Kereső toggle

Ránk néztek, és azt mondták, nincs sok hátra

Garamszegi József útja a drogoktól Jézusig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gördeszka és kábítószerek: már egészen fiatal korában csak ez a kettő töltötte ki Garamszegi József életét. Aztán maradtak a drogok. Hiába teljesült az álma, és jutott ki Amerikába, a fiatalember nem tudott szabadulni a függőségből, egyre lejjebb csúszott. Ma viszont már feleségével, Edinával három gyermek szülei, és hasznos tagjai a magyar társadalomnak. Szabadulástörténet.

József: – Hányattatott gyermekkorom volt, édesapám alkoholproblémákkal küszködött. Ez tönkretette a házasságát, a nevelésünket. Nem érdekelte, hogy mivel töltjük az időnket, hogyan élünk, tanulunk-e, egyáltalán mi történik velünk. A nővéremmel és a bátyámmal gyakorlatilag az utcán nőttünk fel. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy volt egy rendezett családi körülmények között élő barátom, és rengeteg időt töltöttem náluk. Ő és a szülei voltak nekem a minta, de náluk meg olyan voltam, mint a feketebárány. Kedveltek, jót akartak nekem, de tudták, hogy rendszeresen lehúzom őket, kihasználom a jóindulatukat.

Volt bármi siker az életedben, amire büszke lehettél?

J.: – Talán a sport, a gördeszkázás – ez határozta meg az életemet, különlegességet biztosított. Versenyezni sajnos nem volt lehetőségünk, mert nem volt rá pénzünk. Csak a pillanatnyi boldogság hajtott minket, no meg a gördeszkázásból fakadó Amerika-szeretet. Később ki is jutottam az USA-ba.

A kábítószer mikor jelent meg az életedben?

J.: – Egy kicsit később, a szakmunkásképző végén. Ekkor már hanyagoltam a gördeszkát. A ’90-es évek végén az egyik haverom hatására próbáltam ki az LSD-t. Poénnak indult a dolog, de hamar életveszélyes lett. Négy-öt évvel később már befelé fordultam, depressziós voltam.

Sokan a kábítószer hatására halálfélelemről számolnak be, ami visszatartja őket a további fogyasztástól. Te hogy voltál ezzel?

J.: – Nem tudtam, mi a halálfélelem. Más dimenzióba kerültem, volt, hogy kábítószeres állapotban akár ötszáz méter távolságból is tudtunk a barátaimmal egymással kommunikálni. Kicsit azért megijesztettek ezek a jelenségek, de mégis évekig tartott. Nem voltam függő, volt tiszta időszakom is, de rendszeres fogyasztó voltam. Később átálltunk a marihuánára.

Honnan volt pénzetek az anyagra?

J.: – Én terjesztettem, ebből éltem. Sokan tudták rólam, mivel foglalkozom. Budapestről hoztam a cuccot, elég durva alvilági körökben mozogtam, veszélyes játék volt.

Nem féltél a lebukástól?

J.: – Pengeélen táncoltam, egyszer be is vittek a rendőrségre, de semmit nem tudtak rám bizonyítani, kiengedtek. Egy másik esetben egy iskolában, ahol polgári szolgálatos voltam, megállított egy nyomozó apuka, és közölte: tudja, ki vagyok, és mit csinálok. De élveztem az üzletelést, és nem gondoltam, hogy akár tíz évre is lecsukhatnak.

Jól éltél?

J.: – Annyira nem volt erős a bevétel, egy átlagos magyar fizetés jött ki belőle, a költségeimre volt elég.

 Voltak olyan pontok, amikor ki akartál szállni?

J.: – Előfordult időszakosan, ezt hívtuk rendőrparának. Voltak ismerőseim, akik külföldről, például Bolíviából hozták be a cuccot, és börtönbe kerültek. Több barátom életét vesztette, öngyilkosok lettek, túllőtték magukat, de ennek ellenére nem féltem.

A kábítószer milyen érzelmi hatást váltott ki nálad?

J.: – Jókedvet. Rendszeresen szét voltam csúszva a drogtól, az alkoholtól, de sokat nem gondolkodtam a dolgok következményén. Előfordult, hogy elmentünk diszkóba, a kidobók ránk néztek, és azt mondták, hogy már nincs sok hátra nekünk.

Gondolkodtál ekkortájt az élet értelmén?

J.: – Volt, hogy bedrogozva kapcsolgattam a tévét, és a Vidám Vasárnaphoz értem. Néztem a lelkészt, aki prédikált, a sok embert. Nem értettem, hogy mi történik, de valahogy vonzott a dolog. Néha a Bibliába is beleolvastam. Érdekelt, hogy ki vagyok, és hova tartok. Ennél tovább viszont nem jutottam. Arra rájöttem, hogy bűnös ember vagyok, de az életmódomon nem változtattam. Időközben megvalósult a hőn áhított álom, kijutottam Amerikába. Miamiban a felső tízezer nyaralóit takarítottuk, nagyon élveztem a munkát. Három napra rá, hogy elutaztam, a baráti köröm megbukott, egy részük börtönbe is került.

Amerikában értesültél a dologról?

J.: – Igen, és akkor valóban megijedtem. Nem akartam börtönbe kerülni. Biztos voltam benne, ha itthon vagyok, én is velük együtt oda jutok. Kilenc hónap múlva lejárt a vízumom, és a honvágy is gyötört. Hazajöttem.

Folytatódott a korábbi életed?

J.: – Igen, bár lájtosabban, csak fű és partidrogok. Ekkortájt ismerkedtem meg Edinával, aki ma már a feleségem. Ő is a baráti körünkhöz tartozott, sokat hallott rólam, meg akart ismerni. Kórházba kerültem, ő tartotta bennem a lelket, egy hullámhosszra kerültünk.

Tudta, hogy milyen életet élsz?

J.: – Igen, de nem vette észre, hogy kábítószert fogyasztok. A korábbi kapcsolataimban ezt nyíltan kezeltük, de nála már titkoltam a dolgot. Ő pedig nem ilyen közegben mozgott, így nem vette észre. Edina esetében tudtam, hogy nem fogok félrelépni, olyan embernek tartottam, aki megérdemli, hogy tiszteljék.

Gondolkoztál ekkortájt családban?

J.: – Sejtettem, hogy lesz családom, de nem igazán tudtam, hogy mikor és hogyan. Az amerikai munkám után javasoltam Edinának, hogy menjünk ki együtt egy óceánjáróra Amerikába. El is végeztünk egy profi felszolgáló tanfolyamot, nyelvet is tanultunk. Mindeközben azonban az életünk nem úgy alakult, ahogy vártuk: Edina depressziós lett, nekem halálfélelmem volt, a drog pedig már nem nyújtotta azt az élményt, mint korábban. A fordulópont akkor jött el, mikor közös albérletbe költöztünk. Edina korábban jó anyagi körülmények között élt. Velem pedig jött a nélkülözésbe, az egyetlen vagyonunk egy mikrohullámú sütő volt, amit a szüleitől kaptunk. Elkezdtünk valamit keresni, amitől kicsit mások leszünk.

Edina: – A keresési igény elsősorban bennem volt meg. Beiratkoztam egy meditációs tanfolyamra.

J.: – Én mentem Edina után, de nem éreztük a hatását. Már egy hónapja jártunk, amikor bejött egy keresztény ember, és kérdéseket tett fel a jóginak. Az addig szelíd ember teljesen kikelt magából. Ez nagy csalódást jelentett nekem. Közben jártunk az angol nyelvtanfolyamra. Pár hét után feltűnt a tanárunk vidámsága. Megkérdeztük tőle, miért ilyen boldog, ő pedig hajnalba nyúlóan elmesélte a megtérése történetét.

Hogyan fogadtátok?

J.: – Szüleimnél korábban jártak jehovisták, ami nekem nem tetszett, le is ráztam a nyomulásukat. András, a tanárunk teljesen más volt: nyugodt, vidám, kiegyensúlyozott. Tetszett a dolog, de túlságosan nem érdekelt, ekkortájt még javában partiztam. Elhívtak minket a dunaújvárosi Hit Gyülekezetébe, de én nem mentem el. Edina istentiszteleten volt, én meg füveztem. Amikor hazaértem, láttam, hogy valami nem stimmel. Edina sírva mondta, hogy ez az élet így nem mehet tovább.

Mi történt a gyülekezetben?

E.: – Egy kicsit visszakanyarodnék az időben. Az a bizonyos emlékezetes beszélgetés este nyolctól hajnali egyig tartott. Nagyon megfogott, hogy az angoltanárunk menyasszonya is vidám és kiegyensúlyozott volt. Józsi kérdezett, én hallgattam, mégis engem hívtak az istentiszteletre. Mindig is kereső alkat voltam, sokat gondolkodtam. Gyermekként a sötét szobában sokat töprengtem az élet értelmén, és nagyon megijesztett az elmúlás.

Volt bármi, amiben sikered volt?

E.: – Versenyszerűen korcsolyáztam, városi versenyeken indultam. De nem volt különösebb életcélom, szórakozni jártam, szerettem táncolni. Reméltem, hogy lesz egy családom, de ennél többre nem futotta. Voltak barátnőim, az emberi kapcsolataim is rendben voltak, de valahogy mégsem stimmelt valami.

Végül az egyik tanárom világosított fel, hogy valószínűleg depressziós vagyok. A szüleim mindig azt mondogatták, hogy a világ fájdalmát hordozom.

Később jöttem rá, hogy valójában szeretetéhségem volt. Hiába éltünk jó anyagi körülmények között, a családban soha nem tudtunk egy jót beszélgetni. A szüleim eleinte azt mondták, hogy majd kinövöm a rosszkedvemet.

Visszatérve arra a bizonyos istentiszteletre, mi játszódott ott le benned?

E.: – A gyülekezet nagyon szimpatikus volt, bár Józsinak sok konkrétumot ekkor még nem tudtam mondani. Mindenesetre a változásra való igény olyannyira megvolt bennem, hogy akár a szakításra is hajlandó lettem volna. Volt egy pont, amikor az istentiszteleten kihívták azokat, akik szeretnék a szívükbe befogadni Jézust. Tudtam, hogy ez kell nekem, de nem mertem előremenni. Ekkor egy lány kézen fogott és a színpadhoz vezetett. De kezdetben fogalmam sem volt, hogy mi történik.

J.: – A következő hétvégén sem mentem el az istentiszteletre, de két hét múlva igen. Ugyanaz történt velem is, mint Edinával. Furcsa volt a dicséret, meglepett, hogy létezik ilyen. Idegen volt az emberek jókedve. Aznap meg is tértem, és új pályára került az éle-tünk, bár nem változtam meg azonnal. A megtérésem után is drogoztam, volt, hogy belőve mentem istentiszteletre. Az engem segítők közül volt, aki hasonló háttérből jött, és tudták, hogy nem könnyű ebből kijönni. Többször volt olyan, hogy nem mentem Edinával istentiszteletre, mert előtte való nap buliztam. Egy alkalommal Edina elé mentem az istentisztelet végén, és összeakadtam Hack Péterrel, a gyülekezet pásztorával, aki megkérdezte, hogy vagyok. Persze látta rajtam, hogy nagy a gáz. A kézfogás csaknem félórának tűnt, miközben szembesített önmagammal. Ez volt az utolsó alkalom, hogy drogot vettem magamhoz. Egy hét múlva a haverokkal ültünk a Duna-parton egy autóban. Ment körbe a kábítószer, de én tudtam, hogy nem tudom ezt tovább csinálni. Ott és akkor felvállaltam, hogy megtértem a Hit Gyülekezetében. Megszabadultam, és immáron tizenkét éve tiszta vagyok. Voltak olyan pillanatok, amikor lehetőség lett volna egy füves cigi elszívására, de nem tettem. Nem volt egyszerű mindezt a haveri körben felvállalni, sokan évekig bolondnak néztek.

A gyülekezettől viszont nagyon sok támogatást kaptunk, ezért nem is bántuk a rossz kapcsolatok megszűnését. Voltak, akikről kiderült, hogy csak érdekből barátkoztak velünk, mások kimentek külföldre. És sokan elfogadták a döntésünket, támogattak, és a mai napig a barátaink.

Ma pedig már három gyermeketek van.  Visszatekintve most a régi életetekre, hogy látjátok az akkori önmagatokat?

J.: – Mintha valami ránk telepedett volna, és nem is mi lettünk volna. Valójában nem az igazi énünk dominált. Most, hogy ismerem ezt is és azt is, úgy érzem, meg voltunk csalattatva. A változást egyébként mások is észrevették rajtam. A megtérésemet követő hónapokban egyszer épp a konditeremben edzettem, ahol találkoztam egy régi barátommal. Megkérdezte, mi történt velem, mert egészen más vagyok, mint korábban. Elmeséltem neki a megtérésem történetét – azóta ő is megtért, majd megnősült, és három gyermek büszke édesapja.

Olvasson tovább: