Kereső toggle

Beszélgetés Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendezővel

És a belgákkal mi legyen?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ma Magyarországon két módon lehet igazán érvényesülni: valaki vagy nagyon dühösen, tüntetően és látványosan kormánypárti lesz, és ezt naponta kifejezi minden lehetséges módon, vagy hangsúlyozottan ellenzékivé, egyfajta mártírrá válik. De mi legyen azokkal, akik sem itt nem nyilvánulnak meg harcosan, sem ott, egyszerűen csak tehetségesen űzik a mesterségüket? Nekik ma vitathatatlanul nehezebb.”

Tekintse meg Szinetár Miklóssal készült videointerjúnkat!

Néztem Önről egy két éve készült dokumentumfilmet, és üdítő volt látni, hogy egykori tanítványai, még a nagyon különböző világnézetűek is – Kerényi Imrétől Tarr Béláig – igen pozitívan nyilatkoztak önről. Mi az oka annak, hogy a személye máig ilyen közös nevező tud lenni?

– Leginkább az, hogy nekem mindig egyszerűen csak az volt a fontos, hogy a körülöttem lévők jól érezzék magukat: a munkahelyemen éppúgy, mint a családomban. Azt mondják, hogy ez sikerült: hatvan év alatt több mint 190 darabot rendeztem úgy, hogy a közös munka általában mindenkinek örömöt okozott.

Mennyiben múlik ez a vezetési stíluson?

– Tudja, mikor filmrendezőket tanítottam, egyikük hozta a vizsgaforgatókönyvet azzal a kérdéssel, hogy tanár úr, mi a véleménye, hány nap ennek a leforgatása? Mondom, ez így ránézve három nap, de ha eljátssza a rendezőt is, akkor öt. Én nem játszottam el soha a rendezőt vagy a direktort – azt hiszem, az volt az egyik nagy titkom, hogy mindig tisztában voltam azzal, hogy ezeket a funkciókat csak mérsékelten szabad komolyan venni.

Különösen, hogy 22 éves rendezőként már olyan művészekkel dolgozott az Operettszínházban, mint Latabár Kálmán vagy Honthy Hanna. Akkori Csárdáskirálynő-rendezése hihetetlen siker lett. A Denevér rendezését most mutatják be harmad ízben Szolnokon. Ön szerint az operett műfajnak mint hungarikumnak mitől ilyen töretlen a népszerűsége?

– Az operett nagyon magyar műfaj ugyan, de egyben nagyon kelet-európai is: Oroszországban, Romániában vagy Csehországban ugyanúgy sikeres. Nagyon nehéz megfogalmazni, miért – olyan közhelyes magyarázatokon túl, hogy a zenék népszerűek, a történetek könnyen fogyaszthatók, hatásosak, fontos a színészi egyéniség és a többi. De van szerintem egy ennél mélyebb, alapvető ok: ez pedig az, hogy az operett egy elég szürreális és relatív műfaj, ahol ha jól játsszák, akkor szomorúság és vidámság együtt van, a dolgok a végén megoldódnak, de mindnyájan tudjuk, hogy igazából nem oldódnak meg. Az egész kelet-európai élet ilyen, hogy a dolgok itt igazán soha nem szoktak megoldódni.

Aztán az operettben van valami kis „linkség”, ami egész Kelet-Európában, de főleg ránk nagyon jellemző, hogy a dolgokat nem lehet nagyon komolyan venni. Hogy mindenben, ami itt történik, van egy kis komolytalanság, egy kis abszurd, és még a legtragikusabb dolgokat is lehet némi iróniával szemlélni. Itt Mohács óta arra van szocializálva az egész társadalom, hogy a kiskapukon kell közlekedni, mert akik a nagykapun mennek be, azok többnyire beverik a fejüket. Az operett maga a kiskapu, a véresen komoly drámával meg a néha túl komoly operával szemben. Ez egy furcsa köztesség: se ilyen, se olyan, mégis mindenféle, sikeres, de mégse igazi siker – olyan, mint az egész magyar történelem 500 év óta.

Most jelent meg Pályázat című kötetének harmadik része. Úgy olvasom ki, hogy a színház-finanszírozásban a pályázatok korában is a kapcsolatok, a politikai és anyagi szempontok a döntőek. Mennyiben kelet-európai jelenség ez a hatalomnak való kitettség?

– Nyugat-Európában a megrendelők, mecénások eltűnésével kicsit áttételesebb lett a helyzet, ott a producer és főleg a vélt vagy valós közönségigény befolyásolja a művészi teljesítményt. De mint mindenben, úgy a művészi szabadságban is legfőképpen az arányok számítanak, a beleszólás mennyisége és minősége.

A könyve alapján most elég rosszak az arányok.

– A korlátozás mértéke helyzetfüggő: a könyvem a színházi világról szól elsősorban, ahol számomra döntő a hic et nunc, azaz az itt és most elve. De egészében véve vitathatatlan, hogy a kultúra függ azoktól, akik a lehetőségét megteremtik.

Sikeres pályája alapján úgy látszik, Ön minden irányban kedvező arányokat tudott kialakítani. Min múlt ez a képesség?

– Azon, hogy a művészetet körülvevő társadalom szélső részein soha nem voltam népszerű. Nem tartoztam sehova, s ezt a mindenkori két tábor soha nem tolerálta. Nem voltam soha igazán modern, és nem voltam soha igazán konzervatív. Mindezt vegyítettem, s ezeknek az arányoknak az előnye az, hogy ezt a közönség meg akikkel dolgoztam, szerették, a hátránya, hogy a társadalmat körülvevő leghangosabb rétegek nem szerették. Nem ők a tömegek, de nagyon hangosak.

Levélregényében mester és tanítvány – ha úgy tetszik, jelenlegi és hajdani énje – beszélgetnek. Az utolsó kötet végén a fiatal rendező lemond a nehezen elnyert vidéki színigazgatói posztról. Vegyük ezt úgy, hogy ha ma lenne 40 éves, akkor nem valószínű, hogy ugyanolyan sikeres pályát futna be, mint 44 éve?

– Ma nehezebb lenne. Magyarországon ma nagyon keveseknek adatik az meg, ami nekem megadatott, hogy kívül­állókként is megbecsülésnek örvendenek, van feladatuk. Mert negyvenéves kor körül az igazi érvényesülés ma két módon lehetséges: egyrészt, ha valaki nagyon dühösen, tüntetően és látványosan kormánypárti, s ezt naponta kifejezi az interneten és minden lehetséges módon, és akkor megkapja mindazt a támogatást, amiből lesz színigazgató állása, amiből lesz tévészereplése, mivel van egyfajta összetartás azon az oldalon. Ettől még csinálhat színvonalas munkákat is, de az másodlagos.

És mi lenne a másik útja az érvényesülésnek?

– A másik verzió az, ha valaki nagyon dühösen, hangsúlyozottan ellenzéki, abból is karrier jön ki, mártírium, és ugyanaz az összetartás van, csak a másik oldalon, s akkor egy bizonyos sajtója nagyon jó. De mi legyen, kérdem én, a „belgákkal”? Azokkal, akik sem itt nem nyilvánulnak meg harcosan, sem ott, egyszerűen csak tehetségesen űzik a mesterségüket – nekik ma vitathatatlanul nehezebb. Ráadásul a színigazgatói munkának ma már a világon mindenhol szerves része lett a menedzsment, a szponzorok felkutatása és az adománygyűjtés. Én ebben már nem lennék elég jó.

A közeg is meghatározó, nem? A háború után a romos Milánóban a helyiek elsőként az operaházukat építették újjá, saját kezűleg.

– A műfajnak Magyarországon is máig tartó nagy hagyománya van: a múltkor voltam az Erkelben a Don Giovannin, és telt házas ünneplést láttam. Tudja, mindennek két oldala van, én azt tanultam Mozarttól, Shakespeare-től, hogy minden egyszerre jó és rossz. Állandó pénzhiány, sok gond van egyrészt, másrészt mindenhol a közönség érdeklődése tartja életben a színházat. Budapesten havi 100 előadás fut. Nemrég rendeztem Szolnokon a Cseresznyéskertet, ami 30 zsúfolt házzal ment óriási sikerrel. Ha rajtam múlna, én alkotmányba foglalnám, hogy minden éves költségvetésben az egészségügynek, az oktatásnak, a szociális és a kulturális szférának egy fix GDP-százalékot kellene kapnia.

Azért felmerül a kérdés, hogy miért nem inkább az összedőlő kórházakra vagy iskolákra költjük ezt a pénzt?

– Én azt tartom, hogy ha a színházból az előadás végén az a pár száz ember boldogan távozik, mert egy nagy élményben, örömben volt része, akkor ez vállalható a kórházzal és az iskolával szemben. Ha azért van az egész, hogy ott egy rendező vagy színház kísérletezzen, hát akkor már meggondolandó, hova tegyük azt a pénzt.

Ön hogy látja, a mindent magába olvasztó élményipar valóban populárissá tette a „magaskultúrát”?

– Én pont fordítva gondolom: ennek a kapitalista társadalomnak a kultúrára gyakorolt legnegatívabb hatása az, hogy kialakított gettókat. Van egy gettó a populáris műfajoknak, ez a kereskedelmi tévék való világa, ahol tetovált prolik, végső esetben jósnők osztják az észt a köznépnek. A másik oldalon meg ott van a lila értelmiség, olyan szöveggel, amit csak a bennfentesek értenek. És egyre nyomják szét a különböző gettókba az embereket – átmenet nem létezik. Én mindig abban a kultúrában hittem, és azt képviseltem a televíziózás során főleg, ami majdnem mindenkihez szól.

Az Ön által fémjelzett, internet előtti korszakot a televízió fénykoraként emlegetik…

– Ez nem korszakhoz kötött: három éve azt láttam a Monte Carlo-i televíziós fesztiválon, hogy a világban rengeteg olyan tisztességes televíziós film készül, ami egyrészt művészileg igényes, ugyanakkor mindenki által fogyasztható. Nálunk ez különösen életbevágó lenne, hiszen több millió ember csak a televízió révén juthat hozzá kultúrához. Ma ezt a közszolgálati feladatát az amúgy rendkívül költséges televízió nem látja el. Annyiban ellátja, hogy amiket mi csináltunk anno műsorokat, azokat ismétli.

Hiányzik belőle az „itt és most” elve?

– Persze, ezért is nézhetetlen. Meg azért, mert mindenhol gettók vannak, értelmes vita nem folyik semmiről, mindenki csak a maga szólamát fújja. Ez nagyon unalmas. Amikor például Konrád György azt merte mondani, hogy speciel a menekültkérdésben Orbánnak van némi igazsága, rendkívüli gorombaságokat kapott mindenhol. S ez fordítva is igaz, a másik oldalon sem lehet kilógni a sorból. Viszont ez ma már elég sokakat zavar, ami jó: nézze meg a pedagógustüntetést.

Ön szerint mit tehet a kultúra a demokrácia védelmében?

– Az alapkérdés, hogy mi is a demokrácia. Én mindig azt mondom, azért is baj, ha a színházak politizálnak, mert mindig a saját közönségüknek játszanak, mint egy rockzenekar. Olyanoknak, akiket nem kell meggyőzni. De volt tavaly egy nagyon bátor előadás, „A nép ellensége” a Katonában, ami arról szól, hogy annak a liberális demokráciának, aminek mindnyájan a hívei vagyunk, mára befellegzett, s ezt az arcába is mondja a közönségnek.

Könyvében a politikai elit felelősségére, az állandó kommunistázásra is kitér, s óvatosságra int, mondván: voltak korok, amikor szinte elkerülhetetlen volt, hogy áldozattá vagy vétkessé ne váljon az ember, és ki tudja, mit hoz még a jövő. Mi legyen hát a mérce?

– Az én példám az, hogy az 1944-es dolgokat az egész társadalmon nem lehet számon kérni, de az egyéni felelősséget annál inkább: azt, hogy ki-ki a saját utcájában, házában mennyit segített másoknak.

Névjegy

Szinetár Miklós (84) Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színházi, opera-, tévé- és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész. A Magyar Állami Operaház korábbi főigazgatója, a Magyar Televízió egykori elnökhelyettese. 1953–1960 között a Budapesti Operettszínház rendezője, majd főrendezője volt. 1953–2004 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, 1962–1990 között a Magyar Televízió főrendezője, művészeti vezetője és igazgatója, végül elnökhelyettese volt. Felesége, Hámori Ildikó Kossuth-díjas színésznő, 1973 óta élnek házasságban. (Nevéhez fűződnek olyan nagy sikerű rendezések, mint Kálmán Imre: Csárdáskirálynő, Brecht: Koldusopera, Puccini: Turandot, Kodály: Háry János, a Liszt Ferenc, valamint a Rózsa Sándor c. filmsorozatok vagy a Zenés Tv Színház.)

Olvasson tovább:

  • Elfelejtettük, milyen gyereknek lenni

    „Stephen Hawking fizikus, akit ma a világ legokosabb emberének tartanak, nyolcévesen még nem tudott írni-olvasni. Nem tudott megtanulni Picasso sem, sőt még számolni sem, vagyis a mi fogalmaink szerint értelmi fogyatékos volt. Holott zseni volt.
  • Tatár György filozófus Európáról és a migrációs krízisről

    Tatár György, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugalmazott filozófiadocense, az egyik legjelentősebb élő magyar gondolkodó, akinek munkássága főként a politikai teológia és vallásfilozófia területén kiemelkedő, jelenleg Svájcban él.
  • Akire a legnagyobbak is felnéznek

    A Tatabányán született Kassai Viktor 15 évesen már lengette a partjelzők zászlaját, 24 évesen lett NB I-es játékvezető, 13 éve a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) bírói keretének tagja.