tiszteletre méltó családfő tud lenni.

Ez mennyire jelentett akkor kihívást?

– Reménytelennek tűnt. Annyira másfajta fiúkkal találkoztam, hogy pécsi egyetemistaként komolyan megijedtem: egyedül fogok maradni. Utólag biztos vagyok benne, hogy isteni gondviselés hozott össze és tartott egyben minket. Két fiúgyermekünket, 14 év különbséggel, el kellett temetnünk, pedig mindig nagycsaládot szerettünk volna. Másodikként született meg Dorka lányunk: kívül-belül szép, tehetséges ember. Általa megadatott, hogy lett három gyönyörű, okos unokánk: Viola, Iluska és Ábris, és egy nagyszerű vőnk, Dénes, akit fiunkként szerethetünk.

Lenne ma újra gyerek?

– Senkivel nem cserélném el a gyerekkoromat. Sajnálom azokat a mai gyerekeket, akiknek a szülők már nem tudnak mit adni, hiszen mindenkitől minden tárgyi ajándékot megkapnak. Annak idején nekünk kevesebb játékunk volt, és a ház körüli teendőkből is kivettük a részünket. Viszont sokat kirándultunk a szülőkkel, akik nem haverkodtak velünk, hanem példát mutattak a felnőtt életmódból. A közszolgálati televízió legfőbb feladatának ma is azt tartom, hogy segítsen a szülőknek az egymással és a gyerekeikkel való bánásmódban.

Mondják, hogy a rendszerváltás előtt a gyermekirodalom rendkívül színvonalas volt, mert a száműzött írók oda menekültek. Talán ezért lett Önből is ’86-ban a Dörmögő Dömötör főszerkesztője, noha párton kívüli volt…

– Valószínűleg úgy gondolták, hogy ott sokat nem árthatok. Amikor az Úttörőszövetség elnöke – ismerve a színházi és rádiós munkáimat – felkért engem erre a posztra, mosolyogva mondtam neki: „De Gyuri, én templomba járok!” Mire azt válaszolta: „Az nem baj.” Szerintem szükség volt a statisztikában egy párton kívüli főszerkesztőre is. Kiváló írók és grafikusok sora kezdett dolgozni nekünk, és a lap megújult.

És tényleg nem ártottak senkinek?

– Ez nézőpont kérdése. ’88 karácsonyán a Dörmögő forradalmi címlappal, Gaál Éva grafikájával jelent meg. A szent családot ábrázolta betlehemi csillaggal és bárányokkal. Állítólag az Úttörőszövetségben óriási botrány lett belőle, az engem kinevező kulturális elnököt pedig később – nem emiatt, de ez is benne lehetett – egy koncepciós eljárás keretében elbocsátották. Én legfeljebb pártfegyelmit kaphattam volna, ám nem voltam párttag. Akkor már jó ideje tárgyaltam Lázár Ervinnel arról, hogy írjon a lapnak kisgyerekek számára átdolgozott bibliai történeteket. Ez ’89-ben el is indult. Tudomásom szerint hazánkban elsőként a Dörmögőben jelentek meg gyermeknyelven írt bibliai történetek.

Utána el is bocsátották Önt a laptól…

– Sőt, utánam az egész szerkesztőségemet is lapátra tették – és nem elsősorban a bibliai tartalmak miatt. 1989-től az Ifjúsági Lapkiadó teljes pártbizottsága a Dörmögő Dömötör szerkesztőségébe került: oda mentették át a funkcionárius újságírókat, akik utána legalább 10 évig ott dolgoztak. Akkoriban osztották le a lapokat a hazai sajtóban, ami 2010-2012-ig ugyanazokban a markokban is maradt. A váltás egészen odáig elképzelhetetlen volt.

De nem maradt munka nélkül: jöttek az Égbőlpottyant mesék.

– Az Égbőlpottyant mesékhez a gyerekek küldték a rajzokat, és azok a mesék az ő életükről szóltak. Volt olyan hónap, hogy ötezer levelet kaptunk. A szülők hamar megértették, hogy mi egyedi, őszinte rajzokat várunk, amiket csak a gyerekek tudnak kitalálni és megalkotni. Valóságos vizuális forradalom történt, így születhettek meg olyan mesehősök, mint Sublót hercegnő, Lapi – lakótelepi – manó, vagy Pipiske királyfi.

Vajon miért szeretik a felnőttek is a meséket?

– Mert a jó mese azt üzeni, hogy ne add fel, minden nehéz helyzetből van kiút! Van remény! A mesében mindig a legkisebb, a legesélytelenebb győzi le a gonoszt, méghozzá azért, mert ő nemes emberi értékek hordozója. Érdemes rá figyelni! Ám még a legjobb, legizgalmasabb mese is elhomályosul olyankor, amikor a szülő időt szán arra, hogy a gyereke ágyánál fejből meséljen. Az sem baj, ha afféle „se füle, se farka” történet sikeredik. Ilyenkor szülő és gyermeke kézen fogva kalandozik egy olyan világban, ahol egy nyelvet beszélnek, és a felnőtt tökéletesen elérhető a gyermeke számára. Az a kisgyerek, akinek naponta mesélnek, és akivel naponta imádkoznak, egy olyan védelmet és belső erőtartalékot kap, amely egész életén át ki fog tartani.

Közreműködött: Debera Szilvia

Olvasson tovább: