Kereső toggle

Ahol nagy a konc, ott a csata is nagy

 Frei Tamás a magyar valóságról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A telefonunkon árad ránk minden hír, információ, mégis az a benyomásom, hogy kevesebbet tudunk a világról, mint húsz évvel ezelőtt. Talán azért, mert akkor erőfeszítést kellett tennünk, hogy megértsük” – vélekedett a Heteknek Frei Tamás, aki valóságalapú politikai akcióthrillereivel nemcsak szórakoztatni akar, hanem bemutatni azt, amit egy tévériportban nem lehet. A regényíróvá avanzsált egykori tévés személyiséggel legújabb könyve, az Agrárbárók megjelenése kapcsán beszélgettünk.

Bevallom, hosszú ideig nem olvastam el a könyveit. Sőt, elsőre harminc oldal után letettem, mert úgy éreztem, nem bírom végigolvasni azt, amiben élünk. Általában az ember azért olvas vagy jár moziba, mert valami olyanra vágyik, ami kiragadja a hétköznapokból. Nem volt merész elképzelés, hogy mégis ilyen témákról írjon?

– A kérdés jogos, mert a moziba járás sokszor valóban egyfajta menekülés a hétköznapokból, de szerintem könyvet azért is olvasunk, hogy megértsük a mindennapjainkat. Mára sokak számára a könyv az új magazin. Nemcsak irodalmat és magas intellektuális élményt várunk tőle, hanem azt is, hogy segítsen megérteni a valóságot. Ha ez szórakoztató és könnyen olvasható, akkor lesz közönsége. Ezt nem én találtam ki, ez a műfaj már világszerte működik, csak itthon nem csinálta senki.

Az ember azt várná, hogy a valóságot sokkal inkább meg lehet érteni újságokból vagy tévériportokból.

– Igen, de tudja, vannak olyan beszélgetések, amelyeket az emberek, a családtagok egymás között, mondjuk a vasárnapi ebédlőasztalnál folytatnak, és nem a tévékamerák előtt.

Ezért váltott a televíziózásról a könyvírásra?

– Igen. Egy tévériportban csak annyit tudok elmondani, megmutatni, amit a riportalanyok arccal, névvel vállalnak. Viszont szerettem volna őszintébben, valósághűen elmagyarázni a világ működését. Persze furcsa lehet, hogy egy regényből – ami mégiscsak fikció – adott esetben többet tudunk meg, mint a hírekből, de mégis: ez a műfaj, a valóságalapú politikai akcióthriller egy kicsit többet enged meg nekem, a készítőnek. Elmondhatom ugyanis, vagy valamelyik szereplőnek a szájába adhatom azt a gondolatot, ami egyébként létezik, mert este az ágyban a férj elmondja a feleségének – legyen az államtitkár, oligarcha vagy miniszterelnök.

Ezek szerint ez izgalmasabb, és jobban is élvezi, mint a tévézést?

– Nagyon élvezem, de másképpen izgalmas, a szellemi komplexitás érdekes, meg a játszmának az a része, amikor azokkal a személyekkel beszélek, akikből „összegyúrom” a thriller szereplőit. Ők ugyanúgy befolyásolni akarnak, mint amikor újságíró voltam. Tudják, hogy ez ugyan egy fiktív regény, de mégiscsak sokan olvassák, tehát azonnal elkezdenek egy játszmát, amiben maszatolják a valóság és a fikció határát. Sokszor én sem tudom, hogy mikor nem igaz, amit mondanak. Ez egy érdekes mátrix, ahogy az is, hogy hol húzza meg a szerző a valóság és a fikció határát. Nem is szabad, hogy az olvasó konkrétan megtudja, meddig igaz a történet. Ez tartja fenn hatszáz oldalon keresztül az érdeklődést. Az első két regényt néhányan kicsit túlreagálták, többen magukra véltek ismerni, és megharagudtak rám, de most már szokják a szereplők. Én pedig egyre jobban összekeverem – olykor három-négy létező figurából – a képzeletbeli szereplőt. Mert szerintem az ilyen regények akkor jók, ha a rendszer, a minket körülvevő világ ismerős, és nem a szereplők.

Az André-könyvek amerikai akciófilmeket idéző izgalmakat rejtenek. Ilyen izgalmas az élet itthon is?

– Szerintem igen. Ahol van konc, ott a csata is nagy. Most éppen annak a pillanatait éljük, hogy sok száz milliárd forintért fognak földeket elárverezni, és esetleg hosszú generációkra elosztódik Magyarország földbirtokrendszere. Ez egy elég nagy konc, itt nagy játszmák vannak.

És ez ennyire aktuális lenne? Az emberek többsége most főként a menekültüggyel meg az unióval van elfoglalva.

– Nekem másfél évvel ezelőtt, amikor az Agrárbárókat írni kezdtem, már tudnom kellett, hogy ez is egy fajsúlyos kérdés. Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a mindennapok zűrzavarától, akkor hosszú távon a földkérdés fontosabb, mint a menekültügy, mert a magyar emberek életét sokkal jobban fogja befolyásolni. Ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, még azt is mondanám, hogy szándékosan terelik el erről a figyelmet.

Tehát ismét nem pusztán az olvasók szórakoztatása a célja, hanem a véleményformálás, a figyelem ráirányítása valamire?

– Egy kicsit mindegyik. Mindig az a benyomásom, hogy itthon fura módon nagyon fontos dolgok nem tudatosulnak az emberekben a mindennapi apró kérdések hangzavarában. Kevésbé érzem a lényeglátást. Emiatt bizonyos kérdésekről nagyon fontos beszélgetéseket nem folytatunk le sem a privát szférában, sem a közéletben. 

Könyvei alapján Magyarország helyzete elég szörnyűnek tűnik. Ön hogyan látja?

– Nem így fogalmaznék. Magyarország helyzete komplex és veszélyes. Fajsúlyos kérdések vannak, és még sok játszma nincs lejátszva. Olyanokra gondolok, amik tőlünk nyugatabbra már évtizedekkel ezelőtt eldőltek: tulajdonkérdések; a politika befolyásosabb vagy a gazdasági elit; még elbukhatnak emberek, még jól járhatnak. Tehát zajlik egy csomó csata, de ezeken túl kell esni, ennek a zűrzavarát érzékeljük.

Van tanácsadója, aki elolvassa megjelenés előtt, amit írt?

– Igen, több személyt is be szoktam ebbe vonni. Ők – ahogy mondani szoktam – „különböző szemüvegek”, mert más korosztályhoz tartoznak, más az attitűdjük, tehát sokféle aspektusból értékelik a könyvet. Érdekes véleményeket szoktak megfogalmazni. Például a mostani regénynek a vége kifejezetten megváltozott, mert az észrevételek alapján átírtam.

És hogyan látnak a külföldiek bennünket? Egyszer mintha azt mondta volna, hogy a világban kínos magyarnak lenni.

– Ezt egy kicsit leegyszerűsítették, mert nem így mondtam. Nyugat-Európában, Észak-Amerikában az emberek 80 százalékának nincs konkrétan semmilyen véleménye Magyarországról – csak Kelet-Európáról, és minket is oda sorolnak. A felső 10-20 százalék már tájékozottabb, ők meglátják a különbségeket, és felteszik a kérdést: ezt miért csináljátok, azt miért csináljátok, ezt miért tűrik az országotokban? És a kérdések mögött inkább a negatív élt vélem felfedezni, nem pedig az áhítatot és a csodálatot. Az elmúlt években egyre intenzívebb és negatívabb volt ez az él, egészen a menekültügyig, ami „mindent visz”. Az a benyomásom, hogy pozitív vagy negatív véleményt már nem az alapján alakítanak ki rólunk Nyugaton, hogy mi van a magyar alkotmánybírósággal vagy sajtószabadsággal, hanem hogy ki mit gondol a menekültválságról. Friss élményem például, hogy nemsokára nyílik egy kávézóm Nizzában is, és az üzemeltető örülne, ha kiderülne, hogy magyar kávéházról van szó, mert minket most nagyon szeretnek arrafelé. A francia lakosság egy tizede – 6 millió ember – ugyanis arab, és ők ebben a térségben csoportosulnak. Ezért ott a legnépszerűbb a szélsőjobb, amelynek elege van ebből. A magyarok viszont „jó arcok” lettek a szemükben. Megmondom őszintén, meglepődtem.

Ön számos helyen jár Európában és a világ minden részén. Hol érzi legjobban magát?

– Ha mindenképpen választanom kellene, lehet, hogy Nizzát választanám. De szeretem a budapesti és az amerikai életemet is. A világban utazgatva megtanultam, hogy mindenhol őszintén a jót kell keresni – meg azt, ami izgalmas vagy érdekes. Nagyon régóta nem az az attitűdöm, hogy ahol vagyok, háborgok valamin, ami nem stimmel.

Nem mondom, hogy unatkoznék, ha egy helyen élnék, de nagyon mozgalmas életem van, ami „stimulál”. A családom is sokszínű ebben az értelemben. Külföldön tanul a kislányom, a kisfiam tavaly velem élt Dublinban, jövőre, remélem, Angliában fog egyetemre járni, szóval jövünk-megyünk.

És hogyan viseli azt, hogy külföldön esetleg mást jelent a Frei név, mint nekünk itthon? 

– Nagyon élvezem, hogy nem ismernek. Újra olyan könnyed életet élhetek, nem kell minden mozdulatomra vigyázni, hogy mit eszek egy étteremben, vagy hogy vagyok felöltözve. Soha sem lubickoltam a celebségben.

Fog-e még tévézni valaha?

– Sose mondd, hogy soha. Az élet még sok mindent hozhat, de ehhez a tartalomnak ismét fel kellene értékelődnie. Ahogy az ember idősödik, és egyre többet jár a világban, egyre komolyabban beszélnek róla. De ennek nincsenek meg a formái, keretei, műsortípusai, mert közben az élet rohamosan gyorsul. Minden mondat egyre rövidebb, a terjedelmek csökkennek, és a lényeg az, hogy minden szórakoztató legyen és harsány. Fura dolog ez: a telefonunkon árad ránk minden hír, információ, mégis az a benyomásom, hogy kevesebbet tudunk a világról, mint húsz évvel ezelőtt. Talán azért, mert akkor erőfeszítést kellett tennünk, hogy megértsük.

Olvasson tovább: