Kereső toggle

„A futás az nem csak egy sport"

Beszélgetés Simonyi Balázzsal, az Ultra című film rendezőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

246 kilométer 36 óra alatt – ezt a célt tűzik ki maguk elé a Spartathlon nevet viselő futóverseny résztvevői, akik forróságban, esőben, hegyen-völgyön, éjjel-nappal futva igyekeznek szintidőn belül eljutni Athénból Spártába. Simonyi Balázs ultrafutó négyszer ért célba zsinórban, közben dokumentumfilmet forgatott róla. A hivatalosan jövő héten mozikba kerülő, Európa Filmdíjra-jelölt Ultra öt résztvevőt – köztük a rendezőt – kísér végig a távon, ahol leginkább maguk megismeréséhez jutnak közelebb. A rendezővel a sajtóvetítés után beszélgettünk.

– Végignézve a filmet nekem úgy tűnik, hogy nem annyira a sportról szól, sokkal inkább a futás filozófiájáról, ha lehet ilyet mondani...

– Olyan emberi érzéseket, történeteket mutatunk meg, amivel nemcsak sportolók tudnak azonosulni. A futás csak egy apropó ehhez, a film kötőanyaga. A mögöttes filozófia szubjektív: mindenki magának fogalmazza meg, hogy neki miről szól a futás.

– Számodra mit jelent?

– A futás nekem olyan alapszükséglet, mint az evés, ivás, alvás. Egyszerre terápia, szórakozás, lelki gyakorlat, alakformálás. Hitet és tartást ad, miközben rendet, rendszert és viszonyítási pontokat teremt. Engem 2007-ben a depresszióból szedett ki, nagyon sokat köszönhetek neki, ezért is készült a film. Persze évről évre, futókorszakról futókorszakra változik a nexusunk egymáshoz. Kezdetben nagyon erős ambíció volt bennem, egyfajta becsvágy, hogy magam előtt is több legyek, újradefiniáljam a határaimat, és kitűnjek. Most már nem erről szól, nem a győzelemről vagy elvárásokról. Sokkal inkább az élmények, kalandok kereséséről, önismeretről, önvizsgálatról. Arról, hogy megismerjem saját magamat, a testemet, a lelkemet, a döntési mechanizmusaimat – amiről általában nagyon felületes tudása van az embernek.

– Ezt a filmben sem teljesen értettem: a futás milyen módon segít hozzá az önismerethez?

– Különösen a hosszútávok során adódik rengeteg olyan szituáció, amikor komoly agymunkával kell továbblépned. Kiderül, hogy miként viselkedsz, ha diszkomfortérzeted van, ha elhagyatott páriának érzed magad, vagy hogyan oldasz meg problémákat a célhoz érés érdekében lemeztelenedett, kiszolgáltatott állapotban. A hétköznapi életben nem találkoztam ilyen helyzetekkel, ahol ezeket ennyire élesen, ennyire mélyen fel lehetne tárni – és tegyük hozzá: ennyire fair módon. A futás tényszerű és egyszerű, miközben az életre ez egyáltalán nem mondható el. Nagyon kevés dolog teljesítményalapú és objektív, rengeteg dologtól és szereplőtől függsz. A futásban viszont magad vagy, rajtad múlik. Olyan, mint egy biztos bank: amit beleraksz, azt veszed ki belőle kamatostul. És olyan, mint egy hű barát, aki soha nem csal meg, de mindig őszinte hozzád, tükröt tart feléd.

Az emberek többsége komfortos, de stresszes, inaktív és túlfogyasztó életet él, instant sikerre szomjazik, ráadásul neki minden jár, ugye. Kevesen vállalnak kényelmetlenséget, legtöbbször nem is kényszerülnek rá erre. Pedig a kényelem és a megismerés fordított arányban áll egymással. Amikor kifeszíted a saját határaidat, az olyan szituációkat eredményez, amelyek pőrén, mindenféle póztól és modortól mentesen mutatnak be téged, a habitusodat, az attitűdjeidet, a krízisben megnyilvánuló menedzselési képességeidet, sőt, még az anyagcsere-folyamataidat is.

– Te mit ismertél meg magadról, illetve miben tudtál megváltozni?

– A 200 kilométer feletti ultraversenyeken nagyon sokszor kerültem mélypontra mind fizikai, mind lelki értelemben. Megismertem nagyon sokféle érzést, és megtanultam, hogy miként tudom ezeket kezelni. Van például egy bizonyos pont a versenyeken, harmincórányi futás után, amikor ahhoz hasonló gyötrődést élek át, mint a vajúdáskor az anyák vagy a végstádiumú haldoklók. Utóbbit az athéni orvosi egyetem tesztjeiből tudom, amit a Spartathlon során végeznek a futókkal, az előbbit pedig olyan nőktől, aki futnak ultrát is. Amikor ilyeneken átmegyek, az annyira megerősít mind pszichésen, mind fizikálisan, olyan hitet, önbizalmat ad, hogy nem félek semmitől. Ez nem azt jelenti, hogy nem aggódok vagy szorongok az életben, de tudom kezelni az érzelmeimet, és jóval kitartóbb vagyok: a megpróbáltatások megacéloztak.

Ezenkívül a futás segít priorizálni, elválasztani az igazán fontosat a lényegtelentől. Amikor nagyon hosszan futsz, akkor valószerűtlenül megnyúlik, elasztikussá válik az idő és a tér – rengeteg időd van gondolkodni.

– Min gondolkozol ilyenkor?

– Amit az agyam dob. Leginkább problémákon, életvezetési dolgokon, kreatív feladatokon. Van fiziológiai összefüggés a mozgás és az agyféltekék tevékenysége között. Nem véletlen sétáltak régen a görög filozófusok. A kitartó fizikai tevékenység óhatatlanul generálja a gondolatokat, sokszor random módon, sőt párhuzamosan – de van rá időd, hogy elgondolkozz ezeken, és döntést hozz, akár az életed súlyosabb kérdéseiben is. Kicsit olyan ez, mint egy pszichológus: nem mondja meg, hogy mit csinálj, de segít rendszerezni a dolgokat, felkínálja a döntési lehetőségeket. Ha egy levél Xanax vagy egy pszichológus közt hezitálsz, inkább válaszd a futást. Nem lehet receptre felírni, de ingyen van.

– A holtpontok hol szoktak jelentkezni az ultra távokon?

– Kinek hol. Nekem egyértelműen a hajnali fél három és öt közötti időszak a legnehezebb...

– ...amikor mindenkit utálsz? Legalábbis erre utalsz a filmben.

– Az előtte szokott lenni, amikor megyek bele az éjszakába, és borítom fel a bioritmusomat. Hajnalban inkább a fáradtság a kihívás, kóvályog az ember, „zizi” a feje. De van, akinek meg nappal nehéz, mert meleg van, más meg az emelkedőket nem szereti. Amikor elkezdtem ultratávokat futni, sokkal több holtpontom volt, ma már rutinos vagyok, kevés meglepetés ér, viszonylag kiszámíthatóan tudok haladni.

– Melyik a nehezebb, a lelki vagy a fizikai megterhelés?

– Egyértelműen a lelki, olyan 90:10 százalék az arány.

– 90 százalék? Az nagyon sok.

– Igen, de aki eljön egy ilyen versenyre, az már komoly futómúlttal rendelkezik, és alapból jó állóképessége meg monotóniatűrése van.

A maratont egyébként szerintem minden ép ember képes lenne lekocogni, csak fejben nem tudják összerakni. Kitartani, elviselni a fájdalmat, a robotolást, a magányt, ezt a szokatlan univerzumot – ez nincs meg nekik készségszinten.

Érdekes az is, hogy az idomított szervezet nagyon hamar regenerálódik, viszont lelkileg nehezebb helyreállni. Amíg van célod, az hajt előre, és amikor eléred, akkor jön is az eufória. De ez olyan, mint az állami kitüntetés: ideg-óráig tart, és aztán? Az eufória helyét gyorsan átveszi az egyre növekvő depresszió. Hogy vége, és hogy miként fogom ezt meghaladni? Volt egy ismerősöm, aki egész futóéletében arra vágyott, hogy teljesítse a Spartathlont, majd miután sikerült neki, összezuhant, és úgy fogalmazott, hogy „elvettem a saját álmomat”. Amikor megvalósult a vágya, a beteljesülés helyett jött a kérdés: hogyan tovább. De mindig van tovább.

– Van egy érdekes szereplő a filmben, Szabó Béla, aki már ötször próbálta teljesíteni a távot, sikertelenül. Hatodszorra már nem indulhatott, ezért versenyen kívül próbálta meg, de akkor is feladta. A film azzal ér véget, hogy változtattak a szabályokon, és újra indulhatnak azok is, akiknek volt már öt kudarcuk, így Béla is rajthoz áll. Sikerült neki?

– Mit gondolsz?

– Szerintem sikerült.

– Optimista ember vagy. Egyébként mindenki erre tippel, pedig a magyarok állítólag pesszimisták. De az nemzetkaraktertől független, hogy drukkolunk annak, aki vállalja az esendőségét, és mer cselekedni. Nem sikerült neki. De Béla sosem adja fel, újra és újra próbálkozik.

– Egy másik szereplő, egy német futónő azt igyekszik feldolgozni, hogy elveszítette a gyermekét. Hogyan segíthet ebben a futás?

– Itt a futás nem cél, hanem eszköz. Van egy fiziológiai oldala: a mozgással lefoglalod magadat, megnyugtatod a háborgó bensődet, ki tudod mozogni, passzírozni magadból a tehetetlenséget, az agressziót, a bánatot – hasonlóan ahhoz, ahogy a fizikai méreganyagoktól is megszabadulsz az izzadással. A futás továbbá hozzásegít a fejedben feldolgozni, helyretenni a történteket, regenerálni a lelket. Ez egyszerre menekülés és egyszerre terápia, egyfajta gyászmunka.

– Mi a helyzet a depresszióddal? Teljesen elmúlt, vagy olyan vagy, mint aki letette a poharat, de azt mondja, hogy ő egész életében alkoholista marad, csak tünetmentes?

– A futók mind anonim alkoholisták. Sokan futnak magánszorgalomból a napi pozitív addikcióra szomjazva, rejtőzködő életet élnek, és a versenyeken vagy a parkban összefutva csodálkoznak a másikra: jé, te is ezt űzöd? Azt gondolom, hogy azt a fajta depressziót, amivel tíz éve én küzdöttem – izgalmas, sokrétű, de point emiatt kiégett életem volt, „szomorú vasárnap a négyzeten” típusú érzésekkel –, attól sikerült megszabadulnom. Nyilván nálam is vannak gondok és bánatok időnként, de ezeket már – pont a futásból fakadó önismeret és megoldóképesség miatt – jól kezelem. Az biztos, hogy ha valami komoly depresszióba esnék, akkor bizony nagy bajban lennék. Mihez nyúlnék? Mivel tudnám gyógyítani? 

– Ez a típusú futás nem függőség?

– Melyiket választod: egy óra futás, egy óra tévézés vagy tíz cigi, ami szintén egy óra dohányzás? Ha nagyon szereted a narancsot, és mindennap fogyasztasz jópárat, akkor nem azt mondják rád, hogy fruktózfüggő vagy, hanem ezt, hogy próbálsz egészségesen élni. Nyilván ezt is túlzásba lehet vinni, el lehet jutni a „narancsmérgezésig”, de amíg kordában van tartva, addig ez egy pozitív függőség. Mindenkinél más a mérték. Persze a nemzetközi pszichológiában ma már van olyan, hogy testedzés-függőség, Magyarországon a sportoló emberek egy-két százalékára jellemző ez. Én is ismerek olyat, akire a futás végső soron negatív hatással volt: sokat volt távol, az edzései menekülések voltak otthonról, aztán szétrobbant a családja, mert annyit járt versenyre. Így lesznek „futóözvegyek”.

– Nálad hogy működik együtt a magánélet és a futás?

– A kisebbik fiam anyja, akivel lassan hét éve élek együtt, már így kapott. A „tilt, tűr, támogat” aczéli hármasból ő inkább a tűrést választotta. Mindig mondom neki, hogy figyelj, sokkal elviselhetetlenebb lennék, ha nem futnék – amire egyébként átlag 70-80 percet fordítok naponta. Ezt az időt az unokáimnak spórolom előre: hiszek abban, hogy tovább fogok élni és egészségben. De ez nemcsak nekem jó, hanem az országnak is, hiszen nem terhelem a TB-kasszát, munkaképes vagyok, adót fizetek, növelem a GDP-t, jó a közérzetem, nem is tudom, mikor voltam utoljára orvosnál az éves vérvételen kívül. A futásnak ezenkívül kiváló közösségépítő ereje van, itt elég nagy kontraszt van az országgal összevetve. Egy versenyen az emberek tisztelik a másikat és a másik eredményét, nem próbálnak keresztbe tenni, magukért küzdenek, nincs ellenfélképzés. Fő a teljesítmény és a tisztelet.

Kérdezted, hogy mi a futásfilozófiám. Azt mondanám, nem is filozófiám, hanem utópiám van: jó lenne egy olyan társadalom, egy olyan nemzeti minimum, ami a futás értékrendjére épül. Legyen valóban teljesítmény alapú, fair, demokratikus, az emberek örüljenek a másiknak, ismerjék el a sikerét, legyenek motiváltak ezáltal. Most kinevetsz, de szerintem ezek jogos elvárások. Emlékszem, Pajor Tamásnak volt az a mondata régen, hogy a rock’n’roll az nem csak egy tánc. Én meg azt mondom, hogy a futás az nem csak egy sport.

Olvasson tovább: