Kereső toggle

Vétkes szegénység

Botránykönyv a globális segélyiparágról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szegénység lopás – miért tesznek tönkre minket a szegények (Armut ist Diebstahl – Warum die Armen uns ruinieren) címmel jelent meg tavaly októberben Dr. René Zeyer újságíró, banki tanácsadó könyve, amely szerint „a szegénység leküzdésének legjobb és leghatékonyabb módja, ha nem támogatjuk a szegényeket.” A szerző korábban már két olyan könyvet is írt az általa belülről is jól ismert svájci bankszektorról, amelyekkel enyhén szólva kihúzta a gyufát a bankárok körében. Mostani művével úgy tűnik, egy még nagyobb tabunak ment neki.

Mennyiben inspirál egy bankszektorral foglalkozó szakújságírót a szegénység témaköre?

– Egyszerűen vettem a bátorságot, és mélyebben végiggondoltam egy problémát. A szegénység, illetve a szegénység elleni küzdelem nemcsak a harmadik világban, hanem az úgynevezett fejlett országokban is az egyik legnagyobb kérdés. Ennek felismerésében saját tapasztalataim is segítettek, ugyanis hosszú időt töltöttem Kubában. A témát nem könnyű körbejárni: próbálja csak meg megtudni, mennyi pénzt ad ki például Németország „szociális” jogcímen (750 milliárd eurót); hogyan definiálják az abszolút vagy a relatív szegénységet; hány alkalmazottat foglalkoztatnak a közigazgatás szociális szférájában (csak Németországban 1,5 millió). Amikor minden statisztikához és adathoz hozzájutottam, már csak arra kellett ügyelnem, hogy ne tudjanak embergyűlölő cinikusként beállítani, aki nem foglalkozik a szegények sorsával.

Miért haragudna bárki is önre, ha rámutat a rendszer gyenge pontjaira?

– A szegénység elleni küzdelem különböző formáiban az elmúlt évtizedekben csak egyvalami volt közös: a legteljesebb mértékben kudarcot vallottak mind a fejlődő, mind a fejlett országokban, ahol egyre általánosabbá válik, hogy a szociális intézkedések a valós kötelezettségeken túlnyúló újraelosztáshoz vezetnek. Ez az elvileg a szegénység ellen küzdő, folyamatosan növekvő iparág éppen ezért még a témáról való gondolkodást is megtiltja, miközben folyamatosan teszi tönkre az úgynevezett szociális államot. A magukat önként és dalolva állami gyámság alá helyezők, az öngondoskodásról és a felelősségvállalásról való lemondásért cserébe szociális juttatásokban részesülnek. Itt volna már az ideje a kíméletlen elszámoltatásnak.

Nagyon kemény kritikát fogalmaz meg a jóléti államokkal, így például Svájccal vagy Németországgal szemben. Hogyan reagáltak felvetéseire? Kialakult az érintett szakmai grémiumokkal bármilyen vita vagy párbeszéd?

– Ahogy vártam, teljes a hallgatás a könyv körül. A vezető médiumok még csak nem is kritizálják. A Der Spiegel vezető szerkesztője így fogalmazott: „Nem adok önnek felületet, mert egyáltalán nem tetszik nekem a véleménye.” Pontosan ez a probléma, hogy a szegénység mindenhol tabutéma, és a tabukat nem lehet ledönteni. Sokkal érdekesebb viszont a szociális munkások, és olyan emberek reakciója, akik évek óta ebben az iparágban dolgoznak. Több tucat visszajelzés jött a világ minden tájáról, és én is meglepődtem, hogy kivétel nélkül mindegyikük egyet-értett velem. Elmondásuk szerint a könyvem az ő saját tapasztalataikat foglalja össze. Vannak szidalmazók is, többnyire név nélkül, de ezek olyanok, akiknek vagy fogalmuk sincs a témáról, vagy nem olvasták, amit írtam.

Azt írja, hogy az államadósságok csak a múlt század végén kezdtek el emelkedni, és hogy a másodlagos adósság sokkal magasabb, mint az a szám, amely a jelentésekben megjelenik. Hogyan függ ez össze a szegénységgel?

– Különbséget kell tenni az explicit adósság, vagy más néven az államadósság, és az implicit, vagy másodlagos adósság között. Utóbbiak azok a szociális ígéretek, például a jövőbeni nyugdíjak, szociális juttatások, orvosi ellátás, és a többi, amelyek a kimutatott adósságnak majdnem kétszeresét teszik ki. A szegények annyiban kapcsolódnak ide, hogy rájuk is igaz a mondás, hogy csak azt lehet elosztani, amit korábban már létrehoztak, a tortát meg kell sütni, mielőtt szétosztjuk. Az értékek pedig nem az interneten, vagy a légüres térben, sőt, nem is a jegybank pénzverdéjében jönnek létre. Ha javakat osztunk szét, amelyet a szegények ellenszolgáltatás nélkül fogyasztanak el, akkor baj lesz. A szociális állam jelenlegi formájában a múlt század ’60-as éveinek a végén kezdett el kialakulni. Már a ’90-es évek végén teljesen világos összefüggést lehetett kimutatni a szociális kiadások és az államadósság növekedése között. Erre jött még rá a 2008-as pénzügyi világválság.

Ha Németország tényleg komoly válság előtt áll – mert a növekedése nem belföldi termelésből, hanem exportból keletkezik, és az óriási szociális kiadások miatt további kölcsönöket kell felvennie a szövetségi kormánynak –, akkor az olyan országoknak, mint például Magyarország, ahol már az is eredmény, ha nem negatív a növekedési ütem, mennyi reménye lehet a következő válság túlélésére?

– Az, hogy összeomlás jön, teljesen világos és hivatalos vélemény. A nagy kérdés csak az, hogy mikor – erre senki nem tud válaszolni. Az alapprobléma, amely megmutatja, hogy miért nincs szinte sehol gazdasági növekedés Európában, a következő: mindenki visszafizethetetlen adóssággal küzd. Ha a magánszektorban egy cég fizetésképtelenné válik, akkor csődöt kell jelentenie. A hitelezők szinte mindenüket elveszítik, de a jó hír az, hogy ha a vállalkozás nem teljesen fölösleges tevékenységet folytat, és rendelkezik értékkel, például gépekkel, vagy szabadalmakkal, akkor újra lehet kezdeni a működést. Ez igaz az államokra is. Görögország például az 1832-es nemzetállammá alakulása óta (amely egyébként egy államcsőd után történt), többször, és hosszabb ideig volt csődállapotban, mint fizetőképesben. Röviden összefoglalva tehát, az intézkedések, így a nulla alapkamat, vagy akár a pénzügyi segélycsomagok helyett a legtöbb államnál jobb lenne inkább csődöt jelenteni, mert ezt követően újra lehetne kezdeni mindent. Az államok nyilván nem szűnnek meg egy csőd után. Újrakezdés nélkül viszont csak az agónia lesz egyre hosszabb.

Azt írja, hogy a 3 százalékos államháztartási hiánycélnak semmi értelme, mert azt az 5 százalékos növekedéshez találták ki. A magyar kormány szinte mindent annak rendelt alá, hogy elérjük ezt a hiánycélt: államosították a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, forrásokat vontak el még az oktatástól is, és még hosszan sorolhatnánk. Mindez ablakon kidobott pénz volna?

– Sajnos azt kell mondjam, hogy az úgynevezett maastrichti kritériumokat (egyetlen euroövezeti, vagy uniós tagállam adóssága sem növekedhet évente 3 százaléknál nagyobb ütemben, és a teljes államadósság nem lehet több, mint a GDP 60 százaléka – a szerk.) Máltán kívül egyetlen európai ország sem tudja betartani. Ráadásul ezeket teljesen önkényesen írták elő, azzal az előfeltevéssel, hogy a gazdasági növekedés átlagosan legalább 5 százalékos lesz az unión belül. A megszorítások haszna nem ablakon kidobott pénz, de az semmit sem segít Magyarországnak, ha görcsösen igyekszik megfelelni az EU-s kritériumoknak.

Ön azt mondja, hogy az újraelosztás azon formája, amelynek során a többet keresőktől „erőszakkal” elveszik a „fölöslegüket”, egyszerű lopás. Mit gondol, jó döntés volt a magyar kormány részéről, hogy a társadalmi igazságosság nevében bevezette az egykulcsos adót? Egyelőre csak annyi látszik belőle, hogy óriási lyuk keletkezett a költségvetésen.

– Aki azt állítja, hogy ha elvesszük a gazdagoktól azt amire egyébként nincs szükségük, és a szegényeknek adjuk, s ettől megoldódik a szegénység kérdése, az figyelmen kívül hagyja, hogy eddig minden ilyen törekvés kudarcot vallott. Mindenhol és mindenkor. Ennél a problémánál az erkölcs és a gazdasági mechanizmusok csapnak össze. Morálisan talán helyes, hogy túlzott gazdagság és ordító szegénység ne létezzen egymás mellett. De sajnos több mint 400 év úgynevezett szegénység elleni küzdelem után Európában megcáfolhatatlan a tény, hogy a szegénységet nem győztük le, sőt, az összes statisztika szerint, még a hibakorlátokkal együtt is folyamatosan nő az úgynevezett relatív szegények száma. A sávosan progresszív adóknál pedig ott van az úgynevezett határhaszon problémája. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos jövedelemszint fölött az adóbehajtási törekvések exponenciálisan megugranak, viszont a legális, (és nyilván az illegális) adóelkerülésre fordított energia is. Bizonyítható, hogy ez a probléma már akkor jelentkezik, amikor az összes adó mértéke eléri a 30 százalékot.

Azt írja, hogy „akinek nincs megtakarítása, nem is veszítheti el azt”. Eszerint jobb, ha csak juttatásokat várunk, és nem spórolunk?

– Nem, az a legjobb, ha elköltjük, amink van. Az Európai Központi Bank vétkes nulla százalékos alapkamat politikájának köszönhetően az a perverz helyzet jött létre, hogy elsősorban a kis megtakarítók pénzt veszítenek akkor, ha pénzt adnak kölcsön: mindegy, hogy ezt betétkönyv formájában, vagy a még kockázatosabb államkötvények megvásárlásával teszik. A pénzpiac egyik alaptörvényét, miszerint: ha valaki pénzt ad kölcsön, a kockázatvállalás jutalma a kamat, hatályon kívül helyezték. Olyan ez, mintha egyszerűen feloldanánk a nehézségi erőt a fizikában.

Sötét képet fest a jövőről, amikor azt írja, hogy „ha a proletariátus egy jövő nélküli fiatalsággal, és egy olyan középosztállyal fog össze, amely nem képes betölteni azt a funkcióját, hogy kapocs legyen a felső és alsó osztályok között, akkor igencsak gyúlékony elegy jön létre”. Az Unió perifériájához tartozó országok, így Magyarország helyzetére is igaz ez a diagnózis. Mit gondol, a szélsőjobboldal vagy éppen az elégedetlen bevándorlók begyújthatják ezt az elegyet? Kialakulhat ebből polgárháborús helyzet?

– Teljes mértékben. A modern nemzetállamokban az úgynevezett középosztály tartja egyben a társadalmat. Felül van egy vékony gazdag, akár dúsgazdag réteg, alul pedig vannak a szegények, vagy a jog nélküliek, az elfeledettek. Ha a középosztály lecsúszik, akkor az emberek méltán érzik, hogy a kormányok, illetve az egész politikai rendszer figyelmen kívül hagyja az érdekeiket, és a helyzet gyúlékonnyá válik, így egyre inkább elmozdul a szélsőséges vélemények támogatása felé. Teljesen érthetetlen a számomra, hogy Spanyolországban és Görögországban, ahol a fiatalok közötti munkanélküliség 50 százalék fölötti, még nem törtek ki zavargások. Ennek a generációnak ellopták a jövőjét, és még csak nem is ellenkeznek. Mindezek mellett az olyan európai nagyvárosok, mint Párizs, Madrid vagy Róma elővárosaiban olyan kerületek jöttek létre, amelyek teljesen kívül esnek az állam kontrollján, törvényen kívülinek mondhatjuk őket.

Apropó! Milyen hatással van a népvándorlás az európai szociális rendszerekre? Magyarországról például csaknem 600 ezer ember vándorolt ki, sokan Angliába, Németországba, de Svájcba is. A fiatalok, akik nem találnak munkát, már az iskolában azt tervezik, hogy amint végeznek, külföldön próbálnak szerencsét. Menekülnek az emberek, de vajon jobb-e ott, mint itt?

– E mögött az a probléma áll, hogy a minden uniós polgárt megillető híres szabad költözési jog egyszerűen nem működik a különböző nemzetgazdaságok teljesen eltérő szociális rendszereiben. Svájcot egész Európa kritizálta, amikor februárban elfogadták a bevándorlási törvényt, amely az Unió területéről Svájcba bevándorolni kívánó személyek számát is korlátozza. Közben pedig már Németországban is arról beszélnek, hogy mindenekelőtt a Romániából és Bulgáriából bevándorlók óriási problémát okoznak a német szociális rendszer számára. Viszont, ha a saját nemzetgazdaság a padlón van, természetes, hogy az egyes embereknek jobb olyan országba kivándorolni, ahol akár munka nélkül is több lesz a bevétele a szociális juttatásokból, mint amit otthon munkával el tudott érni.

Van kiút a szegénységből? Ír egy bizonyos polgári közösségi formáról, amely korábban Svájcban kiválóan működött a szegények megsegítésében. Ön szerint ez olyan társadalmakban is tudna működni, amelyek egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan rendelkeznek demokratikus hagyományokkal?

– A polgári közösségi segítség jó megoldás lehet. Azért választottam ezt a példát, mert ebben nagyon jól működik a szociális kontroll. Bárki, aki a közösség segítségét kéri, nem egy állami hivatalhoz fordul, hogy a jogait érvényesítse, hanem kiteszi magát annak, hogy belenéz a szemébe a rajta segítőknek. Természetesen van vétlen szegénység is, például betegségek, idős kor, mentális vagy testi fogyatékosság következtében, és ekkor nyilván életbe lép az ember joga a segítségre. De a többi esetben nem árt, ha a rászoruló tisztában van vele, hogy azok a nem szegények, akik segítenek rajta, a sajátjukból kell elvenniük ahhoz, hogy neki odaadhassák.

Két könyvet is írt a bankokról és a bankárokról, nyilvánvalóan megvan róluk is a véleménye.

A magyar kormány „szabadságharcot” vív a nemzetközi nagybankokkal szemben, törvényi eszközökkel kényszeríti őket, hogy a lakossági devizaadósságot akár forintra váltsák, és ezáltal óriási veszteséget nyeljenek le, holott a devizaadósságok legfőképpen az akkori szabályozás hiánya miatt szabadultak el, sőt, a svájci frank hitelek olcsóbbak voltak, mint a forint alapúak. Tény, hogy ezek az intézkedések nagyon népszerűek, de vajon igazságosak-e?

– Ismerem a problémát, és a jelenséget. Nem egyszerű kérdés, már csak az „igazságos” szó miatt sem. Mondjuk ki, nem az. Egyszerűen azért, mert az mindig rossz, ha utólag módosítják a játékszabályokat. Ha kötök egy szerződést, amely az aláírás időpontjában törvényes, akkor bíznom kell abban, hogy az a szerződés időtartama alatt visszamenőleges hatállyal (ami döntő fontosságú) nem változik meg. Kormányon mindig mondhatja valaki, hogy holnaptól minden más lesz. De azt sosem mondhatja, hogy holnaptól minden más lesz, és ez már tegnapelőttől így van. Egyszerű példa: az egyik utcán ötvennel lehet menni, holnaptól kikerül egy harmincas tábla. Semmi gond. De az, hogy holnaptól mindenkit megbüntetünk, aki tegnapelőtt ott ötvennel közlekedett, az megengedhetetlen.

Névjegy

Dr. René Zeyer riporterként és újságíróként olyan nagy-nevű újságoknak dolgozott, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a GEO, a Schweizer Illustrierte, illetve évekig volt a Neue Zürcher Zeitung havannai tudósítója. Hosszú ideig kommunikációs tanácsadóként dolgozott a banki- és pénzügyi szektorban, ezt követően jelentette meg a bankokat bíráló „Bank, Banker Bankrott” (szabad fordításban: Bank, Bankár, Csőd) című bestsellerét, illetve később az ugyancsak toplistás „Zaster und Desaster” (Lóvé és
Katasztrófa) című könyvet. Mindezek mellett a Lehman Brothers svájci áldozatainak szóvivőjeként sikerült tovább erősítenie bankbírálói hírnevét.

Olvasson tovább: